Két évvel ezelőtt az Arkham Asylum az év meglepetésjátéka volt: nemcsak képregényhősös vonalon alkotott nagyot, de a szaklapok évjátéka-szavazásain is rendre az élen végzett. A nemrég megjelent folytatás méltó az elődhöz, az embernek nem kell képregény-rajongónak lennie ahhoz, hogy elmerüljön benne.
Batman az egyik legrégebbi képregényhős, így megért már néhány inkarnációt a piacon, aminek persze egyenes következménye, hogy a képregény-rajongók képesek vérre menő vitát folytatni azon, hogy melyik az igazi Batman. A denevérember-történelem viharos évtizedei már megszülték a rózsaszín Batmant, a náciellenes propaganda Batmanjét, a zebracsíkos Batmant, és persze a vadabbnál vadabb külsőségek mellett ne feledkezzünk meg arról a Batmanról sem, aki Robin nevű élettársával él.
Hollywood is több Batmant adott már nekünk Adam West pocakos Batmanjétől Tim Burton gótikus denevéremberén át a Nolan-féle komoly-komor Batmanig. És bár a játékipar csak pár évtizedes iparág, ott is volt már szerencsénk logikai feladatokat megoldó Batmanhez, a képregényekből kiinduló feldolgozáshoz, akciódús filmes átirathoz, de még Lego Batmanhez is. Aztán 2009-ben jött a Batman: Arkham Asylum, és rendet vágott. Nagyjából ugyanazt a felnőttes, kicsit nyomasztó irányt választotta, mint Nolan Batman-filmjei, de úgy, hogy nem másolta azokat, mert őrültebb lenni. A játék az akkori karácsonyi szezon egyik legnagyobb sikere volt, a játékot készítő, szinte újonc fejlesztőstúdió, a Rocksteady pedig egy csapásra a legkeresettebb műhelyek közé került.
A két évvel később megérkezett, Arkham City alcímű folytatás annyiban marad el csak az elődjétől, hogy már nem meglepetés. Láthattuk, hogy a Rocksteady mire képes, az is ismert volt, hogy a folytatást is az egyik legjobb játékmotorral, az Unreal Engine 3-mal készítik, így szinte elvárható volt, hogy megint remek játék lesz a végeredmény.
A legfontosabb változás csupán annyi, hogy nagyobb lett a játéktér, és ehhez igazodott kicsit a játékmenet is. Az Arkham Asylumban Batman abban az elmegyógyintézetben (illetve az intézménynek otthont adó szigeten) pofozta halomra a gonosztevőket, amelyikben Joker, Pingvin, és a denevérember többi nemezise tengette napjait. Az Arkham City terepe azonban a játék nevéhez hűen egy egész város, pontosabban városrész: a Batman-univerzum székhelye, Gotham egy elkerített börtönnegyede, ahol a büntetésvégrehajtás találkozik a gettósítással. Remek kombináció, csak baj lehet belőle – van is, a játék nyitó képsorain Batmant (született Bruce Wayne-t) bevarrják Arkham City bűnözői közé.
A történet eredetisége egy ilyen játékban nem annyira fontos – kell egy ördögi terv, amit Batmannak meg kell akadályozni, a többi megy magától –, annál inkább kritikus, hogy megjelenjenek a Batman-korpusz jól ismert alakjai. Ebben nincs is hiba: mint általában, ezúttal is Joker kavargatja a szószt (és még valaki, akit nem spoilereznék le), de felbukkan Pingvin, Kétarc, az őrült tudós Mr. Fagy, az idegesítő Harley Quinn és még sokan mások – szinte mindenki, aki számít.
A sok szereplő között kicsit elvész a narratíva, ami nem zavaró, az viszont kicsit furcsa, hogy a játék fő cselekményszálát a sok szereplő intrikái ellenére elég gyorsan le lehet tudni. Az Arkham Asylum hosszú játék volt, de az Arkham City központi konfliktusa kevesebb játékóra alatt ér véget – ez zavarhatja esetleg azokat a játékosokat, akik végigrohanni szeretnek egy játékon, nem kiélvezni minden részletét.
A rövidségnek ugyanis jó oka van: a Rocksteady rengeteg energiát fektetett abba, hogy mellékküldetéseket és Batmanre szabott kihívásokat, fejtörőket helyezzen el Arkham Cityben, egy letölthető kiegészítő révén pedig Macskanővel is ugrálhatunk a börtönnegyed veszélyes háztatőin. Azzal, hogy már egy egész város a játéktér, a játékmenet is kicsit szabadabb, nyitottabb lett. Mindig akad pár (vagy inkább pár tucat) teendő a fő sztoriszál mellett, és ha ezeket a küldetéseket elkezdjük teljesítgetni, végül több időt tölthetünk el a játékkal, mint az elődjével.
A játék alapjai sem változtak: hol akciózni, hol lopakodni kell a továbbjutáshoz, Batman pedig néha fejlődik egyet, és olyankor lehet kicsit reszelni a páncélján vagy fejleszteni valamelyik kütyüjét. Ezek a kütyük sokat hozzátesznek az élményhez, akárcsak az Arkham Asylumban. Batman ugyebár nem igazi szuperhős: nem érte atombaleset, nem harapta meg radioaktív csótány, csak varrt magának egy köpenyes szerkót és csinált egy menő járgányt – de egy fejlövéstől ugyanúgy meghal, mint Gotham bármelyik polgára.
A Rocksteady nagyon ügyesen megteremtette ezt a halandó Batmant, aki trükkös eszközei révén azért mégiscsak szuperhősi státuszt élvezhet. Hol csáklyájával húzza fel magát szédítő magasságokba, hol bumerángjával vonja el pár őr figyelmét, hol pedig detektívszkennerével követi a szabad szemmel nem látható nyomokat. Az állandó kütyühasználat szépen megtöri az egyszerű, de szórakoztató verekedős részek egyhangúságát .
Az Arkham City mégsem lenne az év egyik legjobb játéka, ha a hangulata olyan lenne, mint mondjuk a Schumacher-féle Batman-filmeké. A koncepció azonban inkább a Nolan- és kicsit a Burton-filmek felé húz. Joker figurája például merít Jack Nicholson és Heath Ledger játékából, de legalább ennyire a képregények Jokere is. Hangját a pedig a Luke Skywalkert játszó Mark Hamill adja, aki a jelek szerint szinkronszínésznek egészen zseniális. A többi karaktert is jól eltalálták, kellően őrültek, jó szövegekkel és manírokkal. A látvány pedig ugyan nem korszakalkotó, de szépen hozza azt, amit az ember pár barokkos Batman-film után Gothamtől elvár.
A Batman: Arkham Cityből megjelenése első hetében elfogyott kétmillió, minden esélye megvan arra, hogy megdöntse az előd 4,3 milliós eladását. Teljesen megérdemli, mert még ha nem is eredeti, de nagy gonddal összerakott program, az idei játékfelhozatal egyik legjobbja.
