A Samsung Note sorozata a hatalmas telefonokról szól, és ezen az idei IFA-n bejelentett Note 4 sem változtat. Az első dolog, amit erről a telefonról tudni kell, hogy tizennégy és fél centis képernyőátlós, óriási, egy kézzel kezelhetetlen készülékről van szó. A második dolog, amit erről a telefonról tudni kell, hogy pillanatnyilag a telefonos piac egyik legjobb készüléke, és ezt úgy mondom, hogy az általában használt Galaxy S3-as telefonomat jobban utálom, mint az átlag angol Attilát, Isten ostorát.

A Note 4 tulajdonképpen minden jellemzőjében a maximumot hozza. Az óriási kijelző 2560 ×1440-es, QuadHD-s febontású, Super AMOLED-es csoda, amin túlzás nélkül bármit és bárhol lehet csinálni. Filmet nézni tűző napsütésben, könyvet olvasni a gyerek altatása közben, netezni, sőt, még dolgozni is, de erről majd később. Most szaladjunk végig azon, hogy négymagos, 2,7 gigahertzes processzor, 3 giga RAM, 32 giga háttértár, 4K-s videó, ujjlenyomat-olvasó, pulzusmérő, tényleg: ami csak eszünkbe jut, amikor kekeckedni akarunk egy telefonnal, hogy na, na és az van benne? Van. Ebben tényleg minden van.

Nem akad, nem lassul, nem ellenkezik

És ez a teljesítményen is látszik, vagyis pont, hogy nem látszik. Ez a telefon úgy viszi a hátán a 4.4.4-es Androidot, hogy eszünkbe sem jut, hogy valami akadhat, lassulhat, bénázhat, mármint amíg az alapokat használjuk. Minden program azonnal nyílik, a böngészés sebességének a kapcsolat minősége szab csak határt, és tényleg nincs gond akkor sem, ha valaki hozzám hasonlóan nem szeret azzal bíbelődni, hogy a megnyitott böngészőlapokat be is zárja: nekem hetvenháromnál sem volt probléma a telefon sebességével. De talán semmi sem foglalja össze jobban a telefon sebességét, mint hogy két különböző benchmark-programban is sikerült mindenféle memóriaoptimalizálási trükkök nélkül a legerősebb lemérni a Note 4-et, vagyis maga mögé utasította az összes aktuális csúcsmodellt, iPhone 6-ostól, HTC One M8-astól és, hát igen, Galaxy S5-östől.

A készülék egyik nagy újítása, hogy végre módunkban áll úgy használni a telefont, ahogy a számítógépet szoktuk: több ablakot egymás mellé rakva, azok között folyamatosan váltogatva. A Samsung által csak „természetes multitaszking” többféleképpen is használható. Az egyik megoldás, amikor két (erre alkalmas) programot a vízszintesen két felé osztott képernyő alsó és felső felére teszünk. Például a böngészőt és a levelezésünket. Vagy egy erre alkalmas csetprogramot, és a tumblr-t. A másik lehetőség, hogy egy, a kijelző tetejétől indított, keresztirányú húzással lekicsinyítjük a programot befoglaló ablakot, így feltűnik az, ami mögötte van. Ezt a felugró ablaknak hívott módszert akár több programnál is eljátszhatjuk egyszerre, de sajnos már egyszerre kettőnek sincs értelme.

