A Wolfenstein nagyon nagy szám, igazi műfajteremtő volt a maga idejében; bár azon máig vitáznak az okosok, hogy mi volt az első first person shooter, de az biztos, hogy a Wolfenstein tette a belső nézetű, 3D-s lövöldözős akciójátékokat ismertté és népszerűvé. A játék egyszerű volt mint a faék: egy labirintusban kóvályogtunk, néha szembejöttek náci katonák, és vagy mi lőttük le őket, vagy ők minket. Ez akkoriban az egyes szám első személyű nézőpont miatt elképesztő újdonsággal bírt. Annyira, hogy a 17 évvel későbbi folytatásban sem tettek hozzá szinte semmi pluszt, ezzel tulajdonképpen a nosztalgiára bízva a játék sorsát.

A kerettörténet elsőre minden okkult-nácis sztorik paródiájának tűnik, míg ki nem derül, hogy komolyan gondolják. A nácik a Black Sun, azaz fekete nap nevű ősi ereklyét túrták elő most éppen a frigyláda, a végzet lándzsája és hasonló kacatok után, hogy besegítsenek vele a Wehrmachtnak meg a Luftwaffénak. Ez egy ősgermán pogány szimbólum, amibe némi fantáziával bele lehet látni három horogkeresztet, naná hogy tetszik nekik.

Semmi gond, kezdődik a játék, és jön a szuperhős BJ Blazkowicz, aki egy szál egyedül lemészárolja az egész bandát, és megmenti a világot, mint rendesen. Na, ez lennénk mi.

Persze egy az egyben felújítani a klasszikus játékot biztos bukás lett volna, így kisebb újdonságokat azért beletettek a fejlesztők (nem az eredeti csapat, az id Software, hanem állandó tettestársuk, a többek között a Quake 4-et is jegyző Raven). A legfontosabb a Veil nevű misztikus energia, ami magyarul fátylat vagy függönyt jelent, de annyira nem illik egy százezerszeres nácigyilkos kommandóshoz, hogy nevezzük inkább Izének. Az Izé csodálatos multifunkciós eszköz, ha beindítjuk, egy csillogó neonzöld effekten keresztül látjuk a világot, és lelassul az idő, mint a Mátrixban, így kedvünkre osztogathajtuk a fejlövéseket a lajhárként mozgó ellenségeknek. Emellett bekapcsolhatunk ilyenkor sérthetetlenséget adó pajzsot és dupla sebzést is, ráadásul addig rejtett átjárókat mutathat meg az Izé a falakon, szóval tulajdonképpen folyton nyomkodnunk kell. Azaz kellene, de az életerőnktől eltérően ez nem töltődik vissza magától, a pályán elszórt Izétöltőket kell felvenni hozzá.

A játék tehát nagyjából úgy néz ki, hogy bóklászunk a pályákon, nyomkodjuk a mátrixgombot, és halomra lövünk minden szembejövőt. Ehhez bevethetünk olyan tradicionális szerszámokat, mint a német MP40-es géppisztoly, vagy akár egy lángszóró, ami az izgága ellenfelek ellen különösebben nem hatékony, de az eredeti német neve (Flammenwerfer 35) annyira jól hangzik, hogy muszáj használnunk, már csak a történelmi hűség kedvéért is. A sci-fi-vonalat erősítve van még az arzenálban elektromos nyalábokkal operáló Tesla gun (valószínűleg egy titkos szórakoztatóipari paktum írja elő, hogy Nicola Teslának kötelező jelleggel szerepelnie kell minden alternatív történelmes, világháborús sztoriban), és a Leichenfaust 44, ami akár Quake-fegyvernek is elmenne, és izzó zöld energiagömböcökkel bont atomjaira mindenkit a környéken, még csak célozni se kell vele különösebben. A pályák között viszont lehet tuningolni a fegyvereket a pályákon szétszórt aranypénzekből eleget szedtünk fel, adhatunk nekik nagyobb tűzerőt, kisebb visszarúgást és szórást, ez határozottan jópofa.

