Kezünkben az iPhone X, fejünkön a kutyagumi
További Cellanapló cikkek
- Eddig nem látott funkcióval debütálhatnak a Samsung jövő évi csúcskészülékei
- Rajongóknak szinte kötelező: szó szerint varázslatos lett a Harry Potter-telefon
- Máris befutott az Android 16 első előzetes kiadása
- Megállíthatatlan hegyomlásként zúdul ránk az Asus új telefonja
- Ár-érték arányban komolyan odarakja magát a Xiaomi új telefonja
Egyetlen igazán fontos kérdés merül fel az iPhone X telefonnal kapcsolatban, amit már a tesztünk elején érdemes tisztázni:
Tényleg megéri 380-440 ezer forintot költeni egy telefonra, és 3-4 hetet várni rá?
És akkor most lássuk a részleteket.
Tíz éve nem volt fordult elő olyan, hogy egy iPhone használatát tanulnom kelljen, de az új X kifogott rajtam. Egész hamar hozzászoktam, hogy nincs többé kerek gomb alul középen, amíg csak kilépni akartam az appokból a főmenübe. Ez egy egyszerű fölfelé suhintással elintézhető. A futó appok közti váltást – az ujjunkat föl, majd oldalra húzzuk – már gyakorolni kellett, ahogy azt is, hogy aktiválni tudjam a vezérlőközpontot, a jobb fölső sarokból lefelé húzva az ujjamat.
A leggyakrabban keresett eszközöket tették a legnehezebben elérhető helyre, ehhez szívből gratulálunk az Apple tervezőinek. Az sem túl kedves, hogy az elérhetőség funkciót, amivel lejjebb lehet húzni a főmenü tetejét, és ahogy a neve is jelzi, elérhetőbbé teszi a vezérlőközpontot is, külön kell aktiválni a beállítások menü mélyén. A kijelző lehúzása így sem egyszerű, az alsó négy ikon alatti pár milliméteres sávban kell lefelé húzni az ujjunkat, ami háromból egyszer ha sikerül.
Attól viszont egyenesen megőrültem, hogy már húsz app futott a háttérben, és egyiket se tudtam kilőni. Intuitívan nem jött a megoldás, úgyhogy végig kellett néznem egy bemutatót a legfontosabb trükkökről, amiből kiderült, hogy most már nem elég suhintani a kilövendő appokkal, előbb hosszan lenyomott ujjal aktiválni kell a kilövés funkciót. Nem olyan bonyolult ez, de mégiscsak bonyolultabb, mint a többi iPhone-nál.
Nyilván a hivatalos fotókról is átjött, hogy az iPhone X kinézete más. Bár összességében maradt az a lapos-lekerekített kavics, amilyen mindig is volt, a hátlapon kitüremkedő dupla kamera markánsan jelzi a képességeit. Szemből pedig sokkoló a szinte mindent befedő óriáskijelző. Az oldalsó káva vastagabb, mint a hajlított kijelzőjű Samsungoknál, sokkal inkább az LG arculatára hajaz, azzal a letagadhatatlan különbséggel, hogy a kijelző teljesen egyedülálló módon konkáv, azaz egy részét kitakarja a föntről betüremkedő, szenzorokkal teli blokk.
Van, akit ez zavar, nekem fél nap után már fel se tűnt. Na jó, csak vizuálisan nem zavart, a használatban annál inkább, mert emiatt nem fért el a fölső sávban a minimálisnál több indikátor. De még az akku százalékos jelzője sem, pedig a töltöttségnél nincs fontosabb információ.
Néhány app még nem tud mit kezdeni a kijelző megváltozott képarányával, ilyenkor alul és felül egy-egy fekete sáv jelenik meg, nagyjából akkora területen, mintha egy hagyományos iPhone lenne előttünk. Éppen emiatt egyáltalán nem is zavaró, és csak akkor tűnik fel, amikor kilépünk ezekből az appokból, és újra láthatóvá válik a fekete blokk.
