Felújítják az egyetlen megmaradt 1945 előtt készült magyar motoros sportrepülőgépet, a HA-NAN lajstromjelű M-24-est. A budapesti műegyetemen tervezett és gyártott repülőt 1944-ben lopta ki az országból két pilóta, ha nem tettek volna így, akkor ma nem lenne mit felújítani.
A magyar repüléstörténetnek volt pár igazán kiemelkedő, felemelő és izgalmas korszaka, ezek közül az egyik, hogy Budapesten, a Műszaki Egyetem földszinti, alagsori műhelyeiben 1920-as évektől kezdve a háború végéig egy sor remek gépet terveztek és építettek magyar mérnökök. Az már kevésbé felemelő, hogy néhány tervrajzon, és fényképen kívül mindebből alig maradt meg valami az utókornak. Talán csak a vak – illetve dehogy, nagyon is éles szemű – véletlennek köszönhetjük, hogy kiderült: egy 1940-ben épült M-24-es típusú sportrepülőgép még egyben van, és egyáltalán nem reménytelen vállalkozás a helyrepofozása.
Múlt hét pénteken a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem fő épületének aulájában ki is állították a jelenleg I-TITI jelzésű repülőgépet, és a Magyar Régi Vitorlázórepülő Sport Alapítvány által meghívott előadók összefoglalták, hogy miért is fontos a “HA-NAN projekt”, azaz az ikonikus légi jármű restaurálása – még úgy is, hogy soha nem kerül vissza magyar tulajdonba.
Az egyetlen megmaradt, 1945 előtt készült magyar motoros sportrepülőgép, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület (MSrE) által 1940-ben épített, HA-NAN lajstromjelű M-24-es túrarepülőgép története tágabb kontextusban az 1920-as években kezdődött. A műegyetem alagsorában ekkor leginkább azzal foglalatoskodtak a repülőmérnökök, hogy I. világháború utáni békediktátum következtében összezúzott repülőgépek még használható alkatrészeit kiválogassák, és új repülőgépmotorokat tervezzenek és építsenek. Aztán 1924-ben egy padlóra rajzolt 1:1 arányú tervrajzból öltött röpképes formát az első műegyetemi repülőgép, az L-1 “Mama Kedvence”. Lampich Árpád motoros repülőgépe sikerrel repült, aminek köszönhetően összesen 225 négyzetméternyi műhelyt, irodát, raktárt kapott az egyetem épületében az MSrE.
Az egyetem főépületében létrejött repülőgépgyártó műhely – mondhatni manufaktúra – így sem volt bővében a helynek, és például arra is oda kellett nagyon figyelni, hogy csak olyan gépeket tervezzenek, amiket ki tudnak vinni a műhelyek ablakain. Ez persze nem vetette vissza a repülőgépeket tervezni és építeni akaró mérnököket, konstruktőröket, és egy sor, legalább húszfajta motoros repülőgép született meg itt egészen 1948-ig, az egyesület megszűnéséig. Sajnos a II. vh alatt az egyesület gépei zömmel elpusztultak, csak pár vitorlázógép maradt meg, és a ferihegyi kísérleti repülőgépgyár is megsemmisült, ahol a sorozatgyártásra kerülő gépek egy része megépült.
A műegyetemi repülőgépgyártás egyik kiemelkedő szakasza volt az 1938 és 1942 közötti időszak, amikor hét darab épült a Jancsó Endre és Szegedy József által tervezett M-24 típusú sport repülőgépből. A 77 kW-os (105 lóerős) Hirth HM-504A-2 motorral hajtott gépet 1937 közepén kezdte tervezni a két sportrepülő, konstruktőr (Szegedy egyben az MSRe műhelyének vezetője is volt). Céljuk egy versenyképes műrepülőgép megépítése volt, ami egyben túra és kiképző-oktató feladatokra is használható az egyesület keretein belül. Ezeken túl kategóriáján belül sebességi rekordok megdöntését is tervezték.
Az első, HA-NAE lajstromjelű M-24-es 1938-ban készült el, a prototípust maguk a tervezők repülték be. A korlátozott lehetőségek miatt kis anyagi befektetéssel megvalósult repülőgép formáját tekintve meglehetősen modern, jó röpképességű konstrukció volt, amitől tulajdonképp nem sokban térnek el a mai sport repülőgépek sem. Az alsószárnyas, fordított sirályszárnyas kialakítású, rendkívül áramvonalas, kétüléses gépnek elsőként volt behúzható futóműve a magyar repülőgépek közt, és a kifejezetten szépnek mondható M-24-es a külföld figyelmét is felkeltette: meghívást kapott a New York-i világkiállításra. Az 1939-es transzatlanti út végül műszaki okokból megszakadt (egy szűkös afrikai reptérről időjárási, légköri okokból nem tudott a két, amúgy tapasztalt magyar pilóta, Békássy Vilmos és Vadas László felszállni, és közben megsérült a gép), azonban egy hozadéka így is volt: Almássy László gróf felhívta Faruk egyiptomi király figyelmét a gépre, aki rendelt is belőle kettőt. (A HA-NAE sorsa 3 évvel később, 1942-ben pecsételődött meg: elégett Érden egy hangártűzben.)
