Érdekes lenne Linzet egyszer úgy látni, hogy nincs éppen Ars Electronica. Csendben sörözgetni a főtéren, heverészni a Duna partján, végigsétálni a csodálatos Kultúrmérföld (Kulturmeile) mentén, alaposan, mélyen befogadni a Kokoschka-kiállítást, beszélgetni egy jót a helyi anarchometálos fiatalokkal, aztán időben hazahúzni, és inni egy rendes feketét az első benzinkútnál Mosonmagyaróváron.

Az Ars Electronica idején, évente szeptemberben ilyesmire sajnos nincs lehetőség, mert szeptember elején Felső-Ausztria fővárosa néhány napra az egész világ kiberkulturális fővárosává válik, és csordultig telik szlovén kiberművészekkel, japán kiberművészekkel és amerikai kiberműértőkkel, akiket a derék linziek megértően mosolyogva, multikulturális alapon kerülgetnek, amíg el nem tűnnek egy újabb teljes évre.

De mit is jelent pontosan a kiberművészet? Elméletileg olyan művészeti formát, amelyhez az alkotó számítógépes szoftvert vagy hardvert használ, és a létrejövő alkotás gyakran interaktív vagy multimediális. A gyakorlatban meg, mint az Ars Electronicán is tapasztalható, az van, hogy veszünk valamit (plüssmackót, akváriumot, sajtreszelőt), beledugunk valamit (fényszenzort, webkamerát, sajtreszelőt), aztán az egészet betesszük egy sötét szobába, lehetőleg egy lcd-kijelzővel együtt, és mellékelünk hozzá legalább fél oldalnyi használati utasítást. Ebben sűrűn használjuk az adekvát hívószavakat, mint például generatív, interaktív, kollektív, privát és publikus, esetleg szimbolikus, sőt kozmikus, sőt örökkévaló. Ettől még lehet művészet. Sőt ettől művészet csak igazán.

A Numa Numa és a cyber art

Az Ars Electronicának minden évben van egy deklarált vezérmotívuma, három éve a hibrid volt, két éve az egyszerűség, egy éve a magánszféra (azért nem link, mert azon nem voltunk). Az idei főtéma az új kulturális gazdaság, különös tekintettel a szellemi tulajdonra és a szerzői jogokra, illetve a területen végbemenő változásokra. Ezek lényege, hogy mindenki ingyen tölti az mp3-at meg a filmet, ami a kiadóknak rossz, a kultúrának jó, vagy ha nem is jó neki, legalább fenekestül felforgatja - gondoljunk itt Gary Brolsma Numa Numa Dance-ére, és legyen ennyi elég.

A kapcsolódó szimpózium erős elamerikaiasodás jeleit mutatta, legalább annyi előadó érkezett az USA-ból, mint az összes többi országból együttvéve. Ez valószínűleg betudható az idei kurátor személyének, Joi Itónak, aki ugyan japánnak tartja magát, de hároméves kora óta az Egyesült Államokban él, és a Creative Commons igazgatójaként, sztárbloggerként és World of Warcraft-klánvezérként ismeretes, tehát maga is megérdemelne egy komplett szimpóziumot.

Meghekkelték a Reichstagot

Az Ars Electronica fődíjasait, akik idén hét kategóriában kaptak szárnyas Golden Nicát, már júniusban kihirdették, nagy meglepetés így nem volt, de legalább együtt lehetett látni őket a legnagyobb kiállítási helyszínen, az OK Centrumban.

Az interaktív kategória nyertese, a német Julius von Bismarck Image Fulguratora régóta borzolja a turisták kedélyeit. A művész népszerű berlini helyszíneken bóklászik, és házilag berhelt, fényképezőgépnek látszó készülékével villanásnyi időre képeket vetít a turistalátványosságokra, például a Reichstagra vagy a Checkpoint Charlie-nál felállított műemlékként megőrzött figyelmeztető táblára. A felvillanó képek szabad szemmel nem láthatók, de az elkészült fotókon ott vannak, és von Bismarck egy videokamerával felveszi, ahogy a turisták elképedve vizsgálják gépeiken az eredményt. A Reichstag például lángol, és a volt keletnémet határátkelőnél álló tábla álfelirata szerint "Tavaly emberek százai haltak meg, amikor ugyanezt megpróbálták az amerikai-mexikói határon."