Ezt most nem fogjuk kideríteni, mert most kereken két napja használjuk a készüléket. Az viszont egészen biztos, hogy hatalmas erővel csap le mindegyik vevőre a kognitívdisszonancia-redukció pszichológiai jelensége, mert aki 400-500 ezer forintot kiad egy maximum két-három évig használható telefonért, és egészséges az egója, annak nagyon mélyen hinnie kell abban, hogy jó döntést hozott, és egy tökéletes eszköz tulajdonosa lett.
Az iPhone X extra tudásának legjava a kameráiban van. Az előlapi infravörös érzékelőknek hála a szelfiken is megjelenik némi mélységélesség, és a hátteret kicserélhetjük teljes sötétségre. Nagyjából. Ez elég nagy és határozott első lépés volt az Apple-től, de még van mit finomítani rajta. Ha sokszor próbálkozunk, különböző szögekből, eltérő hátterekkel, többféle megvilágítással, akkor össze tudunk hozni egy hibátlan fekete-fehér portrét. Néha nehéz elérni, hogy a háttér ne villanjon be a fejünk mellett, és a szoftveres mélységélességnek látható hibái vannak - pont ugyanannyira homályosak az égnek meredező hajszálaink, mint a másfél mérettel hátrébb lévő tárgyak.
És akkor még mindig gyötör minket egy kérdés: évente hányszor van szükségünk egy újabb félprofi önarcképre? Oké, nyilván létezik akkora önimádat, ami napi frissítési kényszerrel jár, de egy átlagos felhasználó lő magának egy ilyen portrét, feltolja a Facebookra, aztán fél-egy-két éven át hozzá sem nyúl. Az is kellemetlen lehet, ha a harmincmilliós autó vagy a gigantikus jacht csak egy elmosódott paca a háttérben, és a közösségi portálokon nyomuló influencerek sem rejthetik el a pénzért bemutatott terméket, szóval megkérdőjelezhető a mélységélesség-hatás gyakorlati hasznossága.
Tizenéves gyerekeket biztosan örömmel beszélgetnek úgy, hogy egy nyúl vagy egy robot látszik helyettük, felnőtteknél inkább alkalmi móka ez, elég hamar meg lehet unni. Legalábbis ebben a pillanatban.
Erre a technológiára viszont még sok mindent lehet építeni, meg kell várni, hogy a fejlesztők mit hoznak ki belőle a következő években. Egészen bizarr ötleteink is vannak: elképzelhető, hogy tíz év múlva a mai arcunkkal tudunk majd megszólalni, élethű mimikával, mintha újra fiatalok lennénk?
Talán terápiás célokra is felhasználható ez a kamera. Ahogy a virtuális valóságot felhasználják a tériszony és más fóbiák kezelésére, úgy az arc elrejtése is segíthet leküzdeni pszichés bajokat.
Akit nem izgatnak ezek a kérdések, a könnyed szórakozás felé veheti az irányt, a dupla kamera ugyanis a kiterjesztett valóság használatát is segíti, ami nagyon forró téma. Ez szó szerint is érthető. Megvettem az Apple bemutatóján egekig magasztalt, The Machines nevű játékot, melyben az asztallapra virtuálisan kivetített pályán lehet csatázni, de a demó és az első pálya lejátszása úgy felhevítette a telefont, hogy kényelmetlen volt kézben tartani. Félek, hogy a konyhai hőálló kesztyűből kicsúszna az üvegbe borított telefon, úgyhogy ezt inkább hanyagoltam. A hagyományos 3D grafikájú akciójátékok bőven elég szórakoztatóak, és ezen az erős hardveren szuperül futnak, és kevésbé sütik szét a tenyerünket.
