Érdekes tanulmányt tett közzé a fegyveres konfliktusokat egy különleges szempontból vizsgáló csoport, a Conflict Armament Research (CAR): az Iszlám Állam (ISIS) fegyvergyártásának fejlődését mutatták be két fegyvertípus, az aknavető és a rakéta gyártási módszereit bemutatva.
A tanulmány megdöbbentő megállapításokat tesz, érdemes lesz elolvasni, ha elérhetővé teszik a honlapjukon. Alaposan téved, aki még mindig azt gondolja, hogy az ISIS csak nevében állam, egyéb tevékenységeit tekintve a pillanatnyi helyzetnek élő terroristák gyülekezete. A CAR szerint az Iszlám Állam
termeli a két említett fegyver és a hozzá való robbanófejek és töltetek alkotórészeit, nagyon-nagyon messze attól a technikai színvonaltól, amit korábban az IED-ktől, vagyis a házilag készített robbanóeszközök idején megszoktak az ellenük küzdő erők.
A fenti pontok azonban üresek lennének a legfontosabb összetevő, a stabil beszerzési forrás nélkül. A tanulmány erre is ad választ. A megvizsgált összetevők, kémiai anyagok és egyéb hozzávalók papírjai és elemzése alapján kiderült, hogy az ISIS főképp török forrásokból szerzi be a fegyvergyártáshoz szükséges anyagokat, ráadásul a terroristákhoz kerülő áruk nagy része nem exporttermék, hanem török belső piacra szánt termelésből származik.
A CAR munkatársait legjobban nem is az lepte meg, hogy az ISIS fegyvermérnökei milyen találékonyan használják ki az eredetileg egyáltalán nem fegyveralkatrésznek szánt tárgyak és alapanyagok lehetőségeit, hanem hogy milyen átfogó gyártástámogató és minőségbiztosítási rendszert építettek ki. Sőt, a megállapítások között pont az szerepel, hogy bár a fegyveriparban megszokott szabványoktól és minőségtől való eltérés az alapanyagok terén még látványos, a központosított irányítás, a minőség-ellenőrzés szigora, a tárolás és a szállítás szervezettsége jól megszervezett, fegyveriparnak mondható rendszert teremt.
A gyártás kisebb méretű műhelyekben folyik, azonban ezek a műhelyek mind központilag jóváhagyott információk és útmutatás alapján gyártják azt, ami épp ki van adva nekik. Az egyes részfeladatok és munkafázisok helyességét külön-külön ellenőrzik, és a teljes folyamatot felügyelő szervek is léteznek. Ilyen szempontból az ISIS nem különbözik az iparosodott nagyhatalmaktól: csak úgy sorjáznak a különböző kimutatások a termelés hatékonyságáról, és nem azért, hogy legyen mivel felvágni, hanem mert csak a termelésátlagokat jól rögzítő nyilvántartás alapján működik a nyersanyag- és erőforrás-szükségletet előrevetítő jelentés.
Az egységes végeredmény szempontjából természetesen az alapanyagok minősége sem változhat túl sokat, és az ellátás folyamatosságát is biztosítani kell. A 29 hónap adatait felölelő vizsgálat szerint volt arra is példa, hogy az ISIS az adódó alkalmat kihasználva egyszerre óriási mennyiséget rendelt valamiből, de más esetekben (a gyártási dátumok alapján) az látszik, hogy folyamatosan, kisebb tételeket vásárolva tartanak fent beszállítói hálózatot, leginkább törökországi kapcsolatokon keresztül.
A CAR tanulmánya két fegyvert vizsgál meg alaposabban. Mindkét fegyverből létezik házibarkács változat, a hell cannonnak nevezett tüzérségi eszközök és a Kasszám rakéták alkalmazása sem újdonság, de az ISIS fegyverei ezeknél jóval fejlettebbek. Elég csak megnézni a róluk készült képeket: első ránézésre talán csak a fegyverszakértők látják azokat az árulkodó apróságokat, melyek megmutatják, hogy nem nemzetközi szabványok alapján készült fegyverekről van szó.
