Conant, a barbárt mindenki ismeri - de vajon a hőstettei földjén játszódó online játék a műfajteremtő novellákat, a maguk idején legendás, de mai szemmel nézve kicsit gagyi mozifilmeket, vagy a rémisztően gyenge tévésorozatot juttatja majd eszünkbe? Aki ránk hallgat, vár még a személyes tapasztalatokkal pár hónapot, addigra talán befejezik a félkész állapotban kiadott játékot a fejlesztők.
Ha tetszik, ha nem, ma a pécés játék nagyjából egyet jelent a havidíjas, sokezer szereplős szerepjátékokkal - ez az egyetlen műfaj, amit nem sikerült maga alá gyűrni sem a játékkonzoloknak, sem a kalózmásolatoknak. Itt nagyban megy a játék: több száz fős fejlesztő- és több ezres karbantartó személyzet, sok ezer szerver, több tízmillió dolláros költséggel járó, 4-5 éves fejlesztések vannak egy-egy játék mögött. Viszont ha bejön, akkor nagyon bejön: a jelenlegi király World of Warcraft évi félmilliárd dollár tiszta profitot termel. És most éppen hullámvölgyben van, kevés az új tartalom, a régit a játékosok már kiismerték, újdonságra vágynak, de az év végére várható új kiegészítőig nemigen fognak kapni.
Soha vissza nem térő alkalom ez a konkurenciának, olyannyira hogy az egyik legfőbb vetélytárs Age of Conant képesek voltak egészen arcátlan módon félkész állapotban piacra dobni, hogy kihasználják ezt a helyzeti előnyt.
Még mielőtt bármilyen vélemény kialakulhatna az egyszeri játékosban, akkora pofont kap az Age of Conantól, ami méltó a címszereplőhöz: ez pedig a gépigény. Az még hagyján, hogy 26 gigabájt helyet kér magának játék, és a telepítés után ehhez még egy gigányi javítócsomagot tölt le, elvégre ma már úgysem lehet kapni 2-300 gigásnál kisebb merevlemezt (a C64-es korszakból itt maradt retróhuszárok esetleg átszámolhatják DS/DD-s floppy lemezre). Az viszont már bicskanyitogató, hogy a tesztgépünkön, amin a Crysistól a Call of Duty 4-ig minden tökéletesen futott, az Age of Conan a maximum közelébe állított grafikával teljesen játszhatatlanra lassul. Oké, ezért cserébe a grafika tényleg ott van a szeren, az első pár órában, míg megmenekülünk egy rabszolgahajóról, kóborlunk kicsit a dzsungelben, aztán felfedezzük a kalózok városát, Tortage-t, a legedzettebb játékosok is garantáltan leejtik az állukat párszor. Ezzel együtt: a csúcsgrafikával csak ideig-óráig lehet előfizetőket megtartani, a cserébe elvárt gépigénnyel meg milliónyi potenciális játékostól vágja el magát a játék - ki érti ezt?
Maga a játékmenet nagyjából ugyanolyan, mint az összes többi hasonló játékban: szörnyeket vágunk halomba, amiért tapasztalati pontokat kapunk, szintet lépünk, és ezáltal még erősebb szörnyeket tudunk legyőzni, míg a végére eljutunk addig, hogy a többi játékossal összefogva, bonyolult, aprólékosan megkoreografált taktikákat megtanulva győzzük le a sárkányt (vagy az éppen aktuális főellenséget) a mesés kincsekért meg persze a dicsőségért.
