Ami a vasútmániásoknak az istvántelki főműhely, az lehet a buszőrülteknek az egykori budapesti Ikarus-gyár egyik még meglévő csarnoka Mátyásföldön. Az emblematikus magyar buszgyár történetéről, tündökléséről, szomorú hanyatlásáról, örökségének szétporladásáról sokat írtunk már, csakúgy mint az időről időre, ilyen-olyan körülmények közt beinduló, megtorpanó, újra meglóduló, majd újfent besülő buszgyártási kísérletekről. Itt most nem mennénk bele még csak ezek rövid összefoglalásba sem, eleve nem könnyű abban a jogi, politikai és gazdasági harcokkal súlyosbított üzletágban eligazodni, ahol Széles Gábor neve leginkább csak szitokszóként hangik el.

Annyit mindenestre mondhatunk, hogy a XX. század második felében a Ganz-Mávag, a Csepel Művek és az óbudai és észak-pesti hajógyárak termékei mellett az Ikarus buszok voltak a hazai járműipar legfőbb büszkeségei, nem kis részben azért, mert a nemzetközi piacon is sikerrel megállták a helyüket. Részben ezt a technika- és ipartörténeti korszakot eleveníti fel a Kertvárosi Időutazó “Volt egyszer egy Ikarus!” gyársétája, amin a magyar buszgyártás iránt érdeklődők betekinthettek a mátyásföldi gyár egykori szerszámüzemébe.

A csarnokban ma is folyik a munka, itt készülnek a hármas metró vészesen közelgő felújítására rendelt Modulo csuklós metrópótló buszok egyes elemei. Az itt székelő cég azonban nemcsak az új buszokon dolgozik, hanem csodával határos módon megmaradt régi Ikarusokat is felújít, a járműrestaurálás művészetének legmagasabb fokán. Az alábbi nagyképes beszámoló betekintést ad a különleges hangulatú üzembe, amihez fogható helyként tényleg csak az gőzmozdonyokkal roskadozó istvántelki csarnokot lehetne említeni.