A lemezek és kazetták visszatérése után új versenyző jelent meg az ínyenc zenei piacon: az orsós magnó. A lejátszók árából házat lehetne venni, egy stúdiófelvételért pedig egy lemezjátszó árát fizethetjük ki, de cserébe olyan minőségben hallgathatjuk a felvételeket, ahogy a hangmérnökön kívül senki más.
Esküszöm, amikor egy éve a lemezeladások fellendüléséről és a lemezgyártás nehézségeiről írtam, csak viccből biggyesztettem a cikk végére a dőlt betűs disclaimert, hogy aki igazán hipszter akar lenni, inkább várja ki az orsósmagnó-revivalt. Erre tessék, itt van.
Nem mintha erre túl sok minden utalt volna. Hacsak az nem, hogy az analóg hanghordozók a reneszánszukat élik, így várható volt, hogy minden idők egyik legkirályabb formátuma is ismét helyet követel a nappaliban.
A vájt fülű, mocskosul gazdag vásárló nappalijában.
Az orsósmagnó-gyártás Maseratija, a svájci ReVox egy új modellt tervez a XXI. századra. A német Ballfinger nemrég bemutatott modellje, a Tonbandmaschine M 063 az Akai magnók esztétikáját keresztezi modern technikával: mikroprocesszoros szalagvezérlés gondoskodik a zajtalan működésről és a zavartalan szalagfutásról, a 27 ezer eurós árcédula meg az exkluzivitásról. Az osztrák Horch House tavaly januárban indította el a Project R2R-t: mesterszalagokat akarnak piacra dobni. A használt piac is pörög: a cikk írásának pillanatában az amerikai eBayen 14 419 orsós magnót listáznak, és gondosan összeállított útmutatók várják a fogalmatlan vásárlókat.
A hanglemez visszatérése érthető. Az albumborítók kész műalkotások, a hangminőség kárpótol a kényelmetlenségekért, és előre rögzített formátum: csak fel kell tenni és le kell játszani. A lemezgyűjtés olcsó hobbi is lehet: néhány tízezer forintból több száz Hungaroton-klasszikust vehetünk. Egy jobb lemezjátszót már százezer forint alatt is beszerezhetünk, a lemezeket meg újabban kis zugboltoktól műszaki áruházakig mindenhol lehet kapni.
A kazettát sem kell magyarázni. Hangminőségben a lemez köröket ver rá, de olcsó (gyártani és vásárolni is), kompakt, és mégiscsak egy tárgy. A millenniumi generációról mondta valaki, hogy ők már nem tárgyként, hanem szolgáltatásként kezelik a kulturális javakat: magazin helyett web, könyv helyett Kindle, lemez helyett mp3 vagy stream. De ők akkor is megveszik a kazettát emléktárgynak, ha nincs magnójuk. Hogy a kazetták őket is célozzák, arra elég jó bizonyíték, hogy a kazetta-revival mögé szélsebesen beállt az Urban Outfitters. Vagyis kazetta = divat. Ezt a számok is alátámasztják: tavaly 74 százalékkal nőttek a kazettaeladások.
Na de az orsós magnó? Az pont ennek az ellenkezőjéről szól. A piszkosul drága lejátszóhoz tervezett, hasonlóan drága és körülményesen beszerezhető, de elképesztő hangminőségű felvételekről. De a high end audio sosem a tömeges igények kielégítéséről szólt, hanem a kompromisszummentes hangzásról.
A hifizésben ökölszabály, hogy minél rövidebb az út és az idő az eredeti felvételt őrző mesterszalag és a sokszorosításra szánt példány között, annál jobb lesz a hangminőség. Ezt adja meg az orsós magnó: a stúdiófelvételek minőségét. Nem kell antiskatinggel, rezgésmentes állványokkal, hangszedő- és tűnyomás-beállításokkal szöszmötölni: csak befűzzük a szalagot, és az arcunkba kapunk mindent az énekes szájszagától a basszusgitár felharmonikusaiig. Az Absolute Sound újságírója is elájult a TASCAM egy 2013-ban bemutatott, módosított gépétől, és azt mondta, ez a legjobb hangú forráskészülék, amit valaha hallott.
Jobban megérthetjük, hogy miért nem számíthatunk az egész világot átszövő orsósmagnó-reneszánszra, ha áttekintjük, milyen nehézségekkel küszködik a kazettaipar.
Nehéz megmondani, hogy az üres szalagok iránti kereslet vajon felülmúlja-e a kínálatot; ez csak hosszú távon fog kiderülni. Szerencsére még úgy tűnik, hogy a meglévő cégek lefedik az egész piacot. A Tapes.com egy dollárnál olcsóbban ad (márkajelzés és doboz nélküli) üres kazettákat. A springfieldi National Audio Company is foglalkozik kazettagyártással; gyakorlatilag ők látják el az egész nyugati féltekét. A terveik szerint felvásárolják az elfekvőben lévő szalagtartalékokat minden cégtől, amely kiszáll a kazettabizniszből. Sőt, lehet, hogy beszállnak a palacsintasütésbe is, vagyis ők maguk fogják a saját szalagjukat gyártani.
Az orsós magnót alapvetően profi felhasználásra szánták; érthető, hogy jobban szól, mint a lakossági elektronika. De mitől szól jobban?
Az orsós magnók eltűnése a digitális eszközök térnyerésével párhuzamosan kezdődött, vagyis nagyjából a nyolcvanas évek elején. Addig profi hangmérnökök és megszállott hobbisták használták, utána már ők se nagyon. A szalag mégsem tűnt el; nagyobb cégek, mint az IBM és a Fujifilm készített olyan szalagos adathordozót, amin 220 terabájt adatot is tárolhatnak.
