Jogi szempontból letolt gatyával érte a világot a drónok sikere, egyszerűen a jogalkotók nem gondolták, hogy ilyen gyorsan elterjedhet valami, ami egyrészt baromi jó móka, másrészt egyértelmű veszélyforrás is tud lenni. Az USA-ban végül kötelező lett a multikopterek és más, önálló repülésre képes, távirányítású eszközök regisztrációja, és tavaly december közepén megszületett a magyar szabályozást előkészítő javaslatcsomag is.
Kezdjük az elején, próbáljuk meg tisztázni, mi is az a drón. Azért is fontos ez, mert mintha a szabályozó maga se tudná, mi alapján tegyen különbséget a különböző zümmögve repülő izék között, és később látni fogjuk, hogy pedig igény lenne rá.
Pár éve, még a drónok megjelenése előtt volt talán két karácsonyi szezon, mikor a különböző távirányítású minihelikopterek aratták le a piacot. Ezek teljesen távirányítású cuccok, ahhoz, hogy bármit csináljanak, sőt, hogy a levegőben maradjanak, az irányítót kezelő ember folyamatos beavatkozása is kell. A mostanában sikeres drónok (melyek egyszerre forgatják fel a karácsonyi ajándékok, a filmipar és a technikai sportok világát) ezzel szemben tulajdonképpen teljesen önállóak: már az alapmodellek is csak tudomásul veszik az irányítótól kapott utasítást, és úgy hajtják azt végre, ahogy a programozásuk diktálja. A legegyszerűbb eszközök is képesek egy pont felett lebegni, a kicsit bonyolultabb (és drágább) eszközök lehetőségei egészen elképesztőek: célkövetésre, akadályelkerülésre, előre programozott útvonal GPS-es lerepülésére is képesek.
Mielőtt mélyebben belemegyünk a tervezet szétcincálásába, fontos leszögezni, hogy a jogalkotó pont egy erőteljes fejlődésben lévő valamit akar szabályozni, méghozzá elég furcsa módszerekkel. Érdemes megnézni, mekkora különbség van egy pár évvel ezelőtti eszköz és egy friss modell képességei között, nyugodtan mondhatjuk, hogy az autózásban huszonöt-harminc éves fejlődési görbe megy végbe nagyjából ötévente. Ha a most próbálják meg kikötni, mit lehet és mit nem a jövőben, szép öngólokat látunk majd a jövőben.
Ugyanakkor tényleg fontos, hogy legyen valami jogi keretrendszer, mégiscsak repkedő, kamerákat cipelő, adott esetben veszélyes eszközökről van szó, azonban ezeket a veszélyeket túlizgulni se lenne szabad.
Gyorsan fussuk végig, mi a tervezet lényege. Egyrészt három plusz egy csoportba osztják a drónokat, azonban nem tudásuk, hanem a méreteik, egész pontosan a súlyuk alapján. A plusz egy kategória a 250 grammnál könnyebb gépek köre, ezeket egyszerűen játéknak veszik, és a játékokra vonatkozó szabályok alapján kell velük bánni. A másik három kategória
Így elsőre ez eléggé tarthatónak tűnik, a civil drónok jellemzően az I-es, elvétve talán a II-es kategóriába tartoznak, a III-ast már csak profik, például filmes stábok és hasonlók használnak.
Ami érdekesebb lehet, hogy a megfogalmazás azt mondja, hogy az I-es kategória az minden, ami két kiló alatti és amivel
a földfelszíntől számított 50 méterig lehet repülni,
illetve hogy a II-es kategória az 2-25 kiló,
VAGY a repülési magassága meghaladja az 50 métert.
Most én tisztában vagyok azzal, hogy a törvényeket alapvetően okos, tájékozott emberek írják, és nyilván nekik is feltűnt, hogy a forgalomban lévő eszközök legnagyobb része nemcsak 50, de akár 500 méter magasan is képes repülni. Innentől számomra nem teljesen világos, hogy működik a dolog – amíg visszafogjuk a pacikat, és nem engedjük 50 méter fölé a drónt, addig jók vagyunk I-es kategóriának, viszont ha felbátorkodunk 50 méter fölé (akár a tervezetben máshol megadott 130 méteres magasságig), akkor bizony már II-essé válunk?
