Távol-keleti tudósnak látszó, hülyén vigyorgó látogató bizget egy rudat, kereket vagy kapcsolót. Osztrák parasztnak öltözött zergetollas-kalapos performerek tekernek egy digitális verklit, amelyből sramli helyett hardcore breakbeat árad a főtéren terjengő kolbászszagba. A Szentháromság-szobor árnyékában rózsaszín billentyűzetet püfölnek gumikalapáccsal. Egy a hetvenes évekből itt ragadt hippi Pink Floyd-bakelitet lő az ócskapiacon, és a továbbiakban a Dark Side of the Moon-nal a hóna alatt flangál a linzi Hauptstrassén, az immár tizenhét helyszínen zajló fesztivál kiállításai között.

Ha az Ars Electronica valóban felvonultatja mindazt, amit az elektronikusnak nevezett művészet egy év alatt összehoz, bátran kijelenthetjük, hogy egy év alatt semennyit sem haladt a világ előre - az elektronikusnak nevezett művészet semmiképpen. Ja igen, újra összeolvad a valós és a virtuális. Kezet ráz egymással, sőt békében elfér egymás mellett a múlt és a jövő. Az álmos kisvárost, Linzet megint elárasztják a közhelyekre éhes kiberzombik, ahogy évek óta minden nyár végén elárasztják.

Az Ars Electronica vezérmotívuma idén az egyszerűség, amely a hivatalos szlogen szerint nem más, mint a bonyolultság művészete (Simplicity: the art of complexity). Aki ezt nem érti, annak a érdemes elolvasnia a fesztivál elméleti alapvetéseként szolgáló fejtegetést: "Az egyszerűség olyan összetett téma, amelyre nincs egyetlen, egyszerű válasz" - állítja a világhírű grafikus, a világhírű MIT professzora, John Maeda. Aki ezt sem érti, annak nem való az Ars Electronica. Az járjon inkább kortárs mozgásszínházba.

Tartsuk magunkat a tematikához: legyünk egyszerűek. A kortárs elektronikus művészet lényege, hogy interaktív, vagyis a műalkotáson valamit mindenképpen be kell nyomni vagy el kell forgatni. Ha valamit se benyomni, se elforgatni nem lehet, akkor legalább egyoldalas leírásból derül ki, hogy miért nem. Ha a leírásból nem derül ki semmi, akkor lefagyott az oprendszer.

Csontváz, lavór, manuál

Itt van rögtön a Prix Art Electronica (a kiberművészek Oscar-díja) interaktív kategóriájának idei nagydíjasa, Paul DeMarinis és az impozáns, kaszárnyaszerű OK Centrumban kiállított műve, a Messenger (hírnök). Hatalmas terem, a jobb szélső fal mentén fellógatott csontvázak, a bal szélső fal mentén zöld fényben úszó befőttesüvegek, középen félkörben felállított, virágmintás lavórok. Ihletett csend, a látogatók suttognak, mint a templomban. Nem értik, mert nem olvasták a manuált - abból kiderül, hogy a valami baj van, mert itt mindennek zakatolnia kellene.

De mit mond a manuál? A csontvázak, lavórok és üvegek a művész bejövő emailjeit hivatottak "szenzorikus formában" (látható, hallható, tapintható módon) megjeleníteni. Mindegyikből huszonhat van, mint betű az angol ábécében, a csontvázaknak például kórusban kellene énekelniük, a lavóroknak különböző hangon bömbölniük, a befőttesüvegeknek villogniuk. Hogy a rendszer fagyott-e le, a művész mailboxát tömte el egy dagadt etecsment, vagy egyszerűen csak senki nem ír levelet éppen Paul DeMarinisnek, nem derül ki. De nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy a Messenger nem más, mint "az elektromosság és a demokrácia kapcsolatának, egyúttal a telekommunikációs technikák életmódunkra gyakorolt hatásának vizsgálata."

Pont ilyen vizsgálatból van még sok száz az Ars Electronicán. Köztük ígéretesek, mint a katalógusból kinézett potenciális sztár, Timm-Oliver Wilks serial_killere. Nincs annál pompásabb foglalatosság, mint virtuálisan kinyírni a kiállítóterem valós látogatóit! Aztán a csodagépről kiderül, hogy egy összepacázott kartonpapírba burkolt érintőképernyő a bénábbik fajtából. A többi látogató képét szöszös webkamera közvetíti, ölni koppintásos módszerrel, kurzor alakú kurzorral kell, de nem lehet. Éppen le van fagyva.

Unalmas virtuáltúra, zsarnok aranyhal

A serial_killer nem egyedi darab, külön kiállítást lehetne rendezni azokból a művekből, amelyek ugyanazt az alapötletet, az egyén virtuális térbe helyezését csavargatják szándékuk szerint látványos, friss és elgondolkodtató formában - immár hosszú évek óta. Az Ars Electronica idén legalább fél tucat kibertérváltozatba lehet belesüppedni: a központi múzeum földszintjén rolleren, egy emelettel feljebb madárként, kötélen lógva, a szomszédos Futuralabs-ben széken ülve, hogy csak a legjelentősebb próbálkozásokat említsük. Ezeknél egy fokkal eredetibb a német Martin Frey Brucknerhausban kipróbálható pár cipője (CabBoots), vagyis "gyalogos navigációs rendszere": a cipő menet közben számítógéppel kommunikál, és elvezeti a tulajdonost az előre kiválasztott úti célhoz.

És találni az Ars Electronicán igazán vicces, sőt igazán nagyszabású objektumokat is. Lenyűgöző a német Yunchul Kim Hello World-je, egy hatalmas rézcsőrendszer, amely akusztikus jel (hang) formájában keringeti a digitális adatot; a brit Kaffe Matthews és Annette Works Sonic Bed_London-ja, egy szigorúan zokniban kipróbálható ágy, amely hanghullámokkal sokkolja, aki belefekszik. Az irodai patkányokon mosolyog egyet a tajvani Techart Group Office Live című installációja, amely egy teljes irodát jelenít meg, ahol első ránézésre magától mozog az asztalon az egér, és maguktól ugrálnak a monitor körül a papírgalacsinok. Az Office Live első számú irányítója azonban nem a vakvéletlen, hanem egy billentyűzettel egybezárt, akváriumban úszkáló aranyhal: amerre úszik, ott lenyom egy-egy billentyűt, és ezzel a való világban megszokott reakciókat vált ki alattvalóiból. Alkalmazottaiból.

Bonyolult egyszerűség? Az Ars Electronica félföldalatti geekrendezvényből nagyszabású, mostanra már egy környékbeli falura is kiterjedő fesztivállá dagadt. A nem túl szigorú válogatás, a lazára eresztett tematikai megkötés, a helyszínek sokszerűsége miatt egyszerre prosztó játékterem, prospektusgyűjtögetős számítástechnikai kiállítás és digitálművészeti seregszemle. Pont olyan, mint a Sziget. Aki járt már, és újra megy, az mind boldogtalan. De a boldogok mind hasonlók egymáshoz; a boldogtalanok legalább a maguk módján azok.