A műegyetemi műhelyben felpörgött a munka: 1940 júniusában le is szállították Faruk királynak a két megrendelt gépet. A HA-BAA és HA-BAB lajstromjelű gépek további sorsáról ma már semmi hír nincs, valószínűleg örökre eltűntek a II. világháború poklában. Ezek után még négy M-24-es épült: ezek közül a HA-NAM és a HA-NAN lajstromjelű repülők katonai géppé lettek átsorolva a háború idején. A HA-NAM sorsa ismeretlen, csakúgy mint a két utolsó gépé: a HA-NAV és a 160 lóerős motorral felszerelt HA-NAW története is homályba vész.
Egyedül a HA-NAN jelű M-24-es úszta meg a történelem viharait. Róla annyit lehet tudni, hogy a II. világháború utolsó hónapjaiban, egész pontosan 1944. december 11-én Szűcs Dénes berepülő pilóta és egy Koszolvszky nevű lengyel repülőmérnök gyakorlatilag ellopták: a Mátyásföldi repülőtérről felszállva, alacsonyan repülve Olaszországba menekültek vele. Miután leszálltak Tortoretto repülőterén, a gép és személyzete amerikai hadifogságba került. Az amerikaiak lefoglalták és egy ideig futárrepülőként használták, de a háború végével nem vitték magukkal az óceán túloldalára.
A repülőgép olasz kézbe került, és egy nagyjavítás után az ötvenes évek elejéig repültek vele. Aztán eltűnt vagy harminc évre. A nyolcvanas évek végén fedezte fel újra egy magyar csoport a milánói Lenoardo Da Vinci Technika Múzeum kiállítótermében, a látogatók feje fölé függesztett, átfestett, átvásznazott és átlajstromozott (I-TITI) gépet. Mint később kiderült, a gépet egy kényszerleszállás után Piero Magni olasz repülőgéptervező vette meg, akitől valamikor a 70-es 80-as években került a múzeum tulajdonába.
Az utóbbi 25-30 év, fogalmazzunk így: tanácstalan toporgással telt. Ugyanis a műkincskereskedelmet szigorúan szabályozó olasz törvények szerint, ami múzeumi tulajdonban van, az semmi módon nem idegeníthető el, sem eladni, sem elcserélni nem lehet. A gép megszerzése, hazaszállítása és restaurálása érdekében folytatott tárgyalások sikertelenek voltak. A repülőgép időközben lekerült a múzeum kiállítóteréből, és egy szabadtéri raktárba került, de még ezután sem tudtak dűlőre jutni az olasz állammal a gép megszerzésével folyamatosan próbálkozó magyarok.
Végül a Magyar Régi Vitorlázórepülők Klubja (HVGC) karolta fel pár éve a projektet, és a műegyetem támogatásával bizonyos értelemben véve sikerült dűlőre jutni a múzeummal. Kiderült, hogy ha adásvételre, cserére nincs is, de arra van törvényi lehetőség, hogy a tulajdonos múzeum (a Museo Nazionale della Scienza e della Tecnologia) a tulajdonjog megtartása mellett tárolásra, kiállításra, vagy felújításra átadja a gépet. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egyetlen megmaradt Jancsó-Szegedy-féle M-24-es Magyarországra kerülhetett, hogy azt egy lelkes restaurátorcsapat eredeti állapotába helyreállítsa.
A restaurálás költségeinek fedezésére a HVGC tagjai külön alapítványt hoztak létre, és rögtön a repülőgép hazaszállításában nagy segítséget nyújtott Besenyei Péter többszörös világbajnok műrepülőpilóta támogatása. A repülőgép restaurálásra 18 hónapot szánnak, amit előre meg nem határozott, de legalább ugyanennyi ideig tartó időszaki kiállítás követ majd. A restaurálás már el is kezdődött, eltávolították a repülőgép fémvázas törzséről a vászonborítást, illetve kiemelték a 105 lóerős soros motort. A HA-NAN projektben részt vesznek a műegyetem repülőgép-tervező hallgatói is, akik 3D tervezőprogramok segítségével tervezik meg az egyes pótlásra szoruló alkatrészeket.
A felújítás – azaz a repülőgép kiállítási szintű rendbehozatalának, esetleg a motor indítható állapotba hozásának – várható költségeit hétmillió forint körülire becslik az alapítványnál, ennek összegyűjtésére szívesen vesznek minden segítséget.