Amikor egy kollégám írt egy levelet azzal, hogy milyen izgi riportlehetőséget talált az MTI naptárában, rögtön rárepültem, pedig csak annyit tudtam, hogy Paksra kell menni, a kiégett kazetták átmeneti tárolójába. Azonnali lelkesedésemnek több oka is volt:
Végül az egészben sehol nem találtam egy darab lo-fi válogatáskazettát sem, jártam viszont egy fura űrkaptárban, ahol egy kellemes női hangon beszélő gép azt mondta nekem, hogy súlyos sugárszennyeződést szenvedtem, úgyhogy inkább ne menjek ki az épületből. Szerencsére csak viccelt.
Lehet, hogy én vagyok energetikailag alulképzett, de korábban nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy kiégett kazetták átmeneti tárolója, pedig ha belegondolunk, ez Magyarország egyik legveszélyesebb és legfontosabb helye: itt pihennek az ország nagy részének áramot generáló nukleáris kazetták, miután megszolgáltak a szomszédos atomerőműben. Ezt nézhettem meg most sokadmagammal együtt a kiégett kazettákért és minden más nukleáris hulladékért felelős Radioaktív Hulladékkezelő Nonprofit Kft. (RHK) jóvoltából. A körbevezetésnek pár hete az adott némi aktualitást, hogy nagyjából elkészült a tároló legújabb blokkja, ahová még sok száz kazettát el lehet majd temetni, amíg ki nem találja a világ, hogy mit kellene velük kezdeni.
Na de kiknek jár ez a kívülről magtárra emlékeztető, de valójában földrengés- és nukleáris katasztrófabiztos temető? A fűtőkazetták három méternél kicsit hosszabb, 215-220 kilós fémcsövek,
Ezek a kazetták három-négy évig szolgálnak az erőműben, egy idő után viszont már nem termelnek annyi hőt, mint amennyi kell, vagyis kiégnek. Ezután viszont még nem kerülnek át az átmeneti tárolóba, hanem az erőmű egyik medencéjében pihennek három-négy évig, a bennük lévő nukleáris anyag dúsításától függően. Ezek után kerülhetnek át a tárolóba.
Innentől fogva pedig semmi dolguk, csak hogy szépen lassan hűljenek ki ötven évig, ahogy simogatja őket alulról a kellemes dunai szél. Valójában ugyanis e köré a mechanizmus köré épült az egész tározó, ami kívülről úgy néz ki, mintha konténereket toltak volna egy munkatábor falához. Valójában a rendszer lelke egy nem túl bonyolult szellőztető rendszer, amin alul bejön a levegő, cikázik egy kicsit a kazettákat tartó kis szarkofágok körül, majd az épület falának tűnő 28 méteres kéményen távozik. Ennek az állandó huzatnak hála az átmeneti tároló még a legmelegebb nyári napokon is hűti.
A tároló első moduljában 1997-ben helyezték el az első kiégett kazettákat, amiket korábban a kiégés után visszavittek Oroszországba. Azóta már az ötödik blokkot is megépítették a létesítményhez, a Közgép és a Pintér Művek koprodukciójában, 7,5 milliárd forintért.
az új, 2019-ben már üzembe helyezendő modulba még 2108 fér majd el, aztán építik majd a hatodik és hetedik modult. Az RHK számításai szerint ennyinek elégnek kell lennie, hogy kiszolgálja az erőművet. Paks II. kiégett kazettáit viszont valahol máshol kell majd elhelyezni.
Bár maga a tároló technológiája egyszerű, maga a létesítmény tele van bonyolult mechanizmusokkal és nagydarab gépekkel, amiket úgy építettek meg, hogy még egy fukusimaihoz hasonló méretű földrengés közepette is biztonságosan tudjon kiégett kazettákat a helyükre tenni.
Az átmeneti tároló lelke a csarnok, ahol a kazetták kis, hat- vagy négyszögletű kaptárak alatt pihennek. Ez egy nagy, vagy két focipálya méretű csarnok, ami kicsit úgy néz ki, mintha az 2001 Űrodüsszeia KGST remake-jének egy díszlete lenne. A „padlóban” nyugvó kazettákra egy órási, síneken mozgó, több száz tonnás sárga acélszörny vigyáz: ez az átrakógép, aminek az a dolga, hogy ideiglenes nyughelyükre tegye a megfáradt fűtőelemeket. Ez évente csak pár alkalommal történik meg, bár olyankor vagy egy hónapig eltart. Az egész szertartás ugyanis borzasztó lassú.
Az atomerőműből harmincasával érkeznek a kazetták, egy nagy, kúp alakú konténerben, vonaton. A konténert egy súlyos emelő teszi át egy kocsira, amely begurul vele egy sárgára mázolt alagútba. Itt egy másik emelő szerkezet leveszi a konténer tetejét, amelyben vízben áll a 30 kazetta. Mindez fizikailag az űrkaptár csarnoka alatt történik. Az átrakógép innen emeli ki egyenként a kiégett kazettákat, amelyeket másfél óráig szárítanak, mielőtt a kijelölt tárolóba teszik őket. Miután egy kazetta a tárolócsőbe került, abból kiszívják a levegőt, a helyét pedig héliummal és nitrogénnel töltik fel, hogy ne korrodáljanak az uránnal és plutóniummal teli kazetták.