Az orsós magnók szalagjai alapvetően két forrásból érkeznek: az Emtec és a BASF elfekvő készleteiből, amiket mostanában RMGI márkanév alatt fogalmaznak. Az ATR Magnetics szabadalmaztatott gyártástechnológiájú szalagjai még ennél is jobb minőségűek – igaz, ez az áraikon is meglátszik. Az RMGI négy, egyenként 10 inches orsónyi szalagot ad 180 dollárért, az ATR pedig 70-et kér egy teli orsóért.
Aki most lelkesen kikukázná a szekrény aljából a Tesla B100 magnót, hogy azon hallgasson mesterfelvételeket, ne tegye: ezek a hulladékok még arra se alkalmasak, hogy letöröljenek egy profi felvételt, és akkor a visszajátszásról nem is beszéltünk. Egy jobb magnó másodpercenként 38 centiméter szalagot továbbít, és még azt is visszaadja, hogy a Led Zeppelin III-on John Bonham lábdobjának nyikorog a pedálja.
Látszólag nem is olyan drága mulatság beugrani a buliba. A nyolcvanas évek slágertermékének számító Akai GX 4000D 20-30 ezer forintért kapható, de a szalagsebesség korlátozott, és a felvételek áthallásosak: csendesebb részeknél hallhatjuk, hogy mi van a szalag másik oldalán. Profi magnókkal ilyen problémák nincsenek, de annyival többe is kerülnek. A jó minőségű forráskészülékek ráadásul megkövetelnek némi hozzáértést: figyelni kell a magnófejek demagnetizálására, a görgők és a fejek tisztítására. A szalagok sokkal érzékenyebbek a környezeti hatásokra, mint a kazetták: az oxidáció, a nyúlás, az áthallás, a hőmérséklet, a véletlen mágneseződés, a szalagtörés mind befolyásolják a hangminőséget.
Az sem mindegy, hogy mit fogunk lejátszani rajtuk. Az 1950-es években az orsós magnó a vastag pénztárcájú hifiőrültek első számú forráskészüléke volt, de ezt a rövid periódust leszámítva a magnó sosem jutott főszerephez. Emiatt az előre rögzített felvételek kínálata is szűkösebb, mint a lemezpiacé, és a szalagok is sokkal többe kerülnek. De akkor miért is vennénk meg? Ha nem élő felvételek rögzítésére és visszajátszására használjuk, nincs értelme. Lemezről és cd-ről készíthetünk felvételeket, de van értelme csúcsminőségű forráskészüléket venni, ha rosszabb minőségű felvételekkel nem használhatjuk ki a teljes potenciálját?
Ezt ismerte föl több lemezkiadó is, amelyek a mesterszalagok sokszorosított példányait árulnák a nagyközönségnek – persze csillagászati áron. A kínálat viszont szűkös, és igen lassan növekszik. A Yarlung Records 200 dolláros egységáron kínál kortárs felvételeket – összesen nyolcat. A svéd Opus 3 már 450 dollárt kér egy albumért – a teljes katalógusukban ötven található. A Tape Project szintén 450 dollárt kér klasszikus albumok újrakiadásaiért: a kínálatukban Sonny Rollins éppúgy megtalálható, mint a londoni filharmonikusok.
Igen, jól olvasták: egy albumot 450 dollárért adnak. Az kb. 130 ezer forint. De a Tape Project minden felvételre három és fél órát szán, csak a nyersanyag 150 dollárba kerül, és cserébe olyan hangminőséget kapunk, amit semmilyen más formátum nem ad meg. Ennél már csak az élő előadás lehet élőbb. És ebbe az elit klubba ilyen drágán lehet belépőt venni. A drágaság persze relatív: lehet, hogy a 27 ezer eurós magnó árából házat lehetne venni, de ez a 27 ezer eurós magnó 127 ezer eurós lemezjátszókat fog állva hagyni.
Ez a technológia inkább a veteránautózás izgalmait kínálja: ad valamit, amit ma semmi más nem adhat meg, de ezért olyan árat kell fizetnünk, amire nem mindenki hajlandó. És ez nemcsak a pénzről, hanem a kényelmetlenségekről, a szervizelési nehézségekről és az ezekhez szükséges elhivatottságról is szól.
A szalaggyártás nehézségei miatt az is kérdéses, hogy hogyan tudnák ellátni az orsósmagnó-rajongókat. Amíg kicsiben, de nagy tétekben játszanak, addig nem érdemes emiatt aggódni: a magnók és a szalagok magas ára garantálja, hogy ebből az őrületből soha ne legyen népsport. Emiatt a kereslet-kínálat viszonya sosem fog megváltozni. Amíg ilyen áron adják a szalagokat és a magnókat, addig nem érheti el a tömegeket.
Tömeggyártás híján viszont maradnak a csillagászati árak. Hacsak nem jön egy cég – mint az egykori Teslából kinőtt Pro-Ject Audio –, hogy a lemezjátszózáshoz hasonlóan az orsós magnózást is népsporttá tegye jó minőségű, megfizethető árú készülékekkel.
Az eddigiekből kiderülhetett, hogy az orsósmagnó-mániára nemhogy járművek, de lakóépületek árát is el lehet költeni. Szerencsére a hét számjegyen innen is vannak remek készülékek, amik még a vájt fülűeknek is okozhatnak meglepetést.
(Borítókép: ballfinger.de)