Kellett egy képmegjelenítő. Költözésnél hátrahagytam a tévét, mert az elszállításából fakadó nehézségekért nem kárpótolt volna a nézéséből fakadó öröm. A tévéműsort teljesen leszarom, a videojátékokat nagyjából, az évi néhány érdekes filmet és sorozatot meg végignézem tabletről, kényelmesen, ágyban, párnák közt. A tévének kell egy komplett oltár a nappaliban, port gyűjt, helyet foglal, szóval kösz, nem. Aki naponta több órát tévézik, építsen neki kegyhelyet, laudetur, de nekem csak lett egy csomó fehér falam, és jött az ötlet, hogy miért ne legyen projektor.

Hát mert rohadt drága, nehéz és forró; mert horror megoldani az izzócserét, ami eleve annyiba kerül, mint egy közepes tévé; és akkor még ott a vászon, ami legalább olyan drága, főleg, ha valami spéci motoros. Használat előtt be kell sötétíteni, több tízezer forint egy plafonra fúrható tartókonzol, és akkor még onnan lógnak a kábelek is, na nem. Szóval felsoroltam az összes kézenfekvő előítéletet, pedig vannak ismerőseim, akik vettek projektort, de amúgy nincs velük baj, otthon csinálják a négy fal között; nem rossz emberek ők, csak kicsi a szemük, és háromméteres képátló alatt nem látják az összes röpködő űrszemetet a Gravitációban.

De körülnézni nem kerül semmibe, szóval körülnéztem. Amazon, eBay, vásárlási tanácsadók, tesztek, szakcikkek, általános tudnivalók, típusszámok. Az előítéletek nagyjából helyesek voltak. Persze, jól hangzanak ezek a japán cégnevek és technikai paraméterek, és szépek ezek a csodálatos kontrasztarányú gyöngyvásznak, meg a tartókonzolok, amikre nemhogy projektort, de Vulcan gépágyúkat lehetne felfüggeszteni. Egy jobb alapgépet a hozzávaló tartozékokkal együtt annyiért adnak, hogy abból életem végéig járhatnék moziba.

Túlzásokba esni nem akartam, beértem volna valami egyszerűbbel, félúton a kommunista diavetítő és az Ultra Panavision 70 között. Aztán kiderült, hogy a kínai gyártástechnológia fejlődése és az árverseny pont ennek a termékcsoportnak kedvez, így

Amikor rászűrtem a legolcsóbb találatokra, elkezdtek sorjázni az ócska hungarocellbe, olcsó nejlonba és ipari kartonba csomagolt, márkajelzés nélküli projektorok. Android, 50 000 órás élettartam, másfél kilós – egy tévé árának töredékéért. Hú, ennek nézzünk már jobban utána.

De az internetes adatszerzés szokásos körei ezúttal sehova se vezettek. A Projector Central szinte minden, valaha piacra került obskúrus kivetítőt listáz, és nincs olyan termék, amiről ne született volna szöveges vagy videós visszajelzés, teszt, értékelés, vélemény. Hát a kínai cikkeknél ilyen nincs. Ez zsákbamacska.

Kínai projektort éppúgy lehet kapni tizenötezer forintért, mint százezerért: az első mozgóképet ad, az utóbbi a reggelit is ágyba hozza, és mindent ráköthetünk a Playstationtől a lélegeztetőgépig. Márkanevek nincsenek, csak rejtélyes betű- és számsorok: UC40, GM60, és így tovább. De a hifis és házimozis magazinok egyiket sem tesztelik; naná, már a reklámfotókról ordít, hogy kamu képek (1000 ANSI lumenes fényerővel nem lehet ötméteres képátlójú Oroszlánkirályt nézni fényes nappal, erre másfél óra olvasgatás után rájöttem), és úgy általában nem túl bizalomgerjesztő az egész.

