Január legvégén csendben kimúlt a négy éve működő amerikai kalózellenes szabályozás, a Copyright Alert System, vagy népszerű becenevén a hat csapás rendszere. A zene- és filmkiadók szerint sikeres volt, és éppen ezért kell továbblépni, egy sokkal durvább megoldás felé. Körvonalazták is az amerikai törvényhozás felé, mire gondoltak. Nagyjából arra, hogy az internetszolgáltatók változzanak át rögtönítélő internetbírósággá és online rendőrséggé.
Copyright Alert System, megfogant 2008-ban, megszületett 2013-ban, elhunyt 2017-ben - így foglalhatjuk össze az amerikai hat csapás rendszerének pályafutását. Iszonyú sokat jogászkodtak körülötte, míg összerakták, aztán kiderült, hogy a gyakorlatban annyira mégsem működik jól, végül csendben eltették láb alól. És most új, jóval keményebb rendszerért lobbizik a teljes amerikai szórakoztatóipar.
Miért is érdekes számunkra az amerikai kalózok megrendszabályozása? Először is azért, mert a szórakoztatóipar nyomasztóan nagy része amerikai központú, és amit hazai pályán csinálnak, elég jól előrevetíti a későbbi nemzetközi terveiket is. Másrészt az internettel kapcsolatos európai szabályozások amúgy is az amerikai mintákat szokták követni. Harmadrészt meg az internet annyira szorosan összeköti már a világot, hogy egy amerikai szabályozás egészen közvetlenül hat a magyar felhasználókra is - gondoljunk csak például a YouTube, a Facebook, vagy a Google érintettségére kalózügyekben.
A hat csapás rendszere az internet-szolgáltatókat kötelezte arra, hogy ha jelzés érkezik hozzájuk, hogy az általuk kiszolgált ip-címről valaki jogvédett anyagot oszt meg a neten, nyomozzák le, és figyelmeztessék az adott felhasználót. Az első két figyelmeztetés sima ejnyebejnye, a második kettő mellé már lehetett rakni kalózkodással kapcsolatos felvilágosító anyagok kötelező megnézetését a júzerrel, és az ötödiktől a szolgáltató bevethette a netkapcsolat átmeneti lassítását (a megszakítását nem). A büntetési tételek a szolgáltatókra voltak bízva, a jogsértések levadászására pedig egy külső céget bízott meg a szórakoztatóipari cégeket és netszolgáltatókat tömörítő szervezet.
Mármint a kezdeményezők persze sikersztoriról beszélnek, és arról, hogy az oktatató-felvilágosító célkitűzés remekül bevált, az emberek nagyon nagy részébe sikerült belenevelni, hogy a fájlcserélés sok esetben lopás, és nem szép dolog. Ezt változatos statisztikákkal is alátámasztják, amik azt mutatják, hogy mennyit csökkent a kalózkodás az elmúlt években. Igaz, ugyanebben az időben terjedtek el a legális alternatívák a Netflixtől a Spotifyig, ezalatt az internetezők köre kb. egymilliárd új júzerrel bővült, akik tipikusan nem a legkifinomultabb hekkerek és fekete öves torrenthuszárok.
Szóval sok oka lehet annak, hogy a kalózok aránya csökken, de azt a Center for Copyright Information is elismeri, hogy a probléma megszüntetésétől azért még elég messze vannak. A netezők kb 15%-a visszaeső fájlcserélőnek számít, ők tavaly 981 millió film és tévéműsor illegális letöltésében segédkeztek csak Amerikában, és ellenük teljesen hatástalan volt a hat csapás. (Ami egyébként teljesen értelmetlenül honosodott meg a magyarban csapásként, eredetileg egy baseballos utalás arra, hogy egy játékos háromszor próbálkozhat a labda elütésével, mielőtt kiesik.)
Az új tervet a zenekiadók szövetsége vázolta fel az amerikai szerzői jogi hivatalnak küldött 19 oldalas javaslatban (itt olvashatja el, PDF), ami az idén 19 éves amerikai digitális szerzői jogi törvényt, a DMCA-t alakítaná át. A DMCA online jogsértések esetében úgy működik, hogy ha az egyszeri jogtulajdonos jelzi az adott szolgáltatónak, hogy neki itt és itt lopják az anyagait, a szolgáltató pedig egy nem meghatározott időkorláton belül, de aránylag gyorsan leveszi azt a netről, akkor mindenki jogszerűen járt el, és igazság szolgáltatott, ügy lezárva. Az ominózus kalózmásolat pedig másodpercekkel később feltűnik egy másik címen, hogy a mókuskerék újrainduljon.
