Repkedő végtagok, kaktuszokra felszúrt emberek, minden egyes jelenettel megszolgált tizennyolcas karika - a Bulletstorm az egyik legerőszakosabb fps, ami valaha készült, de játékmenetének idegesítő korlátait nem könnyű elfogadni.
– Te rohadék, százezer ártatlan ember halt meg!
– Hű, az ötezerrel több, mint legutóbb!
2011 igazán elkényezteti a belsőnézetes lövöldözős játékok (fps-ek) rajongóit. Már túlvagyunk egy Killzone 3-on, de idén jelenik meg a Doom és a Quake játékokat készítő id Software új őrültsége, a Rage, a Codemasters Bodycountja, a Bethesda Brinkje, az Epic Gamestől a Gears of War harmadik része és állítólag májusban tényleg polcokra kerül a Duke Nukem Forever. Ezeket előzte be gyorsan az Epic egy másik fps-e, a Bulletstorm, ami azzal próbál kiemelkedni a mezőnyből, hogy tocsog a vérvörös pixelekben. Úgy értem, még a műfajhoz képest is.
Már a cím is jelzi, hogy itt ritka nagy kreténségről van szó: egy olyan játék, aminek Golyózápor a címe, nem indul jó esélyekkel a komolyan vevési versenyben. Ráadásul a kreténségnek kelet-európai gyökerei vannak: az Epic Games – az Unreal széria alkotói – ugyanis csak mentorkodtak a játék fejlesztésében, a munka nagy részét a People Can Fly nevű, korábban a Painkiller révén ismertté vált lengyel fejlesztőcsapat végezte. Ők pedig nem tiszteltek se istent, se embert, se Halo 3-at (lásd a játék egyik trailerét, ami a Halo 3 hasonló videóját parodizálja ki).
A lengyelek sajátos fejlesztői megközelítéssel friss vért hoztak a műfajba – jó sokat. A Bulletstorm játékmenetének központi eleme ugyanis a trükkös gyilkolás, ellenségek százainak látványos halála – minél kacifántosabban sikerül egy ránk támadó rosszarcút átküldeni a másvilágra, annál több pontot kap a játékos.
Más fps-ekben a fejlövés a legnehezebben kivitelezhető halálnem, de a Bulletstormban az csak a kezdet, amiért rongyos 25 pontot vág a játékoshoz a program. Na de ha egy elektromos vonónyalábbal magunkra rántjuk az ellenfelet, a levegőben adunk neki egy gránátot, majd fordulattal visszarúgjuk a többi támadó közé, akik a robbanástól esetleg felnyársalódnak a környező kaktuszokra és egyéb tereptárgyakra – ez már akár több száz pontot is érhet. A pontokért pedig lőszert vehetünk (ezerszám fogy minden pályán) vagy fejleszthetjük fegyvereinket – és így még több ölési trükkel büntethetjük az ellent.
Ezek után nem meglepő, hogy a játék sztorija és környezete erősen a trash felé hajlik, merítve a sci-fi kelléktárából, a pulpból és a vhs-korszak másodvonalbeli kommandós filmjeinek karikatúraszerű macsóságából. Főhősünk Grayson Hunt, egy valaha szebb napokat látott zsoldos, aki egy balszerencsés galaxisban találkozik nemezisével, a rá vérdíjat kitűző Serrano tábornokkal. Grayson űrhajójával nekimegy a tábornokénak, aminek az lesz a vége, hogy mindketten lezuhannak egy bolygóra. Az égitest üdülőövezet, amolyan galaktikus Las Vegas – volt valamikor, mert már mutánsok lakják, akik elkövetik azt a hibát, hogy bele-belekötnek Graysonba, miközben ő útra kel, hogy leszámoljon a tábornokkal.
