A játékgép világpremierje vasárnap reggel volt az Egyesült Államokban. A Nintendo 400 ezer konzollal nyitott, darabjához 250 dollárért tudtak hozzájutni a kiválasztottak. Aki társaságban akar játszani a Wii-vel, annak újabb hatvan dollárt kellett leszurkolnia, a játékgéphez ugyanis csak egy távirányító-készlet jár, a másodikért már külön kell fizetni.

Semmit sem lehet tudni

A Wii a legtitokzatosabb játékgép a háromból. Az Xbox 360 és a PlayStation 3 hardveréről szinte mindent lehet tudni, a Nintendóról meg alig valamit. Ez a legkisebb konzol, nagyjából akkora, mint egy filmes dvd-tok. A készülék 12 centiméteres optikai lemezt használ, két usb-kapu van rajta, és olvassa az sd-memóriakártyákat is.

A processzort – ahogy a másik két játékgépét is – az IBM gyártja, de a Broadway kódnevű csipről unalmas gyártástechnológiai részleteket leszámítva semmit sem lehet tudni. Az IBM 2006 nyarán kezdte el leszállítani az első példányokat. Az viszont meg már tényleg csak egy szakértői tipp, hogy a Broadway teljesítménye félúton van az előző generációs nintendós játékgép processzora és az Xbox 360 csipje között. A grafikus vezérlőt az Ati gyártja, a gép 512 megabájt beépített memóriával érkezik, és konkurenseivel ellentétben nincs rajta hd-kimenet. A Wii állandóan online, kikapcsolt állapotban is kommunikál a központtal, és letölti a felhasználót érdeklő újdonságokat, például akkor, amikor az említett felhasználó alszik.

Mindez azonban nem érdekel senkit.

A Nintendo ugyanis nem a hardverben alkotott nagyot, ráadásul a célközönség kómába esik, ha olyanokat mondanak nekik, hogy anizotropikus filtering, vagy Power-alapú, 90 nanométeres SOI gyártástechnológiával készült csip. A célközönség ugyanis csak kardozni akar.

Egy ötlet

Amikor májusban az E3 show-n Mijamoto Sigeru, a Super Mario megalkotója berohant a színpadra, kezében a Wii távirányítójával, és elkezdett vezényelni egy nem létező zenekart, majd megszólaltak a fúvósok, már mindenki tudta, hogy tényleg valami forradalmit alkotott a Nintendo. Pedig akkor még fél év volt hátra a startig.

Reggie Fils-Aime marketingigazgató szerint az alapvető különbség a Wii és konkurensei között abban rejlik, hogy a Nintendo nem következő generációs konzolt kínál, hanem annál sokkal többet: a szórakozás egy új szintjét. Azért volt fontos ez a mondat, mert a Microsoft és a Sony fanatikusai szerették hangoztatni, hogy a Wii nem is igazi nextgen konzol, a Nintendo viszont előnyt faragott a kvázi hátrányból. Reggie Fils-Aime egy csapásra kiiktatta azokat, akik a hardver gyengeségeire panaszkodtak, mondván, hogy az meg kit érdekel. A lényeg a drótnélküli, mozgásérzékelős távirányító.

Bizalom

A célzáshoz mostantól nem kell a joystickkel bénázni, elég rámutatni a kontrollerrel a tévén ugráló takonyra, aztán már cafatokra is lőhetjük azt. Eddig egy kardozós játékban az „A” gomb volt a döfés, a „B” a suhintás, a „C” a védekezés, „D” a fordulatból nyaklevágás-darabolás kombináció. Mostantól csak annyi a felhasználó dolga, hogy úgy suhintson a távirányítóval, mintha az egy kard lenne.

A kontrollerek használhatók teniszütőnek, kormánykeréknek, virtuális dobverőnek és karmesteri pálcának, ráadásul különösebb szakértelem sem kell hozzá. Az eszköz intuitív, hangoztatja a Nintendo, bár ez nyilván a következő pár napban derül majd ki igazán.

Ha a rendszer tényleg ilyen egyszerűen működik – és az első tesztek szerint tényleg ilyen egyszerűen működik -, akkor indokolt a befektetők bizalma. A megjelenés napjához közeledve az amúgy is szárnyaló részvények új lendületet kaptak, manapság 26 ezer jenért árulják a Nintendo papírjait. Az járt jól, aki tavaly novemberben vásárolt részvényt, akkor még 12780 jenért lehetett hozzájutni a Nintendo egy elhanyagolhatóan apró darabkájához.