Könnyen belátható, hogy ez a rendszer nem éppen életképes, ráadásul a jogsértő esetek nagy mennyisége miatt gyakorlatilag minden ponton automatizálják. Ez aztán olyan bizarr esetekhez vezet, mint a brazil jogvédők és a Google kalandja az mp3toys.xyz-vel. Utóbbi egy zenei kalózoldal, ami úgy működik, hogy a júzerek kereséseire dinamikusan generál egy oldalt, ahová beágyazza a más forrásokból (akár legális helyről, mint a YouTube) átszipkázott zenét, amit lehet helyben hallgatni vagy letölteni. A brazilok egy scripttel kerestettek rá ismert kalózoldalakon a hozzájuk tartozó zenékre, majd a találatokat automatikusan jelentették a Google-nek, hogy törölje azokat a találati listákból, az pedig törölte is. Több mint 49 millió ilyen körrel később jött rá valaki, hogy ezek az URL-ek kizárólag azért léteznek, mert a jogvédők programja rákeresett az adott zenékre.
A zenekiadók ezért egy szűrőrendszert szeretnének a DMCA-vel kötelezővé tetetni minden szolgáltató számára, ami gondoskodik arról, hogy ha egy tartalmat egyszer valahonnan leszedtek, az feketelistára kerüljön, és többé ne is lehessen feltölteni vagy megosztani. Ez elméletben jól is hangzik, ilyesmit használ például a YouTube, a Twitch, a Facebook, vagy a Soundcloud is a jogvédett tartalmak védelmére. A YouTube-nál például olyan jól működik, hogy még arra is képes, hogy egy, egyébként képi anyagában jogtiszta videó hangsávjában felismerje, hogy az egy jogvédett zene feldolgozása, és szóljon az eredeti jogtulajdonosának róla. Aki aztán választhat, hogy leveteti az adott videót, vagy engedélyezi, a reklámbevétel egy részéért cserébe. Így lehetnek legálisak a youtube-os dalszöveg-videók, és így keresett annak idején Psy rengeteg pénzt a több tízezer Gangnam Style paródián és remixen.
Igen ám, de egy fájlcserélő rendszerben, vagy véletlenszerű weboldalon megoldani ugyanezt, valós időben, kívülről, az internetszolgáltató részéről, hát, technikailag legalábbis komoly kihívásnak tűnik, ha nem teljesen lehetetlennek. Pláne, hogy ott van a fair use, vagyis méltányos felhasználás kiskapuja is, ami bizonyos esetekben (oktatási és kutatási célok, híradások) engedélyezi az egyébként jogvédett tartalmak ingyenes felhasználását. Ezt a zenekiadói szövetség javaslata elintézi annyival, hogy “a fair use védelmét bele lehet kalibrálni a szűrőrendszerbe”.
Elég fura, hogy a szórakoztatóipari lobbi simán hagyta leállítani a hat csapás rendszerét, miközben a helyébe lépő új szabályozásról csak egy javaslattervük van. Aminek egyrészt a technikai megvalósíthatósága is kétséges, vélhetőleg egy csomó kiskapu van rajta, nem is beszélve arról, hogy ki finanszírozná a szűrőrendszer kifejlesztését és működtetését.
Az viszont már a tervezetből is jól látszik, hogy a szórakoztatóipar az internetszolgáltatókat és egyéb online cégeket szeretné egyszerre rögtönítélő bírósággá és internetrendőrséggé kinevezni, hogy aztán rajtuk verhesse le, ha valaki mégis kalózkodni mer. Ami még mindig korrektebb, mint amikor az egyszeri felhasználókat fenyegették több milliós büntetésekkel, és hosszadalmas, esetenként megalázó bírósági procedúrával - de hát a szolgáltatók sem hülyék, és nem fognak maguktól a nyakukba venni egy csomó plusz melót, kötelezettséget és számonkérhetőséget.
Abból kiindulva, hogy a Copyright Alert System előkészítése három, a gyakorlati megvalósítása még két évbe telt, valószínűleg most újabb hosszú évekre törvényen kívüli idők köszöntenek az amerikai kalózokra. Sok gyakorlati változás persze nem lesz, legfeljebb most nem fognak figyelmeztetéseket kapni, amiket aztán szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagynak.