"Jó napot, Mikami Sindzsi vagyok, és japánul fogok beszélni" – köszönt minket a játékipar egyik fejlesztőlegendája, aki a The Evil Within című új játékát készül bemutatni. A legnagyobb videojátékos expo, az E3 második napján vagyunk, Los Angelesben. Az első nap általában fejkapkodós végigrohanás a show-n, szerdán aztán célzottabban lehet kipróbálni a jövő játékait a legfontosabb kiadók standjainál, már ha sikerült időpontot szervezni. A Bethesdánál kezdtük a napot, és rögtön Mikamiba botlottunk.

Ő a Resident Evil nevű sorozat legjobb részeit találta ki, ami elég nagy hatással volt a túlélő horrornak nevezett műfajra és Milla Jovovich karrierjére. Természetesen a The Evil Within is ebből a zsánerből való, teátrális japán ijesztgetés, szigorúan tizennyolcpluszos, szívproblémásoknak ellenjavalt. A demo egy elmegyógyintézetben indul, ahova nagy erőkkel megérkezik valamiért a rendőrség. Vált a kép, látjuk, ahogy nyomozó főhősünk egy biztonsági kamerán végignézi, amint egy szellemszerű szörny kivégez három rendőrt, rövidebb idő alatt, mint ezt leírtam. A szellem hősünkre támad, elsötétül a kép, és emberünk fejjel lefelé lógatva tér magához, miközben egy láncfűrészes zombi kóricál körülötte. Ez a fejjel lefelé lógatás a Last of Usban is volt, új trend lehet zombiéknál, de ez még ráadásul lucskos, gyomorforgató hangok kíséretében darabolni kezdi a nyomozónál kevésbé szerencsés fellógatottakat.

Hősünk valahogy kiszabadul, de kap egy lábsebet, és ezután sántikálva menekül a láncfűrészét berregtető rémtől, de a bemutató vége mégis az, hogy egy, a zombinál sokkal szörnyűbb, sokkarú szörny elkapja emberünket (mi meg becsinálunk). Technikailag nem tűnik nagy eresztésnek a látvány, de a hangulat nagyot üt, a Resident Evil széria gyökereihez (azaz legjobb pillanataihoz) nyúl vissza a játék, szóval felkerül a várólistánkra.

Tarantino-nácik az unalomban

Nem jár így a Wolfenstein: The New Order. A Wolfenstein 3D ugyebár klasszikus belsőnézetes lövöldözős játék (fps), de a brand már rég nem az eredeti fejlesztőknél vagy kiadóknál van – most éppen egy új svéd csapat készíti a Bethesdának a New Ordert. 1960, alternatív múlt, amiben a nácik nyerték a világháborút, a főhős pedig az a B.J. Blazkowicz, aki a legelső részben volt („B.J.!” – üvölt be egy lelkes néző a bemutatón, derültséget kiváltva azokból, akiknek a két betűről egy pornós rövidítés jut eszébe először). A dialógusok és karakterek alapján a készítők sokat nézték a Becstelen Brygantikat, legalábbis Tarantino fejéből is kiugorhatna a szadista női alezredes, Obersturmbannführer Engel és selyemfiúja, Bubi, és az is árulkodó jel, hogy a nácik németül beszélnek (videojátékban ez nem gyakori).

A sztori tehát lehet akár jó is, kellemes ponyvás körítéssel, amiben megfér a rohamsisak és a futurisztikus őrrobot, és BJ olyanokat mormog a bajsza alatt, hogy „nazi fucking spaceman” – de a játék maga sajnos már most elég rossznak tűnik. A látvány szép, de az akció darabos, unalmas és ötlettelen, az fps-ek már rég nem ott tartanak, amit a New Order mutat. Lövöm a nácikat, de nem jön az adrenalin – szomorú ilyet írni olyan játékról, aminek a címében szerepel a Wolfenstein szó.

Jóval ígéretesebb az Elder Scrolls Online, ami a népszerű Elder Scrolls szerepjáték-sorozat online opusza (Kézenfekvő Kapitány újra lecsap). Lenyűgözően néz ki, a szériától megszokott hatalmas világban kolbászolhatunk, mindenkit meg lehet szólítani, ezer és egy egyszerűbb küldetést vállalni – kérdés, hogy lesz-e benne elég tartalom hosszú távon is, és hogy a több játékos együttes összedolgozását mennyire fogja támogatni. Ha ezeket jól megoldják a készítők, a program a sokszemélyes netes játékok (MMO-k) trónjáról simán letaszíthatja az öregedő World of Warcraftet – írnám, ha nem jutna eszembe, hogy hasonló jóslatokat sokan tettek pár éve a Star Wars-MMO megjelenésekor, aztán mi lett a vége.

Kemény idők, hekkervilág

A Bethesda után a Ubisoftnál vár egy standtúra, elsőnek a négyes sorszámú Assassin’s Creed, a Black Flag. A sorozatban hagyományosan egy csuklyás bérgyilkos a főhős, aki ezúttal kalózok között parádézik, és elég hülyén néz ki csuklyájában a sok kalpagos haramia között. Ez még nem volna gond, az már igen, hogy az egyik fő újdonság a tengeri csata, ami a látottak alapján fittyet hány a józan észre és olyan fizikai fogalmakra, mint a tehetetlenség. A hajók delfinként, simán és gyorsan kanyarodnak, lángoló tűzgolyókat lőnek egymásra (a tűzzel már csak úgy játszadoznak a fából tákolt teknőkön, mint foxi a lábtörlővel), az eltalált hajók egy pillanat alatt lobbannak fáklyává – nekem ez már jumping the shark. Visszasírom a régi szép időket, amikor az első játék főhőse, Altaïr még egy szál lóval poroszkált oda a célponthoz, és mindenféle tűzijáték nélkül nyakon szúrta őt.

A kalózromantikából egy halálos vírus ránt vissza a valóságba: a Tom Clancy’s Division című játékban egy járvány utáni Földön teszünk rendet különleges egységünkkel, a legmodernebb harci eszközökkel. Online szerepjátéknak hirdetik, de a látott bemutatóban annyi a lövöldözés, hogy inkább online shooternek nevezném. Nyílt terek, sok fedezék, az ellenség lövéseitől amortizálódó tereptárgyak, modern taktikai eszközök jellemzik a látottakat. Ez utóbbi nem csak marketingmaszlag: a bemutatóban két játékos lövöldözik, egy harmadik pedig tabletről játszva támogatja őket, ellenfelek pozícióit adja meg és hasonlók. És mindehhez egy pusztulásában is gyönyörű New York a díszlet, elég jó.

Szintén nagyon komoly és nagyon taktikázós a Watch Dogs, a tavalyi E3 meglepetésjátéka, ami idén is a legjobban várt nevek egyike. A játék két pályatervezője demózza, ez is nagyon nyitott világú („open world” az idei show hívószava), rengeteg lehetőséggel, és egy olyan Chicagóban, ahol bármit meg lehet hekkelni az emberek mobiltelefonjaitól az épületek tűzoltó rendszereiig. A főhős hekker hol egy garázsajtó távolról történő felnyitásával tereli el egy őr figyelmét, hol szerverszobába törve tudja meg emberek priuszait, hol pedig a sok összehekkelt adatból következtet arra, hogy egy járókelő milyen eséllyel lesz bűntény áldozata. Egy ilyen potenciális áldozatot el is kezd követni, hát persze, hogy bajba kerül, emberünk közbelép, a bűnöző autóval menekül – illetve menekülne, de újabb hekkelésünk eredményére hirtelen felugrik előtte egy sor Demszky-karó. Csúf halál. Persze kérdés, hogy a nagy szabadság – ami sok-sok választható küldetést jelent – egyes küldetésein belül mennyire lesz szabad a játékmenet.

A Ubisoftnál a South Park: The Stick of Truth bemutatója az utolsó programom. A South Parkból többször próbáltak már videojátékot csinálni, kivétel nélkül borzalmas eredménnyel, de ez a program szépíthet. Persze gyomor kell hozzá, mert legalább annyira beteg, mint az eredeti sorozat, sőt. A játék a hatodik évad 13. epizódjára épül, ami A Gyűrűk Urát parodizálta, ennek megfelelően egy szerepjáték körökre osztott harcokkal és fejtörőkel. És undorító pillanatokkal: a főhős, az iskola egy új tanulója a fingját használja arra, hogy tűzgolyókat varázsoljon, de a kakigránát sem ismeretlen fegyver előtte. Egy vibrátorból Cartmanék világában kétkezes fallosz lesz, előkerül az első évadban látott földönkívüli seggszonda, és egy eposzi fingpárbaj zárja a bemutatót. Erős kontent, ahogy a net művelt népe mondja, de ha valami, egy olyan játék elbírja ezt, aminek címe úgy kezdődik, hogy South Park.

Nintendid it again

A napot a Nintendo standján zárom, mert a japán cég jelenléte szinte csak itt érezhető a show-n, más stúdiók gyakorlatilag nem prezentálnak az E3-on Wii U-játékokat. Ez jelzi a Nintendo helyzetét is: a vállalat régi rossz szokása szerint eléggé magába zárkózott, a szokásos sikersorozataira koncentrált, új brandek felé nem nagyon nyitott. Ez a Wii-nél végül is bejött, de az új konzol, a Wii U eladásai eddig nem túl fényesek.

A bemutatott játékok mindenesetre megint aranyosak, színesek és ötletesek, bár mindegyiknél déja vu kerülget. Az új konzol Donkey Kong játéka, a DK Country: Tropical Freeze gyönyörű, a főhős majom akár egy Pixar-film szereplője is lehetne. A Super Mario 3D World és a Mario Kart 8 is nagyon szórakoztató, bár mindkettő régi siker újracsomagolása szebb papírba. Ettől még sok vevőre találhatnak, bár jó kérdés, hogy ki vesz meg nyolcadszorra egy Mario Kartot (a jó válasz pedig az, hogy a kisgyerekes családosok).

A sok Nintendo-cím között mégis találok egy kakukktojást, és végül ezzel szórakozom a legjobban. A ubisoftos Rayman Legends egy elborult platformjáték, ami több konzolra is megjelenik, de a Wii U-n kihasználja a tabletes kontrollert. Hárman játszunk, ebből ketten a hagyományos ugrálgatós játékmenettel, sima kontrollerrel, a harmadik pedig érintőkijelzőn, és az ő főhőse nem folyamatosan mozog, hanem teleportál a kijelző érintésének megfelelően. Mivel így át tud teleportálni akadályok túloldalára, sokszor egyengeti az utat a másik két karakter előtt, akiknek gyalog kell menniük. Ötletes összedolgozás a végeredmény, már ha a háromból egy éppen nem bénázza el.

Persze az E3 nem csak a nagy kiadók és stúdiók show-ja. Kettő (plusz a nulladik) nap elég is volt belőlük, az utolsó nap, csütörtökön felderítjük az egészen pici standok kínálatát, és magyarokat is keresünk a videojáték-expón.