A mélységlátó infravörös kamerát használja még a FaceID, a felhasználót azonosító beléptető rendszer. Az iPhone bekapcsolása után rögtön be kellett állítani, az egész legfeljebb fél percet vett igénybe: a fejünket körbe kellett forgatni, mintha az orrunkat végighúznánk egy karikán. Az arcunk felismerése pillanatok alatt megtörténik, és nem is kell annyira kényelmetlenül tartani a telefont, ahogy a korai tesztelők állították.
Az asztalon heverő telefont elég egy kicsit megközelíteni, amit egyébként is megtennénk, hogy jobban lássuk a kijelzőt, és máris felold a zár. Amikor a kezünkben van, akkor is elég egy kicsit a tenyerünk felé fordulni arccal. Ezzel garantáltan elkerüljük a véletlen feloldást, amikor bedugjuk a kezünket a zsebünkbe a telefon mellé. Hátránya, hogy egy picit lassú a korábbi ujjlenyomatos beléptetéshez képest. Nem kellemetlenül lassú, de arra már most mérget vehetünk, hogy a következő X-es modellben fontos újítás lesz a FaceID gyorsítása.
De hogy mi történik a szakállam lenyírása után, fel fog-e ismerni csupasz arccal is a telefon, az csak holnap fog kiderülni, erről külön videót készítünk.
A FaceID további hátránya az ujjlenyomatos TouchID-hoz képest, hogy egyetlen személyhez köthető. Ha mást is be akarunk engedni a telefonunkba, meg kell adni neki a hatjegyű PIN-kódunkat, azt a kódot, amit minden esetben használni tudunk, amikor a biometrikus rendszerek valamiért nem működnek.
A kamera egyébként alig különbözik attól, amit az iPhone 8 Plusban is megtalálunk.
iPhone X | iPhone 8 Plus | |
Hátlapi kamera | kétszer 12 megapixel, f/1.8 és f/2.4, kétszeres optikai zoom, négy ledes és kéttónusú vaku, optikai képstabilizátor |
kétszer 12 megapixel, f/1.8 és f/2.4, kétszeres optikai zoom, négy ledes és kéttónusú vaku |
Hátlapi videó | 4K és 8 megapixeles fotózás egyszerre, 2160p@24/30/60 fps, 1080p@30/60/120/240 fps |
4K és 8 megapixeles fotózás egyszerre, 2160p@24/30/60 fps, 1080p@30/60/120/240 fps |
Előlapi fotó | 7 megapixel, f/2.2, portré mód | 7 megapixel, f/2.2 |
Előlapi videó | 1080p@30 fps, 720p@240fps | 1080p@30 fps, 720p@240fps |
Tök egyértelmű, hogy az iPhone X a valaha készült legjobb iPhone. Mi mást is mondhatnánk arról a telefonról, amelyben valódi, bátor újítások vannak, akárcsak az első iPhone-ban. Annak is voltak hiányosságai, sokan kiröhögték az EDGE-es kapcsolatát, amikor a korabeli csúcsmobilok már több megabiten szörföltek a mobilneten. Az Apple azonban így is forradalmat indított tíz évvel ezelőtt, és a második modell már elég jól sikerült a piachódításhoz. Az lesz az igazi innováció, ha az iPhone X hardverét az Apple a hagyományos iPhone-ok árán tudja majd piacra dobni, és eleget tud gyártani belőle, három-négy hetes várólista nélkül.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ha mindenképpen Apple-telefont szeretnék venni, csakis az iPhone X-et választanám, mert a hardvere sok újdonság előtt megnyithatja az utat, és megfelelő hardver nélkül ezeket képtelenség lesz kipróbálni. Mégsem érzem azt, hogy most feltétlenül iPhone-t kéne venni. Hiányoznak belőle a profi munkát segítő eszközök, például az osztott kijelző és a tollal való használat, amelyek nemcsak Androidon találhatók meg, de az Apple iPadjein is. Az iPhone X újításai inkább a tiniknek szólnak, és nem igazán támasztják alá az óriási árbéli különbséget a normál iPhone-hoz képest. Inkább megvárom a második verziót, pont mint tíz évvel ezelőtt.