Ha tetszik, ha nem, ma a pécés játék nagyjából egyet jelent a havidíjas, sokezer szereplős szerepjátékokkal - ez az egyetlen műfaj, amit nem sikerült maga alá gyűrni sem a játékkonzoloknak, sem a kalózmásolatoknak. Itt nagyban megy a játék: több száz fős fejlesztő- és több ezres karbantartó személyzet, sok ezer szerver, több tízmillió dolláros költséggel járó, 4-5 éves fejlesztések vannak egy-egy játék mögött. Viszont ha bejön, akkor nagyon bejön: a jelenlegi király World of Warcraft évi félmilliárd dollár tiszta profitot termel. És most éppen hullámvölgyben van, kevés az új tartalom, a régit a játékosok már kiismerték, újdonságra vágynak, de az év végére várható új kiegészítőig nemigen fognak kapni.

Soha vissza nem térő alkalom ez a konkurenciának, olyannyira hogy az egyik legfőbb vetélytárs Age of Conant képesek voltak egészen arcátlan módon félkész állapotban piacra dobni, hogy kihasználják ezt a helyzeti előnyt.

Erőmű kell

Még mielőtt bármilyen vélemény kialakulhatna az egyszeri játékosban, akkora pofont kap az Age of Conantól, ami méltó a címszereplőhöz: ez pedig a gépigény. Az még hagyján, hogy 26 gigabájt helyet kér magának játék, és a telepítés után ehhez még egy gigányi javítócsomagot tölt le, elvégre ma már úgysem lehet kapni 2-300 gigásnál kisebb merevlemezt (a C64-es korszakból itt maradt retróhuszárok esetleg átszámolhatják DS/DD-s floppy lemezre). Az viszont már bicskanyitogató, hogy a tesztgépünkön, amin a Crysistól a Call of Duty 4-ig minden tökéletesen futott, az Age of Conan a maximum közelébe állított grafikával teljesen játszhatatlanra lassul. Oké, ezért cserébe a grafika tényleg ott van a szeren, az első pár órában, míg megmenekülünk egy rabszolgahajóról, kóborlunk kicsit a dzsungelben, aztán felfedezzük a kalózok városát, Tortage-t, a legedzettebb játékosok is garantáltan leejtik az állukat párszor. Ezzel együtt: a csúcsgrafikával csak ideig-óráig lehet előfizetőket megtartani, a cserébe elvárt gépigénnyel meg milliónyi potenciális játékostól vágja el magát a játék - ki érti ezt?

Régi és új

Maga a játékmenet nagyjából ugyanolyan, mint az összes többi hasonló játékban: szörnyeket vágunk halomba, amiért tapasztalati pontokat kapunk, szintet lépünk, és ezáltal még erősebb szörnyeket tudunk legyőzni, míg a végére eljutunk addig, hogy a többi játékossal összefogva, bonyolult, aprólékosan megkoreografált taktikákat megtanulva győzzük le a sárkányt (vagy az éppen aktuális főellenséget) a mesés kincsekért meg persze a dicsőségért.

A siker titka a részletekben van, ahol éppen annyi újítást sikerült az Age of Conan fejlesztőinek összehozni, hogy a játék biztonságot nyújtóan ismerős mindenkinek, akik nem totál újoncok a műfajban, de mégis megvan benne a felfedezés izgalma. Olyasmik, mint a játékosok által építhető erődök, a harc lóhátról, vagy akár az az apróság, hogy közelharcban nem automatikusan csapkod a karakter, hanem nekünk kell célozni az egyes ütéseket, vagy hogy a speciális támadásainkból kombók fűzhetők össze. Vagy említhetném akár azt is, hogy a szörnyek és a játékosok nem tudnak átmenni egymáson, mint a hasonló játékokban, ezt (jó sok erőforrást felzabáló) ütközésvizsgálat akadályozza meg. Elsőre apró grafikai-hangulati trükknek tűnik, a gyakorlatban azonban egészen új taktikai dimenziót ad nagyobb csatákban a helyezkedésnek, hiszen az első sorok nehézgyalogsága szó szerint a testével védi a hátul ügyködő íjászokat vagy gyógyítókat.

Conan, a korhatáros

A játékmenet és a grafika mellett az Age of Conan harmadik aduja a háttérvilág, Hyboria lenne. Ez ugye a Conan a barbár mítoszának világa, amit Robert E. Howard novellái alapoztak meg a 30-as években, aztán a két Schwarzenegger-film tett kommersszé a 80-asokban. Az igazi keményvonalas Conan-rajongók utálják is a filmeket rendesen emiatt, főleg a '82-es Conan a barbár forgatókönyvíróját, a későbbi háromszoros Oscar-díjas Oliver Stone-t.

Az Age of Conan Hyboriája olyan, mint egy életre kelt Boris Vallejo-festmény: barbárok fatörzs méretű bicepszekkel, amazonok a gravitációnak nem engedelmeskedő, 120+ mellbőséggel, és mortalkombatosan brutális harcok. A korhatárcímke 18-as, de ez persze - Magyarországon legalábbis - senkit nem érdekel. És mindehhez jön még egy speciális magyar csavar: itthon az egész Conan-mítosz elválaszthatatlanul összefonódott a gagyival. Emlékezhetünk, a filmek az amatőr hangalámondásos VHS-korszak sztárjai voltak, a könyvek pedig a kilencvenes évek elejének fantasy-ponyva hullámával jöttek be, ócska minőségben, rossz fordításban, sőt, a nagy részük szimpla hamisítvány volt.

Félkész, gyorsfagyasztott

Az első húsz szint (ez pár óra játék alatt, akár egy nekifutásra teljesíthető) zseniális. Aprólékosan kidolgozott, élő világ, izgalmas és változatos küldetések, folyamatosan adagolt újdonságok; beüt a jó öreg "na még egy szintet, na még egy küldetést" szindróma, aztán az ember azt veszi észre, hogy kezd hajnalodni.

Aztán jön a feketeleves. Programhibák szó szerint ezrével, üresen álló területek, az egyes karakterosztályok közötti erőegyensúly szétcsúszása, nem működő képességek, hiányzó, nem működő küldetések. A PvP (játékos játékos elleni harc) meg egyenesen vicc: annyiból áll, hogy a magasabb szintű karakterek szórakozásból agyoncsapkodják a kicsiket. Hónapok, talán fél év kellett volna még, hogy az Age of Conan kiadásra kész legyen, és ez főleg azért ciki, mert olyan vetélytársakkal kell szembenéznie, amikben már évek hibajavítása, játékegyensúly-csiszolgatása van benne.

A magyarok nyilai

Minden többszemélyes játék csak annyira lehet jó, mint az azt játszó közösség. Mivel a pécés online szerepjátékok piacát a World of Warcraft gyakorlatilag egymaga fújta fel 4-5 év alatt pár százezresről tízmilliós nagyságrendűre, az a bizarr helyzet alakult ki, hogy minden új játék tábora túlnyomórészt ex-WoW-játékosokból áll, akik megunták, vagy sikerélmény, esetleg társaság híján abbahagyták. Ebből fakad az a furcsa kettősség, hogy a Conan-játékosok egyik fele görcsösen próbálja bizonyítani, mennyivel felnőttebb, kulturáltabb és segítőkészebb, mint a hülye WoW-osok, a másik fele meg a Warcraft közös (és jó hangos) gyűlöletében leli meg a közösséget a többiekkel. Mindenesetre ha keresünk, találhatunk egészen jónak tűnő társaságokat, és sok a magyar is.