Végül úgy döntöttem, legyen egy GM60. Lehet, hogy projektornak szar, de olyan tévéket, amik tévének szarok, legalább kétszer ennyiért adnak. Egy 82 centis képátlójú Samsung százezerbe kerül. A GM60 56 font az angol eBayen, postaköltség nincs, és két-három hét alatt leszállítják.

Értik, 25 ezer forintért adnak egy projektornak látszó tárgyat; ha mozgóképet ad ki, az már siker. Hogy a színhőmérséklet-teszteken megbukik? Hogy Full HD felbontás alatt azt kell érteni, hogy ilyen jelet tud fogadni? Hogy csak 800*480 a natív felbontása? Ahhoz az évi egy-két tucat filmhez meg sorozathoz tökéletes lesz. Különben is van rajta két USB port, HDMI és VGA csati, beépített hangszóró, fejhallgató-kimenet és AV bemenet, primitív trapézkorrekció és analóg zoom, jó, legyen ez.

Alig három hét alatt megjött a csomag. Narancssárga doboz, benne a legszükségesebb tartozékok (jack-RCA kompozit videokábel, nyúlfarknyi tápkábel, egy vak formatervező első távirányító-dizájnja, borzalmas angolságú használati utasítás), és a készülék, ami félig lehunyt szemmel nem tűnik olyan borzalmas, fröccsöntött gagyinak, mint amilyen. A tetején lévő tompa gúla egyik éle bekapcsoláskor szolidan villog, standby módban halványan világít. És ad képet.

A GM60 játszi könnyedséggel söpörte félre az összes rossz beidegződést a projektorokkal kapcsolatban:

• Rohadt drága. Nem az. 25 ezer forint, és ebben már benne van az is, hogy ideküldik a világ másik feléről.
• Nehéz. Nem az. És nem is nagy, kábé akkora, mint hat, egymásra pakolt DVD tok.
• Forró. Oldalt kicsit fújja a meleg levegőt, de túlhevülni nem fog. Inkább a ventilátor zaja idegesítő, úgy tolja, mint egy első generációs Xbox 360.
• Körülményes és drága az izzócsere. A LED projektorok több tízezer órát bírnak ki, szóval nem kell ugyanennyi forintért pótalkatrészt vásárolni hozzájuk néhány év után. A jobb készülékek apróhirdetéseinél mindig megjegyzik, hogy hány óra van az izzóban; azok sokkal jobb képet is adnak, de többe is kerülnek. Én nem akartam ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Egy 25 ezer forintos géptől nem is várok el örök életet; különben is, amennyit használni fogom, lehet, hogy még így is túl fog élni.
• Vászon nélkül az egész semmit sem ér. A kütyüzésre és képminőség-optimalizálásra fogékony barátom, amikor megtudta, hogy vettem egy projektort, átszakította a bejárati ajtót, a kezében fenyőlécekkel és ágylepedőkkel; csak remélni mertem, hogy nem a két és fél éves gyerek alól tépte ki őket. A projektorvászon-építés nem nagy cucc, ha nem várunk el csúcsminőséget, de hát egy huszonötezres projektortól eleve nem vártunk, csak jobb volt sima fehér felületen nézni a Mars mentőakciót, mint fehér téglán. A profi vászon nagyságrendekkel többe kerül, mint maga a projektor, egy GM60-hoz nem is érdemes venni. Nem mintha nem javítana a képen, de pont olyan ésszerűtlen beruházás lenne, mint Lamborghini felniket tenni egy Zaporozsecre.

A kellemes csalódások után kezdődött a szentségelés.

