A digitális fotózás fejlődését talán az mutatja a legjobban, hogy egyre több olyan szituáció van, amelyben korábban csak a tapasztalt profik tudtak értékelhető végeredményt alkotni, ma már némi gyakorlással (és persze egy adag mázlival) tulajdonképpen bárki nekiállhat nyomkodni a gombot.
Persze a profi fotózás messze áll az egyszerű gombnyomkodástól, de a Canon meghívására most pont egy olyan világba nyertünk bepillantást, ahol a fotósok elismerik, hogy csak nyomják a gombot, mint süket a csengőt, aztán a végén kiválogatják azt a három képet, ami sikerült.
Az oroszországi világbajnokságra készülő magyar jégkorong-válogatott edzésén jártunk, vagyis a sportfotózás legszélsőségesebb végén, aminél talán már csak az óriás-műlesiklás fényképezése lehet bonyolultabb. Bár a bevezetésben azt mondtam, hogy egyre több az amatőrök számára is leegyszerűsödő hely, azért a hoki nem tartozik ezek közé.
A hoki fényképezése azért bonyolult, mert
Ehhez adjuk még hozzá, hogy kevés sportpálya van, hol több dolog lóg be a fotós és a játékosok közé. Eleve körben a 2,5 méter magas, koszos, karcos (egy intenzívebb meccsen nyálas, néha véres) plexi. Aztán a pálya két végén, a kapu mögött egy óriási háló, ami azért van, hogy a felpattanó korong ne jusson ki a nézőtérre. És persze nem árt figyelni,
mert épp a korábban lőtt képeket nézegettem. (Annyi időm volt, hogy John Travoltát megszégyenítő diszkós pózba vágjam magam ijedtemben, valahol a „kétségbeesetten keresem a vécét” és a Szombat esti láz ikonikus mozdulata között félúton.)
Szerencsére a problémákkal nem egymagunkban kellett megküzdeni. Mudra László, aki egyebek mellett a hokiválogatott hivatalos fotósa, fél órában elmondta, mire kell figyelni. Kicsit olyan volt, mintha az ejtőernyős katonákat a bevetés előtti repülőúton képeznék ki, csak ahelyett, hogy „egy ember lőszerpocsékolás, három ember jó zsíros célpont”, olyanok hangzottak el, hogy minél tágabb rekesz, 1/1000 környéki záridő, a fehéregyensúlyt a jégre lőjük be. Vagyis hogy ha jó képet akarunk lőni, akkor
Most persze azt lenne jó leírni, hogy bementünk a Tüskecsarnok arénájába, és ott meglőttük életünk jégkorongos fotóját, de, milyen meglepő, nem ez történt. Hanem az történt, hogy lőttem egy halom teljesen életlen, egy kicsit több szégyenletesen béna, és néhány vállalható képet, de így is óriási élmény volt az egész. Eleve van valami a jégkorongban, ami a lovagi tornák és a videojátékok közé helyezi el az egészet. Az amúgy sem kicsi, de a korcsolyával és a protektorokkal felszerelve óriási játékosok száguldoznak fel-alá, játszi könnyedséggel passzolgatják a korongot, amit igazából főleg inkább hall az ember, semmint lát, és néha, a legváratlanabb helyzetekben suhintanak egy nagyot, és az ember megint csak a hangból tudja, hogy vagy a kapust (PUFF), vagy a kaput (füfff), vagy a kapu mögötti plexit (CSATT) találta el a korong.
Mindezt fotóban visszaadni közel lehetetlen, Mudra saját bevallása szerint is meccsenként csak pár jó képet akar lőni (abból sem az összeset a pályán akciózó játékosokról, fontos a közönség jó pillanatainak megörökítése is), amihez viszont kell az, hogy másik ezret is kattintson, hogy ott legyen az az egy pillanat. Hiába állt rendelkezésünkre a Canon teljes váz- és objektívsora, az edzés úgy negyven perce kevés volt ahhoz, hogy a gyakorló játékosokat kiismerve elkapjam a legjobb pillanatokat. Persze ehhez az is kellett, hogy mikor a jó helyen voltam, a rossz optika legyen nálam, a jó optikával meg az istennek se tudjak a lelátó megfelelő helyére keveredni pont akkor, mikor az akció van. De tapasztalatnak, vagy hát inkább bulinak (bocsánat, nem bírtam ki) nagyon érdekes volt.
Ha ön esetleg kijut az orosz vébére, és feltett szándéka fotózni, azt javaslom, hogy vagy üljön valamelyik támadó harmad sarkába (nagy látószögű objektívvel), vagy fel a kakasülőre (teleobjektívvel), tekerje fel a fényérzékenységet 1600 és 6400 közé, állítsa be a sorozatkép módot, és lásson neki. Ha az első két harmadban nem jön össze egy olyan kép sem, amit már a kijelzőn látva is azt mondja, hogy úúúú, akkor
a profik majd elintézik ön helyett. Arról nem is szólva, hogy ha kifestett arccal, szívét-lelkét beleadva szurkol, akár le is fotózhatják a tudósítók, és akkor tényleg lesz egy király képe arról, hogy ott volt, ahová most minden magyar szurkoló vágyik.