A CES a legnagyobb, legfontosabb, és legrégebbi techkiállítás a világon, az elsőt még 1967-ben rendezték (a show sztárjai különféle zsebrádiók voltak). A szervezők pár éve megérezték, hogy az iparban egyre erősebben fújnak a keleti szelek – annál is inkább, mert több vezető amerikai cég, mint az Apple vagy a Microsoft, akkor már évek óta távol maradt –, és a Las Vegas-i eredeti mellé elindították a kiállítás Ázsiára fókuszáló kiadását, Sanghajban. Pontosabban leginkább Kínára fókuszáló, mert a nagy dél-koreai és japán cégek csak jelzésértékkel mennek ki, nekik elég, ha Vegasban ők a királyok.
Az idei a negyedik CES Asia, és egyben az első, amire nagyobb mennyiségben hívtak meg nyugati újságírókat, jelezve, hogy ez már nem csak belterjes kelet-ázsai játszótér, az egész világnak tudnak újat mutatni. (Mondjuk erről nem mindenkit értesítettek: a kiállítók nagy részénél vicces nyelvi akadályversenyeket lehet lezavarni a legegyszerűbb kérések nyomán is, még a sajtótájékoztatókhoz a szinkrontolmács-headseteket osztogató standnál se tud senki angolul.)
Idén az Index is részt vesz a CES Asián, és mivel az a benyomásunk támadt, hogy a show leginkább a bazi nagy tévék és az önvezető/elektromos autók körül forog (ez nem volt túl nehéz, az öt gigantikus vásárcsarnokot megtöltő kiállítási területből kettő és felet csak ezek töltenek meg), mi is ezzel indítjuk a beszámolók sorát.
Mivel a tévégyártás nagyjai a Samsungtól az LG-ig, és a Sonytól a Panasonicig előzékenyen a háttérbe húzódtak, remek alkalom adódott a nyugaton alig ismert, vagy tök ismeretlen – viszont az említettekkel azért egy ligában játszó – kínai gyártóknak a villogásra. Villogtak is, és pont nem úgy, ahogy az ember képzelné. A 4K felbontás már jó ideje alap a tévéknél, 150 centis képátló felett ma már gyakorlatilag nem is lehet ennél kisebbet kapni (jó, legyünk pontosak: 97% a részesedésük), de alatta, az aránylag emberi méretek világában se rúg már nagyon labdába a sima HD. Teljesen természetes, hogy a 8K-t kezdik el erőltetni a marketingesek, annak ellenére, hogy tartalom még mutatóba is alig van rá – ez volt az elmúlt pár CES kiállítás tapasztalata is. Ehhez képest Sanghajban ugyan minden kiállítónál volt 8K-s modell, de nem igazán hirdették ordítva, hogy ez olyan nagy dolog lenne.
Az emberek nagy része nem nagyon lát különbséget egy 4K-s és egy 8K-s kép között, vagy ha lát is, azért nem akkorát, hogy rögtön le akarja cserélni emiatt a tévéjét.
- vázolta fel a helyzetet egy PR-os a Changhong nevű cégnél, ami itthon jórészt ismeretlen, de Kínában elég nagypályásnak számít.
És valószínűleg tudja is, mit beszél, lévén Kína a világ legnagyobb tévépiaca, évi 50 milliót adnak el. Amerikában csak 40-et, és ezt a különbséget a kínaiak nagyon szeretik hangsúlyozni, ahogy azt is, hogy az eladott tévék átlagmérete Kínában a legnagyobb (46,7 hüvelyk, vagyis 118,6 centi, és évi 5 centit növekszik).
A felbontás növelése helyett az új csodafegyver a mesterséges intelligencia. Eddig is voltak okos tévék, a következő lépés, hogy intelligensek legyenek, érted a különbséget, ugye? - ezt a találós kérdést már a TCL-nél kaptam, és persze nem értettem a különbséget, de megmutatták. Az okos tévé általában annyit jelent, hogy rá van dugva a netre, és lehet appokat letölteni rá – az intelligens ezzel szemben tényleg okos. Például felismeri, hogy éppen meccs, akciófilm, vagy komolyzenei koncert rajta, és dinamikusan ahhoz igazítja a kép- és hangmódot. Vagy éppen a kontrasztot és a színtelítettséget tekergeti dinamikusan, attól függően, mi van a képen. Például egy kora délutáni focimeccsnél drámai a különbség a pálya napos, és árnyékban levő része között, amit az MI egészen elviselhetőre tud korrigálni.
Ennél is tovább megy a Hisense mesterséges intelligenciája, ami arcfelismerővel dolgozik, és állítólag a nemzetközi celebek 95%-át helyesen azonosítja arcról. Jó, hát ez persze definíció kérdése is, hogy ki számít nemzetközi celebnek, de amikor ezt firtattam, rögtön megkaptam, hogy én tuti nem tudok két kínait sem megkülönböztetni egymástól, a tévé meg másfél milliárdot. Ezzel nem is szálltam vitába. A Hisense MI-jét a focivébére külön betanították az összes játékos és edző arcával, így bárki van éppen a képen, a távirányító varázsgombjának megnyomására (ennek még nincs angol neve, kínaiul kb. úgy hangzik, hogy „sáó tsü”) beugrik róla egy kis adatlap a képernyő szélén, plusz egy QR-kód, amit a telefonunkkal leolvasva újabb infókat kapunk.