Ha már okkultnácis a történet, az ellenünk hosszú, tömött sorokban felvonuló ellenség sem csupa SS-katonából áll, találkozhatunk lomha, de strapabíró zombikkal, köpönyeges-mágikus nácikkal, és idegesítően gyorsan mozgó, illetve a semmiből a hátunk mögött megjelenő kollégáikkal is, akiknek közös idegesítő jellemzőjük, hogy két pofonnal kivégeznek, maximum életerő ide vagy oda. Ezt tetézendő, játékállást sem menthetünk csak úgy kényünk-kedvünk szerint, a pályák bizonyos pontjainál automata mentés van és slussz. Tovább fokozza a kínjainkat, és rombolja a sikerélményt, hogy az ellenfelek néha rémisztően ostobák tudnak lenni: odagurítok egy gránátot az őrszem orra elé, és rá se bagózik, lelövöm az őrjárat egyik tagját, a többi meg unottan bandukol tovább, mintha mi sem történt volna.

Viszont ha bírjuk cérnával a pályavégi főellenségekig, megdöbbentő módon azt tapasztaljuk, hogy a játék hirtelen százezer százalékot javul, és ritka élvezetes és látványos harcokba csöppenünk a hatalmas, és mindig csak valami egyéni taktikával, és intenzív mátrix-trükközéssel legyőzhető szörnyek ellen. Tulajdonképpen sokkal jobb lenne a játék, ha csak ezek a harcok lennének benne, és a normál pályák (gémerszlenggel élve: a trash) helyett is ilyeneken dolgoztak volna a fejlesztők. Igaz, akkor másfél óra alatt oda-vissza ki lehetne végezni a játékot, ami így felhígítva 8-10 óráig is kitart, vagyis öreguras tempóban akár egy hétig is elbohóckodhatunk vele. Utána jöhetne a multiplayer, ahol három kasztból (felcser, utász és sima katona) választhatunk, mind a háromnál más-más erősségekkel, és mátrixos képességekkel - de a kevés, és kidolgozatlan pályáról és játékmódról szinte kiabál, hogy csak muszájból került bele az egész a játékba. Már a megjelenés napján érkezett hozzá egy 32 megabájtos javítócsomag, de azzal együtt sem stabil a játék a mai napig.

A játékot az Id Tech 4 technológia mozgatja, amitől annak idején a Doom 3-ban kollektíven ámuldozott az egész világ, de akárhonnan is nézzük, az már öt éve volt, és ma már senkinek nem emelik meg a vérnyomását az egykor káprázatosnak tűnt fény-árnyák effektek (akkor sem, ha ma már nagy nyílt tereken is meg az, ami anno csak szűk folyosókon), meg a fizikai modellezés. Szó se róla, a kicsit poros technológiából kihoztak mindent a grafikusok, amit csak lehetett, csúnyának semmiképpen nem nevezhető a játék, de - csak hogy ne az állandó bezzeg-grafika Crysist említsem - mondjuk a Call of Duty legutóbbi része simán lemossa a pályáról, hát még a pár hét múlva megjelenő idei epizód.

A játékmenet is pont ilyen: elvan vele az ember, de (a főellenségektől eltekintve) semmi különös. Az addig oké, hogy nem egy ilyen, nagyrészt a nosztalgiára építő játéknál kell megváltani a világot forradalmi új ötletekkel, de azért a rongyosra koptatott időlassítás mellé még kölcsönözhettek volna innen-onnan pár játékelemet. Utólag könnyű okosnak lenni, de a játék fogadtatása is pont olyan volt, ahogy azt ezek után várhatjuk: az első héten a pécés, a playstation3-as és az xboxos verzióból összesen 106 ezret sikerült csak eladni (a pécés szerepelt a leggyengébben, 17 ezerrel), és egyik platformon sem került az eladási toplistákra a játék. Ami egy Wolfenstein kaliberű névtől csalódás, sőt, szégyen, ennél azért jobb játék, és többet érdemelt volna.