A Wii egyszerűen azért szimpatikus, mert más. Lehet, hogy pár év múlva jókat röhögök majd a saját írásomon, mert kiderül, hogy az emberek szeretik a megszokottat, kicsit polírozza le az ablakot, hogy jobb legyen a kilátás, de nem költözöm, köszönöm. Most viszont egy közepesebb összegben mernék fogadni arra, hogy a Wii sokkal nagyobb siker lesz, mint bármelyik asztali Nintendo az elmúlt tíz évben. Mondjuk ez két, relatíve bukott konzol legyőzését jelentené, szóval olyan sokat nem kockáztatok.

A szerkesztőségben egy-egy játék tesztelése közben rendszeresen megbeszéltük, hogy az egész iparág úgy halott, ahogy van. Minden ugyanarról szól. Valamelyik gombbal előre, másikkal lőni, sarkon befordulni, kártyákat/belépőket/barátokat/információt/betegséget összegyűjteni, aztán megint lőni. Halottak az autós programok, mert megvolt már minden. Nincs kalandjáték a nap alatt. Semmi se sincsen, csak az önismétlés.

...és akkor Mijamoto Sigeru felugrott a színpadra, és a Wii mozgásérzékelős vezérlőjével levezényelt egy virtuális zenekart.

A Wii ugyanúgy a semmiből jött elő, mint akkor, májusban Mijamoto. Nem volt előzménye. Aztán bemutatták a Wii-t, és mindenki megtanulta, hogy mégis ki lehet találni újat, csak egy kis ösztönzés kell hozzá.

A Nintendo bizonyos értelemben a csőd szélén állt, a cég pár évvel korábbi önmagának a harmadát érte, a GameCube-ból kevesebb ment el, mint korábban bármelyik konzolból. Ilyen helyzetben könnyű kreatívnak lenni. Pontosabban muszáj. A mozgásérzékelős kontrollernél meg kevés jobb ötlet juthatott volna a Nintendo eszébe. Persze ez is csak spanyolviasz, annak idején mindenki a kínai piacról hordta haza a fröccsöntött, helymeghatározós stukkereket, és a PS2 Eyetoy is a virtuális tér kitágításában sántikált, olyan viszont még nem volt, hogy az egész konzolt erre az ötletre építsék. Hát, most legalább lett.

Érdekes volt látni magunkon, a kollégákon, az ismerősökön a változást. Eleinte mindenki lesajnálta az újgenerációs Nintendót, szar lesz a grafikája, mondtuk, hattyúdalnak is halk. Aztán májusban bemutatták, hogy mire képes a kontroller, és már senkit sem érdekelt a grafika, viszont mindenki meg akarta érinteni a Wii-t. Sőt, egyre többször hallottam, hogy veszek magamnak egyet. Néha még én is motyogtam ilyesmit.

Az ötlet mellett sokakat meggyőzött az ár, pedig ha jobban meggondoljuk, a Wii valójában nem is olcsó. Sőt, ez kerül a háromból a legtöbbe. Oké, persze, 250 dollár, míg az Xbox 360 300-ba a PS3 meg 500-ba kerül. Kerülne. Ha lehetne kapni.

A Microsoft és a Sony azonban veszteségesen árulja játékgépeit, tehát ár-érték arányban mindenképp többet kínál a két konkurens. Reggie Fils-Aime, a Nintendo marketingigazgatója meg kiállt büszkén, és bejelentette, hogy a japán cég mindegyik konzolt haszonnal értékesíti. Azóta sem derült ki, hogy ez miért jó a vásárlóknak, de a kemény mag szemlátomást örült a hírnek. Persze, jobb adni, mint kapni.

Sokan arra gondoltak, hogy akkor majd a játékok olcsók lesznek. A Microsoft és a Sony a szoftverek után járó licencdíjakból keresi meg azt, amit a konzolokon elveszít. A Nintendón viszont nincs ilyen nyomás, mindenki bizakodott, de nem: a Wii játékai ugyanannyiba kerülnek, mint a konkurensek programjai.

Ár-érték arányban tehát lemarad a Wii. Egy valamiben viszont verhetetlen: az egy forintra jutó játékélményben.

Mijamoto Sigeru, a Super Mario megalkotója a BusinessWeeknek adott nyilatkozatában arról mesélt, hogy már 2001-ben, a GameCube bemutatója után elkezdtek töprengeni a következő generációs konzolon. Tudták, hogy három nagy teljesítményű játékgép nem fér meg ugyanazon a piacon, valami újat kellett kitalálni. Azon kezdtek el gondolkozni, hogy miért vásárolna meg egy szülő a gyerekének egy játékgépet. Valamiért arra jutottak, hogy az anyák szeretik, ha a gyerekeik a szoba közepén hadonásznak, úgyhogy megalkották a mozgásérzékelős távirányítót.

Nem is tévedtek nagyot: képzelje el, hogy ön felelősségteljes szülő. Melyik konzolt vásárolná meg? Azt, amelyik előtt a boltban egy szomorú arcú, púpos alak nyomogat egy gombot katatón állapotban, miközben szájából kicsurran a nyál, vagy azt, amelyik előtt vihogó gyerekek ugrálnak? Az amerikai és japán szülök mindenesetre ez utóbbit választották.

Eddig elment egymillió belőle. Szakértők szerint összesen negyvenmillió értékesítenek majd öt év alatt a Wii-ből, kétszer annyit, mint elődjéből, a GameCube-ból. Az embereknek tetszik. Az emberek szeretik. Elég volt pár hét, meg egy tucat vicces videó, hogy mindenki elhiggye a Nintendo marketingszövegét: hogy kezdetben másról volt szó. Kezdetben csak a szórakozás számított. Kezdetben senkit sem érdekelt, hogy hányszoros az élsimítás, hogy mennyi anizotropikus filtering kerül a becsapódó rakétára. Nem ez volt a lényeg. Szerintük most sem ez.

Az emberek meg bevették. A következő években majd kiderül, hogy meddig szórakoztató a szoba közepén ugrálni, kezünkben egy fehér távirányítóval. A fogadás áll, várom a téteket.