A művész a július végén Berlinben haknizó Barack Obama pulpitusára keresztet, Mao portréjára békegalambot vetített; a projektek mélyebb értelmének, úgynevezett üzenetének megfejtését az olvasóra bíznánk.

Ars Electronica-különdíjat kapott egy hasonlóan provokatív alkotás a svájci Johannes Geestől, bár neki nem volt nehéz dolga, mert a jó svájciakat már egy indexelés nélküli sávváltással is nagyszerűen lehet provokálni, nemhogy egy templomtoronyból ordító müezzinnel.

Amikor a jobbközép Svájci Néppárt tavaly népszavazást akart arról, hogy tiltsák be a minaretek építését az országban, Gees legyártott egy csomó magnóval és időzítővel felszerelt hangszórót, egyenként felcsempészte őket különböző svájci templomok tornyaiba, aztán leosont a toronyból, egy videokamerával elvegyült a járókelők között, kivárta, hogy a müezzin elkezdje Allahot dicsőíteni, és leste a hatást. Képzelhetik.

A művészet, a politika és a társadalom viszonyáról meg csak annyit,, hogy idén július végére Svájcban összegyűlt a népszavazás kiírásához szükséges aláírás.

A komputeranimációk legjobbja a kanadai Chris Lavis és Maciek Szczerbowski stop motionje, a Madame Tutli-Putli lett, ami egy idős hölgy kalandos éjszakai vonatútjáról szól, és tavaly már Oscarra is jelölték. Bár nem kapta meg, a Prix Ars Electronica zsűrijét ugyanúgy lenyűgözte, mint a szabadtéri, műanyagszékes mozi nézőit az OK Centrum tövében.

Demokratikus gyümölcs

Az Ars Electronicán kiállított alkotások nagy része interaktív, ami jó alkalmat ad a hülyéskedésre; a linzi főtér egyik sarkán elhelyezett japán szekcióban volt láthatatlanná tévő köpeny (többéves cucc, és sajnos élőben korántsem olyan látványos, mint leírás alapján elképzelve), szemben a másik sarkon wifijelzős bundás fejhallgató és szenzoros-zizegős melegítőfelső. De ha az ember csak úgy elindul, és talál az utcán egy nyitott ajtót, érdemes rajta bemenni, hátha nem borbélyüzlet, hanem kiállítás, például Austin Young, Matias Viegener és David Burns Fallen Fruit című projektje, ami a "gyümölcs optikáján keresztül" vizsgálja az állampolgárság és a közösség új formáit, mert - ki gondolta volna - "a gyümölcs demokratikus, transzkulturális és minden társadalmi osztályban értékes".

Mint már évek óta, most is annyi volt a helyszín, hogy a látogatók elvesztek közöttük, így az Ars Electronicán az esti diszkót leszámítva ritkán volt nagy tömeg egy-egy helyen. Az egyik kivétel a svájci Yann Marussich performansza, a Bleu Remix volt, a művész ugyanis kéket izzad, ami felettébb látványos. Ideológia is van hozzá: Marussich "felnyitja a bensőből a külső, a tudattalanból a tudatos felé vezető utat".

A Szentháromság-szoborral, kiülős helyekkel és villamossínekkel díszített linzi főtér kellős közepén folyamatosan ugyanaz az ellentmondásos, nem is túl eredeti performansz folyt: munkások pakoltak hamis, viszont márkás ruhadarabokat egy futószalagra (a legnépszerűbbnek a Dolce & Gabbana tűnt), aztán a ruhát egy Terminátor becenevű, kombájnnyi szecskavágó darabokra aprította, az apró ruhákat szorgos munkások fémdobozokba pakolták, a dobozok egy kamion gyomrában végezték. Valószínűleg megy a cucc Kínába, ahol pompás, hamis Dolce & Gabbana feliratú ruházati termékek formájában éled újjá.