• Elhelyezési nehézségek. A gépágyúrögzítő tartókonzolokról lemondtam, de a festőlétrára helyezett projektor kábé annyira volt esztétikus látvány a nappaliban, mint egy dögkútba leszúrt villámhárító. A projektornak kell egy tápkábel, ami a konnektorig vezet, illetve egy videokábel, ami a forráskészülékkel köti össze. A második elrendezésben a projektor egy ikeás kisasztalra került; ez már egy fokkal jobb volt, de egy vaskos HDMI kábel kígyózott át a nappali padlóján, és a tápkábelt is a szőnyeg alá kellett bújtatni.
• A képkorrekció hiánya. A GM60 legnagyobb hibája, hogy nem lehet a megjelenített kép méretét és alakját szabályozni. Az elhelyezésből eredő képtorzításokon se korrigálhatunk. Legfeljebb a függőleges billenésen változtathatunk minimális mértékben, de a kép alja vagy teteje ilyenkor láthatóan elmosódik. Miután másfél nap alatt átrendeztem a szobát, lett egy szépen elrendezett könyvespolcom, amiből 190 centi magasságban merőlegesen kilóg egy 80 centi hosszú polc. Annak a végére került a projektor. A kép teljesen betölti a szemközti falat, kicsit rá is lóg az ajtófélfára, de három méter fölötti képátlónál ez simán belefér.
• Környezeti feltételek. A GM60 képminősége és fényereje messze alatta marad a 100-200 ezer forintos, alsó kategóriás projektorokénak. Az alacsony kontraszt miatt a sötétebb jeleneteknél elvesznek az arcmimika finomságai; a felbontás túl kicsi ahhoz, hogy minden repeszdarabot lássunk a Transformers akciójeleneteinél; ja, és nappali fényben szinte használhatatlan. Éjszaka simán hozza egy autósmozi hangulatát, de aki délutáni szappanoperákat nézne életnagyságban, jobb, ha elköltözik egy légoltalmi pincébe.

A projektor saját menüje elég béna, de pendrive-ról és SD kártyáról szinte minden fájlformátumot felismer. A kicsit drágább modelleken már megoldották, hogy az Android valamelyik testre szabott verzióját futtassák; ezeken több okos funkció van, mint a GM60-on. Nekem viszont semmi bajom nem volt ezzel a moduláris hülyéskedéssel; ha egy mindentudó, kompakt kis izét szerettem volna, veszek egy pécét. Ehelyett kitaláltam, hogy kiokosítom a kis kínai hülyét, és veszek neki japán agyat, amerikai kultúrát és magyar hangot; megnézzük, mire megy velük.

A GM60-at nagyjából akkor hozta meg a posta, amikor elindult az (amerikai) Netflix Magyarországon, és jó ötletnek tűnt keresztezni a gettómozit a videotékával. A hazai viszonteladótól vettem egy (japán) Sony Blu-ray lejátszót, amiről az (angol) Whathifi olyan szépeket írt. Igaz, hogy egy Blu-ray lemezem sincs, de nem is azért kellett, hanem a Youtube és a Netflix miatt, amiket az S5500 natív alkalmazásként tud futtatni. Ja, és a lejátszón van digitális RCA kimenet, amit beköthetek a (magyar) erősítő D/A konverterébe. Így nem a pocsék fejhallgató-kimenetről jön az analóg hang, hanem az erősítő dolgozza fel a sztereó PCM jelet.

A számítás bevált. A kép és a hang érezhetően javult, de az már más kérdés, hogy milyen áron. Elvégre szereztem egy olcsó projektort, aminek a kedvéért átrendeztem a nappalit, majd vettem egy HDMI kábelt, meg egy, a projektornál 20 százalékkal drágább lejátszót. De ezen legalább van Screen Mirroring opció, így nem kell összekábelezni a telefont és az erősítőt, ha a Tidalről akarok zenét hallgatni, elég wifin párosítani a két eszközt. Tessék, máris megspóroltam egy Chromecast Audio árát. És nézhetem a telefonom képét falra vetítve, ha akarom. De ritkán akarom.

Most van egy képmegjelenítőm, nem kell törölgetnem a port a tévéről, spóroltam egy csomó pénzt, és bármikor nézhetem az életnagyságú Kevin Spacey-t a House of Cardsban. Mármint alkonyat után bármikor. A fennmaradó időt majd kibekkelem a tablettel, árnyékban. Vagy koporsóban alszom, mint a vámpírok. Vajon mennyi idő alatt postáznak egy koporsót Kínából?