Egy ilyen harmincdarabos konténert nagyjából egy hét alatt pakol ki a nagy gép. Egymás után viszont több szállítmány is érkezik, legutóbb például szeptember elejétől október elejéig megállás nélkül pakolták a kazettákat. Hogy mikor indul a szállítmány, azt a tároló személyzetének is csak az utolsó pillanatban árulja el az atomerőmű, biztonsági okokból.
A létesítménybe nem nagyon könnyű bejutni, több mint nyolcezer nukleáris anyaggal töltött tégely nyugvóhelyére csak elég sok biztonsági intézkedés után léphet be az ember. Alapból két ellenőrző kapun és egy fémdetektoron kell átmenni, mire a kerítésen belülre kerül az ember, az épületbe pedig csak köpenyben, kesztyűben és cipővédőben lehet bemenni.
Az épületben alapból nem dolgoznak túl sokan, mert évente csak párszor van sok meló, bár amikor ott jártunk, akkor éppen volt mozgás. Egyrészt az új blokkok gépészeti kiépítését végezték az űrkaptárban, másrészt itt voltak a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség munkatársai, akik a világon minden egyes pihenőre tett fűtőelemet acél- és optikai kábellel leplombálnak, hogy ne férhessen senki illetéktelen a nukleáris anyagokhoz.
Rajtuk kívül mindig van a helyszínen egy dozimetrikus, vagyis sugárvédelmi szakember, legalábbis mindig, amikor egyáltalán van valamit csinálni a tározóban. Először ő léphet be az épületbe, a többiek pedig csak akkor jöhetnek, ha a dozimetrikus mérései és ellenőrzései szerint minden rendben van. Ugyanő volt az, aki kifelé minden fényképezőgépet és egyéb technikai eszközt megvizsgált egy kis gépecskével, hogy nem akarunk-e kicsempészni az objektívek között egy kis sugárzást. Az RHK vezetői amúgy biztosítottak minket, hogy
Sőt, még ha valamiért minden katasztrófa egyszerre sújtaná a tárolót, és a pakolás közben eltörne egy kazetta – ami, ahogy nagyon hangsúlyozzák a kísérőink, nem történhet meg –, a paksi lakosság még abból sem érezne meg semmit, még annál is kevesebb sugárzás érné őket, mintha elmentek volna egy röntgenvizsgálatra.
Az épületben amúgy nincs túl sok emberi használatra való tér, két öltöző, zuhanyzó és két iroda: egy a dozimetrikus műszereivel, egy pedig egy hetvenes évekbeli sci-fibe illő irányító pulttal, ahonnan nagy gombokat nyomkodva, kulcsokat forgatva és piktogramokat böngészve a kiégett kazetták bepakolását irányítják. Hogy mindehhez mi köze van a kinyomtatott feliratnak, hogy csak a Paksi Atomerőmű Zrt. dolgozói rendelhetnek reggelit az épületbe (amikor a dolgozók nagy része amúgy is a erőműben dolgozik általában és csak olyankor jön át, amikor dolog van a tárolóban), azt nem tudom, de remélem a rántottát is lemeózzák a doziméterrel.
Kijutni majdnem olyan nehéz a kiégett kazetták temetőjéből, mint bejutni, ugyanis nemcsak a kamerákat és telefonokat, de minket is meg kellett vizsgálni, hogy nem kaptunk-e egy kis sugárzást. Ehhez pedig beállni egy telefonfülkénél kicsit kisebb fülkébe, amely kellemesen búgó női hangon instruál, hogy álljunk be az ellenőrzéshez szükséges pozícióba, ő meg végigszkennel minket.
Ez nem olyan egyszerű, nekem kétszer is megszakadt a vizsgálat, mert nem nyomtam meg valamit eléggé. De azért harmadszorra sikerült, hogy aztán a fehér köpenyt levéve még egy, érzékenyebb fülkében ismét elbukjak. Ez volt az a fülke, amely nemcsak azt mondta, hogy megszakadt a folyamat, hanem vörösen világított, hogy vége mindennek, súlyosan szennyezett vagyok és inkább ne menjek ki. Itt is csak harmadszorra sikerült átjutnom, amikor rájöttem, hogy eddig nekidőltem az érzékelőnek, és ez lehetett a baj, csak a szenzorhölgy szereti egy kicsit dramatizálni a dolgokat.
Ahogy a neve is mutatja, a paksi tárolóban csak ideiglenesen vannak a fűtőelemek, bár ez az idő elég hosszú: a létesítményt ötven évre hitelesítették, vagyis még van harminc év kitalálni, hogy mihez is kezdjenek majd a rakománnyal.
Az RHK már keresi a kazetták végső helyét, egyelőre a Nyugat-Mecsek találtak olyan kőzeteket, amelyek közé biztonságosan el lehetne ásni a nagy aktivitású hulladékot. De az RHK üzemeltetési igazgatója, László Zoltán szerint az sem biztos, hogy hulladékként kellene ezekre a kazettákra tekinteni, ugyanis már zajlanak kutatások, hogy hogyan lehetne ezekből a kiégett elemekből még energiát kinyerni. Addig viszont pihennek Pakson a szélben.