Aki valaha játszott a Grand Theft Auto bármelyik részével, annak a napnál is világosabb, hogy ha egyszer valaki megcsinálná az online verziót a játékból, amiben több ezren gengszterkedhetnének és bandaháborúzhatnának egyszerre, az a világ legjobb játéka lenne. Tulajdonképpen teljesen érthetetlen, miért csak most jutott eszébe valakinek ezt összehozni. Viszont ez a valaki tényleg valaki, úgy hívják, David Jones, anno ő találta ki a GTA-t (tegyük hozzá: csak az első két részben volt benne, és a sorozat pont a harmadikkal lett legenda). 50 millió dollárt, öt évet, és egy 200 fős fejlesztőcsapatot kapott, hogy megcsinálja a tökéletes videojátékot. Minden esélye meg is volt rá, az eredmény az All Points Bulletin.
Az All Points Bulletin egy amerikai rendőrszleng-kifejezés, akkor mondják be a rendőrautók rádióiba, ha valahol körözött személyt látnak, vagy valami akkora balhét, amire az összes járőr figyelmét fel kell hívni (aki eredeti hanggal néz Helyszínelőket vagy 24-et, minden második epizódban hallhat ilyet). Itt arra utal, hogy a játék nagyjából arról szól, hogy a gengszterek oldalán álló játékosok a megbízóiknak végeznek valami küldetést, amikor kiadják az APB-riadót, perceken belül megérkeznek a zsarukat alakító játékosok, és vidám autós üldözésekkel tarkított utcai tűzharc alakul ki.
A játék úgy kezdődik, hogy le a kalappal: minden idők legaprólékosabb és legtöbb lehetőséget nyújtó karaktergenerálóját kapjuk, az összes Sims sírva könyörögne egy ilyenért, elképesztő részletességgel alkothatjuk meg San Paro utcáinak leendő rémét vagy oltalmazóját. Az egymilliárd csúszka, kapcsoló és beállítási lehetőség a gyakorlatban egyelőre inkább elriasztja a játékosok nagyobb részét, a legtöbb karakter láthatóan a Randomize gomb nyomkodásával készült (női karaktereknél ez általában kiegészül a Breast Size beállítás maximumra tekerésével). Plusz itt is megjelent a játékosok kezébe adott túl nagy szabadság átka: a Spore-ban annak idején péniszszörnyeket készítő játékosréteg itt általában nagydarab négerekkel rohangál az utcákon egy szál rózsaszín alsógatyában, egész hátat beborító, GAY tetoválás-feliratokkal.
Ott feszítünk tehát San Paroban, ahol a Rendőrakadémia-filmekből ismerős húzással a polgármester úgy üzent hadat a várost elborító bűnözésnek, hogy boldog-boldogtalant felvettek rendőrnek, és kiküldték őket az utcára bazi nagy puskákkal rendet vágni. Az első dolog, ami feltűnik (már az alsógatyás négerek után), hogy a városban bóklászó játékosok nincsenek olyan sokan, ahogy azt egy online játéktól elvárná az ember. A Social District városnegyedben (itt nem lehet lövöldözni, viszont lehet vásárolni, küldetéseket felvenni meg beszélgetni) még csak-csak, de ha kimegyünk akciózni, a játék 80 emberenként új másolatot készít az adott kerületből, tehát legfeljebb 40-40 bűnöző és rendőr jelenti a gyakorlatban a játék „massively multiplayer” részét.
A küldetéseink általában azt a sémát követik, hogy menj el X helyre, ott csinálj valamit (ez az F gomb lenyomását jelenti bizonyos időre, nagyjából úgy, mint amikor a Counter-Strike-ban bombát teszünk le vagy hatástalanítunk), aztán tovább Y helyszínre, és így tovább, akár 4-5 lépésen keresztül. Az ellenfél feladata persze ennek megakadályozása, bármi áron. Nagyjából félpercenként jön új küldetés, amire jelentkezhetünk, és bár a missziók elég egyhangúak, ha szerencsénk van, hihetetlenül élvezetes akciókba pottyanhatunk bele. Óriási autós üldözések, a hátsó ülésről az ablakon kilógva lövöldözéssel, parázs tűzharcok az utcán, pánikszerűen rohangáló civilek, a nyomunkban felrobbant autók, szanaszét amortizált utcák, káosz, pusztulás, isa, pur es homou. A baj az, hogy húsz küldetésből egy ilyen, a maradék 19 meg minősíthetetlenül pocsék.