Egész pontosan azért szerephez jutnak a szabványok, hiszen például egy aknavető csövét nem lehet bármiből legyártani. Az aknavető működési elvének (nagyon leegyszerűsített) lényege az, hogy az aknagránát végén levő, kisebb méretű töltet robbanásakor keletkező gázok kivetik a gránátot a csőből. Ez a gáznyomás 120 milliméteres gránátoknál akár az 1000 baros értéket is elérheti – és ez már nem játék: egy kisebb hiba, és szétrepül az egész cső, összeszabdalva mindenkit, aki a közelben áll. Az ISIS számára a fegyveriparban használt anyagok természetesen nem elérhetőek, ezért a következő legjobbat választották: olajfúrásoknál használt csövekből gyártanak aknavetőt. Ezek a csövek mind belső átmérőben (vagyis tulajdonképpen kaliberben), mind nyomásállóságban megfelelnek alternatív felhasználásra is, az ISIS fegyvermestereit pedig nem zavarják az olyan apróságok, mint hogy az aknavető végén néha ott marad a csavarmenet. Ugyanakkor a vizsgálatot végzők szerint az olajipari forrás csak a legvalószínűbb, nem száz százalékig bizonyosak abban, hogy valóban onnan jönnek a csövek.
Az aknagránátok gyártása sem kevésbé érdekes. A CAR moszuli vizsgálata szerint a városban létesített üzemekből ömlik a lőszer a speciális ISIS-aknavetőkhöz. Speciális, mert a használt csövekbe 119 milliméteres átmérőjű töltet fér, ami nem túl elterjedt kaliber. Egy picit nagyobbat, 120 milliméterest sok országban használnak, de ez a 119-es saját találmány, és egyértelmű, hogy főleg a vetőcsőnek használt, nagy számban elérhető csövek belső átmérője miatt alakult ez így. A CAR a pár napos vizsgálat alatt ötszáznál is több gránátot talált, az ezek mellé csatolt papírokból kiderült, hogy legnagyobb részüket 2016 októberében gyártották. Az, hogy a gyártás az iraki erők támadása alatt is folyt tovább, illetve hogy a vizsgálók további ötezer darab, félkész, a gyártásfolyamat egy közbenső szakaszában lévő gránátot is találtak, azt sugallja, hogy az ISIS akár több tízezer 119 milliméteres aknagránátot is gyárthatott a városban.
Az aknagránátok előállítását megkönnyíti, hogy nem kell hozzá a vetőcsőnél látott jó minőség, akár hulladékvasból is legyártható a bombatest. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a CAR két gránátgyárat is vashulladéktelepek mellett talált meg, ahol bőségesen rendelkezésre állt a jó minőségű, de olcsó fém, például motorblokkok szétbontása után.
A gránáttest kiöntése után egy másik üzemben alakítják ki a végleges, kaliberpontos formát, itt marják bele a stabilitást adó sávokat is a testbe, illetve itt hegesztik fel a stabilizáló szárnyakat is. A gyújtószerkezet részben alumíniumöntvény, de ez, illetve a robbanótöltet már egy külön töltőüzemben kerül csak bele. A robbanóanyaggal töltött, bevetésre kész gránátokat zöldre festik, majd szállításra készre csomagolják. A CAR a kész gránátok mellett még további hajítótölteteket is talált – ezek a kis csomagnyi robbanóanyagok akkor kellenek, ha a gránát testébe szerelt, alap hajítótöltet (átalakított sörétespuska-lőszerek) nem viszi elég messze a gránátot. Az egyik ilyen csomagon találták meg azt a papírt is, amely a legjobb példája annak, milyen szinten is megy a gyártás: egy igazolócédula, melyen a felhasználás célja és más adatok mellett még a „száraz helyen tartandó” szöveg is szerepel.