Mert itt kezdődik az, hogy bár a Note 4 egy baromi erős telefon, azért a Samsung tervezői nem teljesen gondolták át, hogy mire is használják ezt a baromi erőt. A hatalmas felbontású kijelzőn bőven van lehetőség arra, hogy a negyedére lekicsinyített méretű programokban is sikerrel matassunk, ennek ellenére sem a kétfelé osztott, sem a másik módszer szerint megosztott képernyőt nem lehet igazán eredményesen használni. A kétfelé osztottnál az a baj, hogy a gépeléshez felugró képernyő-billentyűzet is takarja az alsó felet, a lekicsinyített „felugró” ablakokból pedig összesen egy fér el. Az utóbbinak lehet köze ahhoz, hogy elméletileg arra jó, hogy egy kézzel is tudjuk használni az adott alkalmazást, de csak elméletileg, ugyanis ahhoz, hogy bekapcsoljuk ezt az ablakstílust, két kéz kell. Most jön a lehetőség szubjektív értékelése: a teszt alatt jellemzően két okból kapcsoltam be ezeket a lehetőségeket. Vagy azért, mert a teszt miatt muszáj volt megnézni, hogy működik, vagy azért, mert véletlenül pont úgy húztam az ujjam a képernyőn, ami a bekapcsolás gesztusa. Vagyis ezt leszámítva, akármennyire is jó ötletnek tűnt a bejelentéskor ez a többablakos mód, nem használtam, és legtöbbször idegesített, amikor mégis.

Mutassa az ujját. Mutassa az ujját.

Hasonlóan ambivalens élmény az ujjlenyomat-olvasó is. Tény, hogy a telefonban van ilyen, az is tény hogy egy csomó szolgáltatást (a telefon lezárását, weboldalakra való bejelentkezést, paypalos fizetést) össze is lehet kötni vele, viszont a megvalósítás kényelmetlen és időnként dühítő. Az olvasó a Home gombba van beépítve, el kell húznunk rajta az ujjbegyünket, és nagyjából ezzel le is írtuk, mi a baj. Szemben például az iPhone-oknál használt módszerrel, ahol elég csak hozzáérinteni a gombhoz, itt húzgálni kell, és nem is mindegy, hogyan. A teszt két hete alatt általában inkább másodszorra sikerült csak úgy simítani, hogy a telefon elhiggye, hogy én vagyok az. Ráadásul a simítás, mint mozdulat eleve megköveteli, hogy két kézzel fogjuk a telefont, a telefon a minta megadásánál ugyanis az ujjbegyünk oldalát nem szkenneli be. Ennek ellenére megszoktam a használatát, és mikor kikapcsoltam, még két napig rendszeresen próbáltam simítással feloldani a képernyőt. Hasznos megoldás tehát, de körülményes.

Pont úgy, mint az S-toll. Az S-toll egy kis műanyagceruza, amivel elméletileg sokkal hatékonyabban használhatjuk a telefont. Eleve jegyzetelhetünk is vele, mármint nem úgy, hogy nyomogatjuk a betűket a képernyő-billentyűzeten, hanem mint az ősember, tudják, kézírással. Nyilván nem árt egy kis gyakorlás, de nekem túl csúszós volt a képernyő és a műanyaghegy együttese, és mivel amúgy sem írok túl olvashatóan, a végeredmény alapján sokszor nehéz volt eldönteni, hogy jegyzetelni próbáltam vagy rókát rajzolni. Viszont amitől a legjobban féltem, hogy a teszt második órájában elhagyom a tollat, na, az nem történt meg, főleg azért nem, mert ez tényleg egy okos telefon: akármikor hagytam ott valahol a tollat, ahogy léptem párat, a készülék már pittyegett is, hogy helló, a toll.

A jegyzetelős részhez tartozik még az a tulajdonság is, amit a bemutatáskor is külön kiemeltek: egy előtelepített samsungos szoftver segítségével a telefon képes arra, hogy egy fényképen megkeresse a szöveges tartalmat, elemezze és szerkeszthető (vagyis vonalakból álló) jegyzetté változtassa azt. Ez elméletileg a diákoknak lehet jó, akik a táblát lefényképezve sokkal interaktívabb tartalmat kapnak, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki nagyjából mindent a telefonja kamerájával jegyzetel le úgy, hogy lefényképezi. A program működik, meglepően jól, egyes szövegelemekből még telefonszámokat is lehet kreálni, ami külön jó. (Ez a telefonszám-kreálás amúgy a kézzel készített jegyzetekből is megy, mármint ha megtanuljuk, hogy kell olyan számokat írni, amiket a telefon nem kever össze rendszeresen.)