Ez elég fontos különbség, ugyanis teljesen más előfeltételek vonatkoznak a két kategóriára. Az első kategóriánál még elég, ha valaki regisztrálja a drónját a neten, a kapott rendszámot felteszi az eszközre, illetve elvégez egy netes tanfolyamot, a II-es kategóriánál már rendes képzés van előírva (hirtelen 60 ezer forintost találtam a neten rákeresve), illetve egy halom plusz műszaki feltételnek kell megfelelni, ha véletlenül nem egy előre kijelölt drónrepülőtéren reptetjük a drónt. Márpedig a drónreptetés mókafaktorának jelentős részét az adja, hogy az ember nem egy előre kijelölt játszótéren játszik, hanem nagyjából ott, ahol épp eszébe jut.
Van két pont a tervezetben, amely ha így marad, nagyban leszűkíti majd, hogy hétköznapi civil hol játszhat a drónjával. Ezek szerint pilóta nélküli légijármű sport-, valamint magáncélú működtetése kizárólag külterületen lehetséges, és lakóházakat 100 méternél, a reptetésben nem résztvevő embereket és járműveket 30 méternél nem lehet jobban megközelíteni (kivéve, ha előtte ezt írásban engedélyezik).
Ha ez így marad, tulajdonképpen csak és kizárólag lakott területen kívül lehet drónt reptetni, ha valaki csak játszana.
Természetesen épp ez az utolsó tétel az, amit mindenképpen szükséges törvényi szinten szabályozni, mielőtt pár idióta nekiáll a repterek és más, nyilvánvalóan veszélyes környékeken drónokkal szórakozni. Ezt a részt a rendelet (elvileg) elég jól lerendezi, mármint tényleg, meglepően jól: állítólag lesz egy mobilos alkalmazás, ami mutatja, hogy hol vannak az eleve lezárt, illetve az átmenetileg valamiért letiltott területek, és ezen keresztül jelenthetné be mindenki, hogy épp hol készül drónozni picit. Ha ez az app elkészül, az szokatlanul 21. századi megoldás lenne hazai keretek között: egyrészt a hatóság is látná, ha valami baj van, plusz a véletlenül egy terület fölött berregők is tudnák, hogy na, jó lesz vigyázni, mert van a környéken más is.
Az sem hülyeség, hogy akinek drónja van, legyen felelősségbiztosítása is: már egy kisebb eszköz pár tízméteres zuhanása is képes bezúzni ablakot-szélvédőt, az ijedség miatt elkapott kormányról nem is beszélve. A tervezet a kategóriáktól függően 3-10 millió forintos összeghatárig védő felelősségbiztosítást tenne kötelezővé, ez nyilván évente párezer forintos költség lenne alapszinten, vagyis sok bajt nem okozhatna a 2-300 ezer forint környékéről induló drónok gazdáinak, viszont sok kellemetlenségtől szabadítaná meg őket egy balesetnél.
És itt érünk vissza oda, hogy egyedül az 50 méteres repmagasságot alapul vevő kategóriaváltás az egyetlen igazán furcsa dolog az elvileg 2017 nyarán hatályba lépő törvényben. Ez a kitétel ugyanis jelen formájában
A forgalomba kerülő, népszerű drónok többsége ez alapján a II-es kategóriába tartozik, vagyis komoly extra költséggel jár a vásárlásuk, használatuk és fenntartásuk, már-már olyan érzése van az embernek, hogy a jogalkotó kifejezetten arra játszik, hogy megnehezítse az átlagember drónos próbálkozásait a dolog veszélyességére hivatkozva. Figyelembe véve, milyen lelkes tud lenni a rendőrség időnként (például ha valaki pont rossz helyen drónozgat), még az is eszembe juthat, hogy kifejezetten azért ilyen fura a szabályozás, hogy adott esetben könnyebben lehessen átmenetileg pár hónapra lefoglalni egy-egy eszközt
Önmagában az, hogy egy eszközt biztonsági okokból jóval a technikai lehetőségein belül kell használni, nem újdonság. Az összes autó képes 130-nál gyorsabban menni, de a hobbieszközöknél maradva egy légpuska vagy airsoft-fegyver erejét is szabályozzák az előírások. Ugyanakkor ezek teljesen jól követhető határok mind a használók, mind a hatóságok szempontjából, sőt, az utóbbi esetben itthon nem is kerülhet forgalomba az a termék, ami nem felel meg a szabályoknak. Vajon a drónoknál is várható, hogy az illetékes hatóság letilt minden olyan multikoptert, amelyben nincs kiiktathatatlan magassági plafon beállítva?