A rakéták gyártása ugyanilyen szofisztikált: a kétféle (az egyszerűség kedvéért nevezzük kisebb és nagyobb rakétának őket) rakéták gyártása külön műhelyekben folyik, a rakétatest megmunkálása standardszerű, de közben a sorozatgyártáshoz kellően letisztult is. A CAR jelentése nem is feltétlenül ezt emeli ki, inkább a csomagolás az, ami a vizsgálók figyelmét megragadja. A rakétákat ugyanis olyan faládákba csomagolva szállítják, amelyek egy igazi hadseregnél is megállnák a helyüket. Jól látszik, a ládákat úgy gyártották, hogy fontos szempontként tartották szem előtt a biztonságos tárolást és a szállíthatóságot is. Az, hogy a rakétatestként funkcionáló fémcsöveket le is festik, vagyis korrózióvédelemmel látják el, szintén azt mutatja, hogy az ISIS felkészül arra, hogy a készletnek gyártanak, és szükség szerint szállítják a harctérre és vetik be őket a katonák.
A jelentés részletesen kitér arra is, hogy a robbanótöltethez használt anyagokat honnan szerzi be a terrorállam. Itt érdemes megjegyezni, hogy az ISIS jobbára nem katonai minőségű robbanóanyagokat használ, hanem házilag is összekotyvasztható robbanószerekkel és rakéta-üzemanyagokkal töltik meg az aknagránátokat és a rakétákat. A listából jól látszik, hogy bolti forgalomban itthon is elérhető kálium-szorbát és kálium-nitrát (vagyis salétrom, a fekete lőpor egyik alapösszetevője) adja az hajtóelegyek alapját – ezeket cukorral, illetve az ISIS által használt cukorpótlékkal, a szorbitollal keverve kapjuk meg a cukorrakéta hajtóanyagát. A cukorrakéta összeállítása sok nyugati országban ártalmatlan hobbi, az USA-ban még középiskolai tudományos versenyeken is építenek ilyesmit, hogy lássák, kié megy a legmagasabbra. Nyilván az ISIS háromméteres, robbanófejjel felszerelt rakétáit más jellegű bevetésre tervezik, de fontos tudni, hogy nem mindig lehet sejteni, hogy aki sok cukrot és kálium-nitrátot vesz, az terrorista.
Az viszont kiderült a vizsgálatokból, hogy az ISIS ezeket az alapanyagokat is kisebb részt libanoni, francia, lett és arab, nagyobb részt török forrásból szerzi, ahogy egyébként a termelés során használt egyéb segédanyagokat, például az esztergagépek kenésére használt gépzsírt. A vizsgálók számtalan 25 kilós zsákot és nagy méretű vödröt találtak a raktárakban, szóval inkább a vásárlások volumene kellene intő jel legyen, nem konkrétan a megvásárolt áruk.
A fegyvergyártás persze mit sem ér kiképzés nélkül. A CAR vizsgálói számos helyszínen találtak olyan oktatási anyagokat, melyek pontosan eligazítják a harcosokat a fegyverek használatával kapcsolatban. Ezek nem pár mondatos útmutatók, hanem jól felépített, strukturált oktatási anyagok, és ami a legfurcsább: a tanulók még vizsgát is tesznek a tanfolyam végén, a CAR legalábbis több erre utaló papírt, vagyis dolgozatot is talált Moszulban.
A vizsgálók az anyagban többször is visszatérnek arra, milyen meglepően szervezett rendszerben működik a fegyveripar és minden egyéb, hozzá kapcsolódó terület is. A modern vállalatirányítási eljárások, például a már említett előrejelzés mellett a gyártásfolyamatok naplózása, a minőség-ellenőrzés és az oktatás már-már bürokratikus szervezettsége is egyértelműen mutatja, hogy az Iszlám Állam felismerte, milyen előnyökkel jár egy szabványok mentén működő, központosított termelésre épülő hadsereg. És ez sokkal rémisztőbb jövőkép, mint ha továbbra is Kalasnyikovval hadonászó őrülteknek gondoljuk az ISIS-katonákat.