Nemcsak embereket ismer fel a rendszer, de termékeket is, és itt párosodik be igazán az ember lelke mélyén élő kicsiny marketing executive vice president szeme. A demóban a sáó tsü nem csak C. Ronaldó céronaldóságát állapította meg csalhatatlanul, de két gombnyomás után már a Taobao piacterén voltunk, a kosárban a legendás 7-es számú mezzel (99 jüan, gatyával együtt 148). Ez a tévés és filmes termékelhelyezés és bújtatott reklám világában egészen súlyos égszakadás-földindulást hozhat, már látom előre a bulvárszenzációkat, hogy a fiatalkorú Pistike nem egészen két rajzfilmepizód alatt csődbe taszította a családját. Vagy H. Zsolt nagykorú egy tragikus félreklikkelési sorozat folytán vásárolt egy életnagyságú Gypsy Danger replikát a Pacific Rimből, ki tudja.
Szintén a focivébére optimalizált újdonság, hogy ha gól van, vagy kihagyott 11-es, vagy kiállítás, vagy bármi érdekes és látványos történés, másodperceken belül egy kis QR-kód leolvasásával áttölthetjük az azt megörökítő képkockát a telefonunkra, és rögtön meg is oszthatjuk a közösségi médiában valami frappáns és sportszakmailag megalapozott kommentárral.
Az arcfelismerést demózta a JD Alpha nevű cég is, egy kamera valós időben szkennelte a stand előtt a látogatókat, és egy nagy képernyőn rögtön ki is tette az arcok mellé, hogy az illető milyen nemű, milyen a kedve (kb. a vidám-nyugodt-rémült skálán), hány éves, és hány perce járt arra utoljára. Engem mondjuk 8 évvel fiatalabbnak nézett a valóságnál, amit elsőre betudtam udvariasságnak, de aztán körbekérdeztem, és kiderült, hogy a kínai kollégáknál sokkal jobban tippelt. Annak ellenére, hogy az ázsiaiak elég furán tudnak öregedni, főleg a nők képesek akár 20-25 éven át is huszonévesek maradni.
2018 legnagyobb divatja, hogy a betonkeverőben és a fogkefében is Google Asszisztens vagy Alexa lakik, és élőszóban lehet társalogni velük. Ennek megfelelően az intelligens tévéknél is alap a hangvezérlés, leginkább a Baidu (pár éve még a „kínai Google” volt az állandó eposzi jelzője, azóta eléggé ráfeküdtek az MI-fejlesztésre) technológiája jóvoltából. A tévé arcfelismeréssel azonosítja, ki ül előtte, és fokozatosan kiismeri az ízlését, nagyjából úgy, ahogy a Netflix – hogy aztán mindenkit személyre szabott ajánlatokkal tudjon zaklatni. Ez olyan szintig megy, hogy ha például összeszinkronizáljuk az okosóránkkal, vagy fitnesz-karkötőnkkel, letölt nekünk egy direkt ránk optimalizált edzésprogramot, és a kis kameráján keresztül még ellenőrzi is a szemét, hogy tényleg megcsináltunk-e annyi fekvőtámaszt, mint a videón a fickó, aki tuti hogy csal, mert meg sem izzad bele és végig vigyorog hozzá.
A Hisense-nél ki is próbáltam a hangvezérlést, felemás sikerrel. A mandarin kiejtésem még nem biztos hogy tökéletes, de akárhogy próbáltam utánozni, amit a segítőkész PR-os előszavalt nekem, a tévé folyton a sportcsatornára kapcsolt ahelyett, hogy a videotékából előkapta volna a rémisztően hosszú című kínai bestseller-akciófilmet. Bezzeg a kajarendelős demó tökéletesen ment, úgy tette ki a térképre a közeli szusiéttermeket, mint a kisangyal. Mondjuk nem túl életszerű, hogy az ilyesmit a tévéjével beszélgetve intézze az ember, de akkor is.
A kijelzők terén az egyetlen valamire való technikai újítás a lézertévé volt, amivel szintén a Hisense nyomul erősen, és valójában nem is annyira új (már vagy 10 éve kísérleteztek vele a japánok, aztán 2013-ban az LG vette elő egy körre, igaz, 4K-s verzió tényleg most először van belőle), és nem is annyira tévé, inkább projektor. A nagy előnye az OLED-ULED-QLED tengerben, hogy nem csak tök sötétben van szép képe, hanem bármilyen fényviszonyok között – és az ember a való életben általában bármilyen fényviszonyok között szokott tévét nézni. A technológia egyelőre nagyon drága, bár a cég égre-földre esküdözik, hogy 100-150 hüvelykes képátlónál az ár-teljesítmény aránya már bármivel szemben megállja a helyét.
Akár sikerül divatba hozni, akár sem, a trend tisztán látszik: a vezető kínai tévégyártók megunták, hogy pár év késéssel lemásolják a japánokat és a koreaiakat, és megcsinálják ugyanazt kicsit gyengébben és sokkal olcsóbban (persze nyilván marad épp elég, aminek továbbra is ez a profilja). A felismerés, hogy a felbontás emelése egyre kevésbé izgatja a vásárlókat, és a képminőség mellett valami másban is újat kéne hozni, telitalálat, inkább az MI-fejlesztésben versenyezzenek a cégek, és ne abban, hogy ki tud menőbb rövidítést kitalálni a képminőséget 0,0001%-kal felturbózó új LED-technológiájának.