Az Alcatel-Lucent mérnökei büszkén jelentették be, hogy a Bell Labs (a cég kutatás-fejlesztéssel foglalkozó ága) laborjában új adatátviteli rekordot sikerült felállítaniuk, és áttörték a 100 petabit per másodperc per kilométeres álomhatárt. Ez százmillió gigabitet jelent, vagy a francia mérnökök hasonlatával élve: mintha 400 dvd-nyi adatmennyiséget továbbítottak volna egy másodperc alatt, 7000 kilométerre (nagyjából a Budapest-New York távolságnak felel meg).

Az internetes gerinchálózat tenger alatti kábelein elért sávszélességet tízszeresen felülmúló sebességet a Wavelength Division Multiplexing technológia fejlesztésével érték el. Az adatokat 155, más-más frekvencián üzemelő lézer lőtte át a célállomásra, egyenként 100 gigabites másodpercenkénti sebességgel. A mérnöki teljesítmény nem csak a sebesség miatt kiemelkedő, de azért is, mert ezt úgy sikerült elérni, hogy a repeater bázisok (jelerősítő állomás, ami az adatokat veszi, majd továbbadja) sűrűségét a kábel mentén 90 kilométerre növelték, vagyis ötödével kevesebb kellett belőlük, mint amennyit a jelenlegi technika mellet szokás telepíteni.

A sebesség növelésére ma nagyobb szükség van az interneten, mint valaha, hiszen nemcsak a felhasználószám nő dinamikusan, de az egyes júzerek sávszélességigénye is, főleg az online videók elterjedése miatt.

A adatátvitel rekordjait nem érdemes az ember otthoni internetkapcsolatának adataihoz mérni, nemcsak azért, mert sok nagyságrend van a két kapcsolat sávszélessége között, de a mértékegység sem ugyanaz: a hosszú távú, szuperszélessávú adatátvitel általános mérőszáma ugyanis a bit per másodperc per kilométer, vagyis a távolságot is behozza az adatmennyiség és az idő hányadosa mellé.