Vagy ott van a szintén furcsa kitétel, hogy a gép legfeljebb 500 méterre távolodhat el a használójától, és folyamatos vizuális kapcsolat kell a gép és az ember között. Itt derül ki, miért probléma, hogy a törvényalkotó egy kalap alá veszi a távirányítású repülőket és koptereket a drónokkal. Az önálló repülésre képtelen gépeknél tényleg fontos, hogy az ember tudja, épp merre jár vele. Egy drónnak ugyanakkor tök mindegy, milyen messze van a használójától, pontosan ugyanúgy működik, ha látjuk, ha nem – ráadásul ha gáz van, a jobb típusok egyetlen gombnyomással, automatán visszahozhatók. Az ötszáz méteres szabály megint ésszerűtlen korlátozása a technikai lehetőségeknek, ráadásul a nem körültekintően drónozó ember 10 méterről is képes akkora baromságot csinálni, mintha nem is látná, amit csinál.
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbször nagyjából pont az 50 méteres magasság az, ami fölé érdemes repülni a drónnal, egész egyszerűen azért, mert ott nincs se ág, se távvezeték, se ház vagy bármi egyéb, amivel össze lehet ütközni. Igazából azzal, hogy szándékosan ilyen alacsonyra engedik csak fel a drónokat, pont azt siettetik, hogy valami baj történjen. Az alacsonyan szálló drón a járókelőket, vagy adott esetben a vadvilágot is zavarja. A tervezet azzal magyarázza az 50 méteres határt, hogy afelett már a polgári légi forgalom más szereplői, például mentőhelikopterek is előfordulnak, így az embereknek muszáj elméleti képzést kapniuk ebben a témában. Ez természetesen nem feltétlenül baj, de figyelembe véve, mennyi kizárólag I-es és potenciális II-es kategóriájú gép lesz, jobb lett volna átgondolni, hogy is érdemes átadni ezt az elméleti tudást.
A korlátozás egyszerűen nem életszerű, bár a szándék érthető. Sokkal jobb irány lenne például, ha a gépek tudása lenne a mérce. A komolyabb drónok közül sok a saját védelmi mechanizmusai miatt eleve kisebb eséllyel okoz bajt azzal, hogy lezuhan, például azért, mert egy olyan alsó korlát van megadva, ami alá (leszállást leszámítva) nem süllyed be a gép. De ha a technikába nem is bízik meg senki, elég kellemetlen, hogy a törvényalkotó eleve abból indul ki, hogy a gépeket kizárólag veszélyhelyzetek kialakításán ügyködő idióták alkalmazzák majd.
Elfogadhatóbb lenne, ha a korábban említett app megjelölné a területeket, ahol a valamiért, például a polgári repülés biztonsága miatt nem lehet egy adott magasság fölé emelkedni. Ez a közúti forgalom sebességkorlátozásához hasonló rendszert hozna: nem tartaná be mindenki, viszont aki lebukik, az kaphatna büntetést. Természetesen fenntartva azt, hogy a szabályok kialakításakor nem a kötelező állami paráztatás, hanem a józan ész vezetné a törvény megalkotójának kezét.
Érdemes észben tartani, milyen szélmalomharcra vállalkozik megint az állam azzal, hogy ilyen könnyen kikerülhető, de nehezen átugorható akadályokkal szórja meg egy erőteljes fejlődésben lévő tevékenység szabályozását. Egyszerűen lehetetlen komolyan betartatni az összes ilyen szabályt akkor, mikor már a mai drónok is képesek kilométeres távolságokra eljutni, majd 70 kilométeres óránkénti sebességgel elszáguldani úgy, hogy gőze nincs senkinek, az irányító pontosan hol is van.
Az ilyen szabályok csak azt erősítik, hogy a hobbidrónos bele se kezdjen az egész regisztrációs, netes tanfolyamos küzdésbe, márpedig
a légtér sávokra osztásának, a lezárt területeknek, a korlátozásoknak. Azzal, hogy 50 méteres magassági és 500 méteres távolsági korlátot szab meg a tervezet, csak azt mutatja meg, miért érdemes stikában kezelni az egészet, ahelyett, hogy (egy-egy drónért akár százezreket fizető) felnőttként kezelné a dróntulajokat: értelmes keretek között maradva még segíti is őket (lásd a kiváló app és a felelősségbiztosítás), azonban aki a korlátokon átlépve bajt okoz, azt bünteti.
A felső képen francia terrorelhárítók gyakorlatoznak.