Ugyanez persze az összes tömegérdeklődésre számot tartó sportra igaz, de a focira leginkább. Edzők, klubtulajdonosok, fantázialigák versenyzői és szurkolók egyaránt nyomon követhetik, elemezhetik a játékosok megmozdulásait, edzettségi szintjét.

A lelkes futballrajongó Luis Amaral, a Northwestern University (Chicago) portugál biokémikusa továbblépett az egyszerű statisztikákon, és a labdarúgók teljesítményének árnyaltabb, helyzetfüggő elemzésére alkalmas algoritmust fejlesztett. Az első tesztet a 2008-as Európa-bajnokság után végezte: a legjobb húsz játékost rangsorolta. Az eredmény nagyjából megegyezett más elemzésekkel: két spanyol, Xavi Hernandez és Sergio Ramos végzett az élen. A modell szerinti legjobbakat persze a dél-afrikai világbajnokságon is tanulmányozza.

Meglepő módon, Amaral a játékosok megítélésénél általában fontosnak tartott tények közül többet figyelembe sem vesz: sárga és piros lapokat, lövéseket, eladott labdákat, gólpasszokat. Helyettük a csapatot hálózatként, a játékosokat csomópontokként kezeli, és elsősorban nem egyéni teljesítményeket, hanem egymás közötti passzokat, a folyamatosságot elemzi.

„A labda lövésekig vezető útját figyeltük” – jelentette ki a kutató. – „Annál jobb egy csapat, minél többféleképpen jut el kapura lövésig. Minél többször megy keresztül egy játékoson a labda, annál magasabb szintű az illető teljesítménye.”

A modell a passzsorozatban résztvevő minden játékoshoz hozzárendel egy pontértéket, majd ezek alapján állapítja meg az átlagpontok összességét. Az átlagosan teljesítők 0-át kapnak, a jobbak pozitív, a gyengébbek negatív számot. Az algoritmus számításai alapján – akárcsak a valóságban – a 2008-as EB-n Spanyolország nyújtotta a legtöbbet. Számokra fordítva: Xavi 3.0-át, Ramos 2.1-et ért el. Amaral és kollégái azt is kimutatták, hogy előbbi egyes meccseken, utóbbi a torna egészét tekintve teljesített kimagaslót. A világbajnokságon az Argentína-Nigéria meccset vizsgálták. Az algoritmus Messit azonosította a kilencven perc kiemelkedő játékosaként.

Ha már több tízezer mérkőzést elemzett, akár az oly gyakran feltett „ki volt minden idők legjobbja, Pelé vagy Maradona?” kérdésre is választ adhat. Sok év távlatából az átlagszurkoló romantikusan ítéli meg, mindent szebbnek lát, elfelejti a rossz passzokat, kihagyott tizenegyeseket, és szubjektíven voksol az egyik vagy a másik mellett. Mindenki elfogult egy kicsit, az algoritmus viszont nem az – így Amaral érvelése. Álláspontja persze vitatható, de az elemzés kétségkívül objektív. Más kérdés, hogy pont a szubjektív szempontok kihagyásával, a játékosok megítélésének több fontos eleméről lemond, amit még a divatos hálózatelmélet alkalmazása sem feledtet.

A modell természetesen nemcsak a fociban hasznosítható, hanem más területeken is. Bármely csapatsportban képes azonosítani a legjobb játékost, munkahelyeken pedig akár a legjobb dolgozót.