A problémák ott kezdődnek, ahogy a játék összesorsolja az egy misszióra küldött játékosokat. Ezt nem az alapján teszi, hogy hányadik szintűek vagyunk, és milyen erős fegyvereink és felszerelésünk van, hanem a Threat Levelnek nevezett mutató alapján, ami folyamatosan változik, attól függően, hogyan teljesítünk a bevetéseken. Ha két-három meccset elveszítünk, leesik, ha nyerő sorozatunk van, magasra emelkedik. Ebből pedig az következik, hogy gyakran kerülünk olyan ellenfelekkel szembe, akik ellen esélyünk sincs, mert sokkal erősebb cuccaik vannak, csak éppen hasonlóképpen alakult a threat-mutatónk. Vagy éppen két magas mutatójú játékos ellen bead egy ötfős, alacsony mutatójú társaságot. Mintha a bokszolókat kizárólag a nyert és vesztett meccseik mérlege alapján párosítanák, a súlycsoport meg kit érdekel.
Az összecsapások általában kicsik, 5-6 ember áll szemben egymással – bár van lehetőség utánpótlást hívni, ritkán fordul elő, hogy egy harc olyan sokáig tartson, hogy azok oda is érjenek, és akár 10 vs. 10 felállás alakuljon ki. Kár, mert ezek a legjobb küzdelmek. Sokszor előfordul viszont, hogy egyszerűen későn érünk oda a helyszínre, mire az ellenfél már végez is, vagy éppen négyszeres túlerő ellen küldenek tök esélytelenül. Előbb-utóbb a győzelem már csak azon múlik, hogy ki ér előbb a tetthelyre, és tud fedezékből lövöldözni a másik csapat nyílt utcán érkező tagjaira.
Az autók irányítása kínkeserves, lomhán reagálnak, a gyorsulásuk, a fordulékonyságuk borzasztó, nem lehet igazán száguldozni, mert nem ad a játék rendes sebességérzetet (mondjuk a kézifékes fordulások, driftelések legalább látványosak, ha nem is túl élethűek). A gyalogos mozgás is lassú, nincs fejlövés, teljesen mindegy, hol találjuk el az ellenfelet, ráadásul a fedezékeket is elég hektikusan vagy fedezéknek számolja a program, vagy nem – mindez ahhoz vezet, hogy egy állóháborúba fordult helyzetet az esetek többségében nem az dönt el, hogy ki céloz pontosabban, vagy kommunikál jobban a társaival, hanem az, hogy kinek kisebb szórású és nagyobb tűzerejű a fegyvere.
A küldetések után pontokat kapunk és pénzt (néha elég érthetetlen módon osztja őket a játék, és többet kapunk egy csúfos vereség után, mint egy győzelemért), új fegyverek és optikai tuningok válnak. Ennyi fejlődési lehetőség van a játékban, de nincsen semmilyen ranglista, liga, nem lehet valakit kihívni egy küldetésre ellenfélként, egyszerűen nem történik semmi a városban a sok lövöldözés meg autós ámokfutás hatására.
Illetve csak egyvalami: ha bűnözőként sok civilt ütünk el és/vagy lövünk halomra, illetve rendőrként sok bűnözőt tartóztatunk le ahelyett hogy simán lelőnénk, presztízs- illetve hírhedtség-pontokat kapunk, és ha ezekből jó sok összegyűlik, vérdíjat tűznek ki a fejünkre – ilyenkor a térképen mindenki kaszát-kapát eldobva elindul ránk vadászni a küldetése helyett. Ez egy jó ötlet, megtöri a monotóniát, ilyenből kéne még vagy tíz, máris nem lenne olyan unalmas a játék, amilyen. Pedig mennyi lehetőség lenne a bandaháborúktól a gyűjtögetős minijátékokig, nem is kéne messzire menni, csak a GTA-sorozatból kéne még egy kicsit többet lopni, senki nem haragudna meg érte.
Rendőrrel kicsit nehezebb a játék, mert nem lehet büntetlenül elcsapni a járókelőket az utcán (akik egyébként rendszeresen az út közepén bóklásznak teljesen értelmetlenül), és nehezebb bónuszpontokat is szerezni, mint bűnözőként.
A grafika rendben van, a hardverigény sem egetverő, a zene pedig a GTA-hagyományok szerint abból áll, hogy licencelnek egy raklapnyi slágert, amiket az autórádióból hallgathatunk. Ízlés szerint betehetünk a saját gépünkről, vagy a last.fm-ről is számokat, és akkor azokat fogja hallani mindenki, aki a kocsinkban ül, vagy a közelében haladunk el. Ez már önmagában óriási hangulatot ad a játéknak, kár, hogy az unalmas és sokszor élvezhetetlen küldetések, meg az igazi fejlődési élmény hiánya elrontja az egészet, ahogy van.
Az APB olyan, mint egy nyaralás a világ legszebb tengerpartján, ahol folyamatosan esik az eső, és az embernek végig hasmenése van. Fel-felvillan a lehetőség, hogy a világ legjobb játéka lehetne az alapötletből, mégis olyan szinten van elbaltázva, hogy csodálkoznék, ha valaki a játék jelenlegi állapota alapján az első 20, ingyenes (illetve az alapjáték árával járó) játékóra után újabbakra fizetne be. Talán egy fél év alatt kipofozzák annyira, hogy érdemes lesz újra adni neki egy próbát.