Megvan a klasszikus Monty Python-jelenet a Biciklijavítóemberről, a csupa Superman által lakott világ szuperhőséről? Vajon lehet-e úgy szuperhősös-képregényes online játékot csinálni, több százezer, emberfeletti képességekkel megáldott hőst alakító játékossal, hogy ne ugyanilyen abszurd legyen a végeredmény? A Sony és a DC Comics aránylag nagy tétben fogadott arra, hogy lehet: 50 millió dollárból hozták össze a DC Universe Online-t, 2011 első nagy durranását az online játékok piacán.
Szó se róla, a játék igen bíztatóan indít még azok számára is, akik alapjáraton hidegrázást kapnak az összes Man keresztnevű köpönyeges igazságosztó pojácától: Lex Luthor, úgy is mint Superman ősellensége már az első öt percben kiirtja a teljes szuperhős-pantheont Supermanestül-Batmanestül. Sajnos nem tudja feltenni magának a kérdést, miszerint na és akkor most mi legyen, mert feltűnik a még nála is sötétfeketeősgonoszabb másik jómadár, Brainiac, aki a DC-kánon szerint egy földönkívüli android, akinek az a hobbija hogy városokat kicsinyít le, és rak el befőttesüvegben további hasznosításra.
Brainiac az egész Földet el akarja pusztítani a szupergonoszokkal együtt, ami viszont ezt jelentené, hogy nem marad senki, aki képregényeket olvasna, ez pedig tarthatatlan állapot, így Luthor beveti a képregényrajzolók standard deus ex machináját, és időutazik. A múltban ledobja a Földre az exobyte-okat, ami nagyjából ugyanaz a marhaság,
mint a Star Warsban a midikloriánok, csak nem jedi lovagot csinál az emberből, hanem véletlenszerű szuperhőst, aki majd remélhetőleg megváltoztatja a történelmet. Biciklijavítóember-dilemma feloldva, megvan az indok pár százezer új szuperhős születésére, mehetünk karaktert generálni.
A karakterkészítéshez maga a téma rengeteg ziccert ad, és ezek nem is maradnak kihasználatlanul: ahogy a konkurenseknél (City of Heroes/Villains, Champions Online), itt is szinte végtelen mennyiségű különféle szuperhős hozható össze pár perc kattintgatással, és ebből nagyjából 0,9 végtelennyi variáció annyira menő, hogy simán elmenne főhősnek egy valódi képregény borítóján is.
Annak a sárga cilinderes törpe afrogothaminak, akit mi generáltunk, ugyan nem adnánk sok esélyt, de még mindig lehetne belőle főgonosz, mert a DC Universe-ben játszhatunk azt is, attól függően, hogy kit választunk mentornak. Ez olyasmi mint az X-Faktorban volt, csak Nagy Feró meg az óránként 58,5 percet zokogó nő helyett Joker van meg Wonder Woman (és még négy másik képregényhős). Elvileg ez felelne meg a más online szerepjátékokból ismert kasztválasztásnak is, de a játékmenet nem fog olyan nagyon különbözni, bárki mellé is állunk (vonatkozik ez a szupererőnk, fegyverünk és egyebeink kiválasztására is).
Innen aztán az egész hóbelevanc elindul lefelé, már ha bármi olyasmit várunk tőle, amit az 1999-es EverQuest óta nagyjából egy kaptafára készülő online RPG-ktől szokás várni. A DC Universe Online-t alapvetően Playstation3-ra fejlesztették, ahol nincs különösebb hagyománya ennek a műfajnak, így nem meglepő, hogy jobban hasonlít egy nagyon sok személyes Street Fighter partira, mint klasszikus online szerepjátékra. Persze biztos van olyan is, aki éppen ennek örül, mint mondjuk a hazai WoW-os szubkultúra élő legendája, a Mortálkombatos Ember.
A harcban például a taktika, a helyezkedés, vagy a képességeink okos használata helyett leginkább az dominál, hogy minél gyorsabban nyomkodjuk az egér vagy a kontroller gombjait. Kereskedelem, játékosok által készített tárgyak nincsenek, a fejlődés nagyjából kimerül abban, hogy egyre nagyobbat sebzünk, és tovább bírjuk a pofonokat. A játékosok közti kommunikáció kényelmetlen, az embernek az az érzése támad, hogy nem is egy sokszemélyes játékot játszik, hanem sok egyszemélyes lett összepréselve egy helyszínre. A küldetések nem nőnek túl a menj ide - hozd el - öld meg sablonokon, az irányítás egérrel-billentyűzettel merő kínszenvedés, a kezelőfelület pedig betonba van öntve, nem változtathatunk rajta.
Éppen ezért a DC Universe nem igazán mutatja meg azt, mire jó választott műfaja. Csapatmunka egyáltalán nincs az elején, és később is sokkal hangsúlyosabb a saját hős tápolása (pedig ha a Justice League tagjai önzőztek volna, sosem tudták volna legyőzni Starrót, a gonosz űr-tengericsillagot). Olyan az egész, mint egy Diablo, amire ráhúzták Batman denevérgatyáját.
Az viszont tény, hogy a játék borzasztóan látványos. Metropolisban illetve Gotham Cityben (előbbi Superman, utóbbi Batman városa) már céltalanul repkedni és nézelődni is egy élmény, ha közben megcsinálunk néhány küldetést, vagy csak úgy l'art pour l'art véghezviszünk pár hős- vagy gonosztettet, annál jobb. Jelenleg a 30. szintig lehet fejlődni a játékban, ez pár nap alatt megvan, utána lehet csapatba verődve egymás, vagy a gép ellen küzdeni. És itt derül ki, hogy a játékban nincsen meg az a mélység, ami hosszú távon is érdekessé tenné.
Online szerepjátéknak a DCUO a mai pécés mezőnyben maximális jóindulattal is legfeljebb közepes, és a műfaj veteránjai közül csak azoknak ajánlható, akik vagy kétségbeesetten vágynak valami újra, vagy már a gondolattól is megemelkedik a pulzusuk, hogy személyesen Catwoman fog nekik küldetéseket adni.
Rosszindulatú újságírók szokták az MMORPG-ket heroinhoz hasonlítani – rosszindulatúak is vagyunk, újságírók is, ezért folytatjuk az analógiát: a DC Universe legfeljebb egy gyenge joint. Tesztcsapatunk egyik tagja óvatosságból még életében nem játszott online szerepjátékkal, de miután kipróbálta a DC Universe-et, nem érzett olthatatlan vágyat, hogy rákattanjon. Éppen az a közösségi élmény hiányzik a játékból, ami pár, Brainiacnak kiosztott pofont grandiózus világmegmentő tetté varázsolna. Pc-n kevés érv szól amellett, hogy az első ingyenes hónap után tovább játsszon az ember.
A másik célcsoportban, az MMO-kat csak hírből ismerő, képregényrajongó Playstation-tulajdonosok körében már jóval több keresnivalója lehet a programnak. De itt is a képregényrajongáson van a hangsúly: különleges őrültnek kell lennie annak, aki hosszabb időre a Biciklijavítóember városába akar költözni.