A CES hivatalosan első, valójában harmadik napját kettős küldetéssel kezdtem. Egy: kipróbálom az összes létező VR-kütyüt, amit csak látok (ez még folyamatban van), és kettő: úrrá leszek a tévék piacán tomboló káoszon, és a kismillió technológia és rövidítés tengerében egyszerű laikus ránézéses módszerrel megkeresem a legszebbet és legjobbat. Nyilván nem sikerült.
Ahogy mostanában minden évben, úgy most is az összes nagy gyártó fejenként legalább egy tucat új tévével jelentkezett a CES-en. HD felbontással már senki nem égeti magát, 8K-t viszont még alig-alig látni, ebből pedig az adódik, hogy gyakorlatilag minden készülék 4K-s. Hogy mégis ki lehessen tűnni a tömegből, a cégek különféle képminőség-javító trükkökkel próbálkoznak, nagyjából mindegyik a HDR-re, vagyis high dynamic range-re, magyarul a megjeleníthető színek szuperszéles skálájára alapoz. Elég vicces, hogy minden egyes standon az aktuális csúcsmodellek mellé oda van téve egy sima 4K-modell összehasonlításként, mint a hagyományos mosópor a reklámokban annak idején. És persze nyomorultul fakónak is tűnnek a színei mindegyiknek, az ember meg közben bőszen igyekszik nem gondolni arra, hogy az otthon árválkodó sima hd tévéjét azért szó nélkül lecserélné erre a vacakra is.
Azzal a megfontolással vett 4K felbontású tévét, hogy ez befektetés a jövőbe, és előbb vagy utóbb úgyis lesz hozzá tartalom? Sajnos azóta kiderült, hogy három betű mindent megváltoztat – ez a HDR, a High Dinamic Range. Magyarul széles dinamikatartományt jelent, és ettől kontrasztosabb a kép, mélyebbek a feketék és erősebbek a fények, és több szín válik láthatóvá. Az egész tévés iparág egyetért abban, hogy a HDR sokkal többet hozzáad az élményhez, mint az, hogy a 4K négyszer több pixelt jelenít meg, mint a full HD.
Az persze hamar kiderült, hogy előbb folyik ki a szemem, mint hogy csak úgy különbséget tudjak tenni a kismillió téve képe között, főleg hogy mindegyik más-más fényviszonyok között álldogált, és más-más demó ment rajta. Végül öt csúcsmodellt szúrtam ki, és hirdettem közöttük holtversenyt. A tanulság: az egyszeri laikus tévévásárlónak igazából mindegy, milyen hangzatos technológiával, és mérőszámokkal vakítják el, és igazából nem is nagyon lát sok különbséget köztük. Az árcédula, na az egy másik kérdés. Szerencsére a CES-es kiállítási darabokon nincs ilyen.
Ez a tévé (pontosabban tévécsalád, mert 5 modell lesz belőle) egy az egyben a mai, marketing-hajtotta tévéfejlesztés metaforája:
Az viszont tagadhatatlan tény, hogy állati szép a képe. Mellékesen mutattak egy 170 hüvelykes (laza 430 centi) modellt is, de valószínűleg csak a világrekord kedvéért, egyelőre nincs szó arról, hogy kereskedelmi forgalomba is kerüljön.
Az LG díjnyertes, 77 hüvelykes tévéje jelenti nagyjából a csúcsot, amit ma a 4K-ból ki lehet hozni. Egy forgó platformon volt kiállítva, hogy jól lehessen látni, mennyire valószínűtlenül vékony: mindössze 2,7 milliméter. Az optikai tuningot még inkább feldobja a csupa üveg dizájn; ez a tévé még akkor is vadállat jól néz ki, ha ki van kapcsolva. Az OLED nagy előnye a vékonyság mellett az embertelen kontraszt, és az igazán sötétfekete feketék. A tévét ügyesen a NASA felvételeivel demózták, ahol ez a kettő pont nagyon látványosan kijött a napkitörésekről készített űrfelvételeken és hasonlókon. Állítólag a dolby vision technológiával egymilliárd színárnyalatot tud megjeleníteni, nem számoltam utána, de hajlamos vagyok elhinni.
A Sony nyúlt a legügyesebben a 2013 környékén induló 4K-forradalomhoz: nem csak nagyobb felbontású tévéken kezdtek el dolgozni, hanem hozzá való kamerán és lejátszón is, így aztán náluk folt először igazán tartalom is a formához. (Mondjuk az igazi az lett volna, ha a Playstation 4-gyel is rámennek a 4K-s játékokra.) Most a HDR az új menőség, és megint a japánoknak jutott eszébe először, hogy tartalmat is kéne a technológia alá tenni: Ultra néven indítottak szolgáltatást, amivel 4K HDR filmeket lehet streamelni a Sony Picturestől a Bravia tévékre. Milyen jó, ha az embernek a tévégyára mellé pont van egy filmstúdiója is! A többiek várhatnak, míg a Netflix elindítja valamikor idén a HDR-es 4K tartalmak terítését, plusz megjelennek az első ilyen bluray-filmek.
A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen kínai Hisense-nél futottam bele az első 8K-s modellbe. A képe egészen megdöbbentően részletgazdag, az ember nem is gondolná, hogy van hová lépni még ebben a 4K után – de jelentem, lehet. A kiállított prototípust Kínában már lehet kapni (a nyugati piacokra csak 2017-ben tervezik bevezetni), annak ellenére, hogy 8K-s tartalom egyáltalán nincs rá. És még nagyon sokáig nem is lesz: 2020-ra várják az első 8K-s tévécsatornák és streamek megjelenését. Addig meg lehet rajta nézni a felskálázott 4K-s filmeket, meg azt a két demót, amiből az egyik valójában egy állókép. De 33 megapixelnyi, utána lehet számolni.
Az LG-nél egészen eldugva szerénykedett csak a 8K-s csúcsmodell, mintha nem lennének különösen büszkék rá. Az egészen brutális, 98 hüvelykes darabnál a szuper részletgazdag kép, és az állóképes demó is menetrendszerűen megvolt – viszont érdekes módon (és újra mondom, teljesen szubjektív benyomás alapján) a képe összességében nem volt olyan meggyőző, mint az agyonsztárolt, de csak 4K-s oledes társáé. Visszaköszön a digitális kamerák megapixel-háborújának tanulsága: a felbontás önmagában nem üdvözít, a képminőség fontosabb, még ha az nem is olyan könnyen marketingelhető. Jegyezzük ezt meg, mielőtt elindul a 8K-s tévék divathulláma. Mert hogy előbb-utóbb el fog, az szinte biztos.
A legmenőbb 4K HDR minőséget kétféle módon tudják elérni a gyártók:
Ezek a különbségek sok fejtörést okoztak a 4K szabványt gondozó UHD Alliance szakértőinek, mert nehéz volt határozni a 4K minőségi követelményeit. A gyártói lobbi végül kiharcolta, hogy kétféle fényerőtartomány szerepeljen az új generációs megjelenítők szabványában, így az OLED és a Quantum dot tévék dobozára is rá lehet majd nyomni a csúcstechnológiás menőséget bizonyító plecsnit.