Egészségére!

A Note 4-gyel a Samsung próbált biztosra menni, és mivel bőven volt hely és erő a telefonban, az eddig említett extrák mellé beraktak egy egészségügyi csomagot, az S Health-et. Ez egyrészt kihasználja a hátsó kamera mellé szerelt vérnyomásmérőt (sőt, véroxigénszintet is tud mérni, bár ez inkább vásári mutatvány), a háttérben számolja a lépéseinket, másrészt bármikor indíthatunk edzést benne, a sima sétától a kerékpározásig bármit lemér, GPS-szel követ, és aztán automatikusan elraktároz, hosszabb távon meg ki is értékel. Ha nagyon oda akarunk figyelni magunkra, akkor akár a napi kalóriabevitelünket is számon tarthatjuk a programban, sőt a telefon néha ránk is pittyeg, hogy két órája meg sem moccantunk, lassan jó lenne egy kis séta.

Mindez ráadásul úgy, hogy nem kell attól tartanunk, hogy a telefon egy átlagnál sűrűbb napon lemerül még azelőtt, hogy haza, vagyis töltő közelébe érnénk. Eleve, a dobozban mellékelt gyorstöltővel az átlagosnál jóval hamarabb vissza tudjuk rángatni a halál széléről a telefont, fél óra alatt akár negyven százalékot is rádobhatunk az aktuális értékre. De a 3200 mAh-es akku nem félős, hiába az óriáskijelző meg a tucatnyi extra, zenehallgatás, telefonálás, netezés, meg persze a Waze, 15 százaléknál sokkal lejjebb nem kerültem vele két hét alatt soha, és még ilyenkor is bátran neki lehetett állni a Popcorn Time-nak. Ha valakinek az élete múlik a maradék néhány százalékon, az be tudja kapcsolni az S5-ben és az Alphában megismert, ultratakarékos módot, ami a felesleges adatforgalom kiszűrése mellett a csodakijelzőből is Nokia 3210-est farag, hogy akár órákkal nyújtsa meg az elérhetőségünket. Más kérdés, hogy ekkor valójában tényleg semmi mást nem tud a telefon, mint hogy csörög, ha hívják.

Ha mégis inkább okostelefonként használjuk, akkor fontos tudni, hogy a Note 4-be szerelt kijelző és hátlapi kamera párosa pompásan használható, bár a méret miatt kompaktnak csak kis hunyorítással mondható fényképezőgépet ad. A képernyő felbontása és sebessége mellé gyors fotóautomatika társul, vagyis a fókuszálás és az exponálás is gyorsan megy, jóval gyorsabban, mint például a Lumia 930-ban, ahol külön gomb is van erre a telefon oldalán. A készített képek jó minőségűek, még rossz fényviszonyok mellett is lehet jó felvételeket lőni. Az előlapi, vagyis szelfikamera is jól sikerült, bár a nyolc fokozatú skálán állítható szépítőfunkciót és az ultraszéles szelfit szintén csak azért használtam, mert munkaköri kötelességem volt. Gazdag családból származó, de pattanásos bőrű tinik és osztályképszelfi-mániások előnyben.

A Samsung tehát folytatta azt, amit általában a Note-okkal szokott: kihozta az adott év samsungos csúcsmodelljének egy kicsit nagyobb, még erősebb és extrákkal megpakoltabb változatát, amiről mindenféle túlzás nélkül le lehet írni, hogy az adott év egyik legjobb telefonja. Vannak jól eltalált dolgok benne, például az S Health és a fantasztikus kijelző, és persze vannak véleményes dolgok. Például a tollról megint nem sikerült bebizonyítani, hogy nem lenne érdemes a helyére inkább nagyobb akkut, minihajszárítót vagy tejhabosítót szerelni, ezeket pont ugyanannyiszor használnánk. 215 ezer forinttól indul a független változat itthon, és ebben az árkategóriában tényleg nehéz neki ellenfelet találni.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!