A történetből adódóan a díszletek eleinte furcsán hatnak, de hamar megszokja az ember, és végül ez is hozzájárul a Bulletstorm egyediségéhez: hol egy luxushotelben, hol egy vidámparkban kell olyan rémségeket halomra mészárolnunk, akik a Mad Max szereplőválogatásán estek ki. A hangulatot jól megrendezett jelenetek fokozzák, Grayson egyik zűrből a másikba csöppen, alig szabadul meg a bolygó faunájának egy Godzillánál egy fejjel magasabb képviselőjétől, máris egy toronyház méretű, elszabadult fúrótárcsa üldözi, és akkor a kiborg T-Rexről még nem is beszéltünk (jó hír, hogy ez utóbbit a játék egy pontján mi is irányíthatjuk).
Az erőszakra komponált szimfóniához Grayson jobbkeze, egy kiborggá operált zsoldos adja a basszust, a bolygón összeszedett, harcos női mellékszereplő pedig az altot. Ők és Grayson folyamatosan kommentálják a történéseket, flörtölnek, veszekednek, olyan ordas beszólásokkal, hogy az ember néha az arcát kaparja.
A méretes suttyóságok a bőven több mint száz különböző kivégzési kombináció nevében is megjelennek. Ha egy gránáttal több ellenfelet is felrobbantunk, azt például Gang Bangnek hívja a program, a hátsóba kapott skuló a Rear Entry, Marcellus Wallace kedvenc kombója pedig minden bizonnyal a Mercy, ami egy ellenfél családi ékszereinek kilövése, majd gyors megkönyörülés a „tökön lövötten döglődő” illetőn. Persze a fegyverarzenál – például a már említett vonónyaláb – is szépen asszisztál a csúcsra járatott vérengzéshez, az idő néha be is lassít, például amikor a mesterlövész puska lövedéke célt ér (ilyenkor még kicsit irányíthatjuk is a lövedék útját).
Persze kell egy kis gyomor a játékhoz, és nem meglepő, hogy a gyerekek lelkivilágának épségét védő, erőszakosjáték-ügyben mindig ugrásra kész szervezetek kikeltek magukból a Bulletstorm láttán (annyira, hogy a Fox híradójában is hallatták a hangjukat). Tudomásul kell venni azonban, hogy nem viccből díszeleg 18-as karika a játék borítóján. Ez egy trashjáték, aminek az eltúlzott brutalitás a hitvallása. Ha film lenne, ez volna a Machete, csak puskákkal és egy másik bolygón.
Nincs is baj ezzel, a célcsoportnak nagyon szórakoztató lehet a környezet és a koncepció, a gond az, hogy a primitívség a játéktechnikai megvalósításban is tetten érhető. Grayson például nem tud ugrani, kivéve, ha a játékmenet éppen megkívánja – nyilván azért, hogy a játékos ne ugrálgasson csak úgy ide-oda az egyébként idegesítően lineáris pályákon, hanem úgy menjen végig rajtuk, ahogy azt a fejlesztők elképzelték.
A környezet fps-hez képest túlzottan statikus: ha szét akarom rúgni az út mentén vékonyka botra tűzött koponyákat, elvárom, hogy megtehessem, főleg, ha korábban már berúgtam pár ajtót. A rombolható környezet olyan terület, ahol még lehet nagyokat villantani az fps-piacon, de a Bulletstorm inkább csak hiányosságokat mutat fel ezen a téren. A grafika sem egyenletesen jó: a nagy külterek gyönyörűek, de közelebbről nézve akad egy-két feltűnően ronda textúra.
A kissé elnagyolt pályatervezés mellett az sem túl szívderítő, hogy a játék nagyon rövid, a gyilkolási trükkök pedig már középtávon is unalmassá válnak kicsit. Kooperatív mód nincs, a multiplayer elég szegényes, egyetlen jó ötlet benne az, hogy a csapattársakkal néhány új gyilkolásmódot is felfedezhetünk. A Bulletstorm azonban ezzel együtt is egyszeri poénnak tűnik, ami kétségtelenül nagyon szórakoztató, és aminek az ember minden percét élvezi, amíg végigjátssza – de utána már szinte rögtön másik játék után nyúl. Az utóbbi idők legőrültebb lövöldözős játéka ennél többet érdemelt volna.