A digitális technika harminc évvel ezelőtt betelepült a bakonyi nagyszülői ház fehérre meszelt vályogfalai közé. Akkoriban még szalagos kazettán szállítottuk a biteket a Commodore 64-hez, most viszont mindennek egy kattintással működnie kell. Csak hát odakint, a szolgáltatók felségterületén, megállt az idő.
Hajlított pálcával energiamezőt kereső flúgos természetgyógyász elszántságával rohangáltam a kertben, hátha találok végre én is egy ilyet. Egy pozitív energiamezőt, amit a szakzsargon csak mobilhálózati lefedettségnek hív. De a végén hamarabb fogtam kapanyelet, hogy legalább egy kis krumplit hazavigyek a hátsó kertből, mint egyetlen árva bitnyi jelet a Telekomtól.
A Telenor eközben egy EDGE! felirattal közölte, hogy van internet, így, felkiáltójellel. Talán ezzel próbálta jelezni, hogy ez az internet nem az, amit máshol megszoktam, és a százkarakteres twitterbejegyzés úgy visszapattan, mint éhes disznó az orra előtt bevágott ólajtóról.
Az ország egyik utolsó működő bányája felé vezető úton, a falu határán túl, ahol a kutya se jár, csak birkák meg kecskék legelésznek, na ott végre megtaláltuk a 4G-t. Oké, értjük, ahol van fotós téma, ott kell az Instagram. Sajnos valószínűbb magyarázat, hogy a távközlési szakértők elfelejtettek ránézni a szintvonalakra a térképen, és a domb tövét érintetlenül hagyják a rádióhullámok.
Mennyivel jobb volt a minden, amikor még önszántunkból rohangáltunk a kertben, kergettük a tyúkokat, vagy menekültünk a szemét kakas elől, ami még nem tudta, hogy az agresszív viselkedése egy nagyszerű húslevesben fog véget érni. Az adatátvitel kimerült abban, hogy postafordultával kaptuk meg a fiókban felejtett kazettát a C64-hez, és egy hét várakozás se tűnt végtelennek.
A távmunka is más tempóban működött. Anyám egy hatalmas dossziéban vitte magával a nyaralásra a tördelési feladatokat, papírból szépen kivagdosta a dolgokat, mi meg játékvárat építettünk a maradék fecnikből. De most már ő is úgy költözött vidékre, nyugdíjasként, hogy vitte magával az iMacet, és miközben a dédinek segít a ház körül, néha beszáll még a GDP termelésébe.
Csakhogy ezt elég nehéz megvalósítani, ha az operációs rendszer frissítése – írd és mondd – két nap alatt töltődik le, az is csak úgy, ha minden más eszközt lecsatlakoztatunk a wifiről. Vagy a gép dolgozik, vagy az ember. Frissíteni kell a Java keretrendszert is? Az még két óra lesz. A zirci kistérségben szolgáltató Invitelnek lenne jobb ajánlata az aktuális 1 megabites letöltési sebességnél:
Na erre mondom én azt, hogy nagy büdös francokat, nem 2006-ot írunk. Persze hamar kiderült, hogy ezt az ajánlatot még az Invitel se gondolja komolyan. A rendszerükben feladott kérdésre 3 nap alatt se válaszoltak, és akárhányszor hívtam fel az ügyfélszolgálatot, a vonalaik túlterheltek voltak.
Kíváncsi lennék rá, hogy a nethiány hol és mennyi embert érint hátrányosan, hány tíz- vagy százezren nem tudnak rendesen dolgozni az internetes fejlesztések elmaradása miatt. De meg is fordíthatjuk a kérdést: hányan nem tudnak olyan helyen élni, ahol igazán jó élni, mert az internet valami mocskos-bűzös városba láncolja őket, hogy aztán egy túlárazott és pici lakásban ülve, gigabiten tudjanak szörfölni a pixelhibás virtuális valóságban.
Az lehetne a vidékfejlesztés alfája és omegája, hogy akinek csak számítógép és internet kell, az a legkisebb faluban is meg tudjon élni a munkájából. Elképesztően jó a levegő, ismerik és segítik egymást a szomszédok, olcsó és jó az élet.
Van a kormánynak egy célkitűzése, hogy szűk két éven belül itt mindenkinek jusson legalább 30 megabites internet. Ha azzal számolunk, hogy most tíz évvel ezelőtti sebességet tud a vidéki net, ez nagyon távoli és túlságosan szép utópiának tűnik. Van egy olyan érzésem, hogy addig én még nagyon sok krumplit fogok kikapálni a dédinél.