Bár a rajongótábor keménymagja felhördült a döntéstől, a játékosok jó része valószínűleg ráborult volna a klaviatúrára az unalomtól egy újabb világháborús rész láttán. Tehát lett egy elképzelt terroristás-nukleáris háborúval fenyegetős történet, amit viszont a konkurencia használt eddig: pont ilyen a Rainbow Six/Ghost Recon-sorozat. Így a környezet, a látvány feltűnően hasonlít ez utóbbira, de a játékmenet alapvetően eltér.

Míg a Ghost Reconban egyetlen golyó végezhet a főhőssel – az ember ezért óvatosan, fedezéktől fedezékig lopakodik, a terepet minden megállás után alaposan megnézi, sarkok mögül óvatlanul nem lép ki, és a csapatát is legalább ilyen akkurátusan navigálja –, addig itt vakmerően, de legalábbis bátran rohamoz a többiekkel, ha gránát száll felé, azt felkapja és visszahajítja (erre a gép mindig figyelmezteti is, de azért persze így se mindig sikerül), és főleg nem kezdi elölről a pályát, ha egy társa elesik mellette, és felhangzik az üvöltés: Man down!

Itt ugyanis hullanak az emberek mindkét oldalon, annak ellenére, hogy nemcsak mi, hanem az ellenség is lábon kihordja az első fejlövést – akárcsak a világháborús részekben. És itt is belefutunk néhány elképesztő mészárlásba, ahol megszámlálhatatlan helyről tüzelnek ránk, a romos épületek ablakaiban feltűnő ellenséges katonák pedig akár lehetnének Normandiában is a D-napon – a harc hevében csak az arab nyelvű kiabálás és a fedezék fölött lóbált, vaktában tüzelő Kalasnyikov juttatja eszünkbe a különbséget.

Tüzelj és felejtsd el

A modern fegyvereknek hála viszont sokszor jóval könnyebb a dolgunk, az éjjellátó és a lézeres célzóberendezés a katona legjobb barátja. És még inkább azok az új páncéltörő fegyverek. Ötven éve ha ki akartunk lőni egy tankot, még kínosan közel, de legalábbis látótávolságon belül kellett kerülni hozzá, majd előbújni a fedezékből, és nagyon drukkolni hogy mi húzzuk meg előbb a ravaszt. Na itt már ilyen nincs, előfordult, hogy parancsot kaptam az ellenséges páncélosok megsemmisítésére, de csak nem láttam őket, ezért belenéztem a fegyver célzóberendezésébe, az mutatta meg, hogy a járművek egy felüljárón, félig takarásban állnak. Ezek után csak tüzelni kellett, ugyanis a rakéta először meredeken felszáll, és onnan zuhan vissza a célra, így kikerüli az útban lévő tárgyakat. Ilyen kütyü feltétlenül legyen nálunk, ha egyszer világháborúba indulnánk.

Ennél csak egy kényelmesebb pozíció van: az egyik pályán egy C-130 Herculesben ülünk, és infrakamerával pásztázzuk a terepet, ahol bajtársaink vonulást kell fedeznünk. Ez már nem igazán emlékeztet háborúra, sokkal inkább a céllövöldére. A földön fehér kis alakok szaladgálnak jobbra-balra, nekünk csak annyi a dolgunk hogy kiválasszuk, a három különböző fegyver közül melyiket használjuk. A fegyverek csak abban különböznek, hogy mekkorát robban a lövedék és mekkora sugarú körben öl.

Ez a pálya gyakorlatilag veszélytelen, ránk nem tüzelnek, a legdurvább hiba, amit elkövethetünk, hogy civileket vagy szövetségeseket találunk el (ez utóbbiakat villogó jelzőfény védi) – és ezt eleinte többször el is követtük, hiába, a baráti tűz a modern hadviselésben is kétélű fegyver. Ugyanakkor a céllövölde folyton azokat a Youtube-on is látható videókat juttatta eszembe, ahol ugyanilyen helyzetben valódi embereket lőnek le, és bár az ember tudja, hogy azok ott a rossz fiúk, mivel a játék itt tényleg megkülönböztethetetlenül hasonlít a valós felvételekre és a "vagy ő vagy én" kényszere sem hajtja az embert, ez a rész az újdonság varázsának elmúlása után inkább lehangoló, mint izgalmas.

A legkeményebb ellenfél pedig a kutya. A játék legváratlanabb pontjain tűnik fel, hirtelen támad, gyorsan mozog, és ha nem szemből jön, vagy az ugatást meghallva rossz irányba fordulunk, esetleg nem lövünk vagy ütünk elég gyorsan, nincs esélyünk. Főleg, hogy a dögök sokszor csapatban támadnak, ilyenkor jobb, ha megadóan letesszük a kontrollert és megpróbáljuk nem felhúzni magunkat.

Lenyűgöző apokalipszis

Bár a történet kiindulópontja elég elcsépelt – őrült orosz lázadó nukleáris fegyverekkel fenyegeti a világot –, a sztori elég csavaros ahhoz, hogy harcolnunk kelljen a Bering-szorosban gyanús csomagot szállító hajón, a Közel-Keleten, Azerbajdzsánban sőt, Pripjatyban is (hogy hogy jön ide Csernobil, nem lőnénk le). És itt említenénk a játék legkomolyabb hibáját, a rövidséget. Néhány óra alatt végigjátszható, és persze a nehézségen állíthatunk, ettől nem lesz izgalmasabb a játék, csak idegesítőbb. Ha befejeztük, még azzal múlathatjuk az időt, hogy arcade módban végignyomjuk újra a pályákat, adott számú élettel, a pontokért harcolva. Illetve korlátlan ideig irthatjuk a kollégákat és ismerősöket az online többjátékos módban, valamelyik kaszt tagjaként, karakterünket hőstetteinkkel fejlesztve.

A grafika természetesen elképesztő, a leveleket romantikusan sodorja a szél, a tüzek megkapóan loboknak, a falakon látványos nyomot hagynak a lövedékek, a könnyebb tárgyak a lövéstől odább repülnek, és még egy lenyűgözően látványos atomrobbanást is végignézhetünk. Az viszont kiábrándító, hogy a járművek kerekét hiába találjuk el, azok nem eresztenek le, és ha mesterlövészként a földön hasalunk, a fű nem mozdul – de ezek tényleg feledhető apróságok. Úgyhogy a Call of Dutyt csak ajánlani tudjuk a kocaharcosoknak: kevésbé macerás, mint a Ghost Recon, és jóval kevésbé, mint Fallúdzsa.