A siker titka a részletekben van, ahol éppen annyi újítást sikerült az Age of Conan fejlesztőinek összehozni, hogy a játék biztonságot nyújtóan ismerős mindenkinek, akik nem totál újoncok a műfajban, de mégis megvan benne a felfedezés izgalma. Olyasmik, mint a játékosok által építhető erődök, a harc lóhátról, vagy akár az az apróság, hogy közelharcban nem automatikusan csapkod a karakter, hanem nekünk kell célozni az egyes ütéseket, vagy hogy a speciális támadásainkból kombók fűzhetők össze. Vagy említhetném akár azt is, hogy a szörnyek és a játékosok nem tudnak átmenni egymáson, mint a hasonló játékokban, ezt (jó sok erőforrást felzabáló) ütközésvizsgálat akadályozza meg. Elsőre apró grafikai-hangulati trükknek tűnik, a gyakorlatban azonban egészen új taktikai dimenziót ad nagyobb csatákban a helyezkedésnek, hiszen az első sorok nehézgyalogsága szó szerint a testével védi a hátul ügyködő íjászokat vagy gyógyítókat.
A játékmenet és a grafika mellett az Age of Conan harmadik aduja a háttérvilág, Hyboria lenne. Ez ugye a Conan a barbár mítoszának világa, amit Robert E. Howard novellái alapoztak meg a 30-as években, aztán a két Schwarzenegger-film tett kommersszé a 80-asokban. Az igazi keményvonalas Conan-rajongók utálják is a filmeket rendesen emiatt, főleg a '82-es Conan a barbár forgatókönyvíróját, a későbbi háromszoros Oscar-díjas Oliver Stone-t.
Az Age of Conan Hyboriája olyan, mint egy életre kelt Boris Vallejo-festmény: barbárok fatörzs méretű bicepszekkel, amazonok a gravitációnak nem engedelmeskedő, 120+ mellbőséggel, és mortalkombatosan brutális harcok. A korhatárcímke 18-as, de ez persze - Magyarországon legalábbis - senkit nem érdekel. És mindehhez jön még egy speciális magyar csavar: itthon az egész Conan-mítosz elválaszthatatlanul összefonódott a gagyival. Emlékezhetünk, a filmek az amatőr hangalámondásos VHS-korszak sztárjai voltak, a könyvek pedig a kilencvenes évek elejének fantasy-ponyva hullámával jöttek be, ócska minőségben, rossz fordításban, sőt, a nagy részük szimpla hamisítvány volt.
Az első húsz szint (ez pár óra játék alatt, akár egy nekifutásra teljesíthető) zseniális. Aprólékosan kidolgozott, élő világ, izgalmas és változatos küldetések, folyamatosan adagolt újdonságok; beüt a jó öreg "na még egy szintet, na még egy küldetést" szindróma, aztán az ember azt veszi észre, hogy kezd hajnalodni.
Aztán jön a feketeleves. Programhibák szó szerint ezrével, üresen álló területek, az egyes karakterosztályok közötti erőegyensúly szétcsúszása, nem működő képességek, hiányzó, nem működő küldetések. A PvP (játékos játékos elleni harc) meg egyenesen vicc: annyiból áll, hogy a magasabb szintű karakterek szórakozásból agyoncsapkodják a kicsiket. Hónapok, talán fél év kellett volna még, hogy az Age of Conan kiadásra kész legyen, és ez főleg azért ciki, mert olyan vetélytársakkal kell szembenéznie, amikben már évek hibajavítása, játékegyensúly-csiszolgatása van benne.
Minden többszemélyes játék csak annyira lehet jó, mint az azt játszó közösség. Mivel a pécés online szerepjátékok piacát a World of Warcraft gyakorlatilag egymaga fújta fel 4-5 év alatt pár százezresről tízmilliós nagyságrendűre, az a bizarr helyzet alakult ki, hogy minden új játék tábora túlnyomórészt ex-WoW-játékosokból áll, akik megunták, vagy sikerélmény, esetleg társaság híján abbahagyták. Ebből fakad az a furcsa kettősség, hogy a Conan-játékosok egyik fele görcsösen próbálja bizonyítani, mennyivel felnőttebb, kulturáltabb és segítőkészebb, mint a hülye WoW-osok, a másik fele meg a Warcraft közös (és jó hangos) gyűlöletében leli meg a közösséget a többiekkel. Mindenesetre ha keresünk, találhatunk egészen jónak tűnő társaságokat, és sok a magyar is.
A fejlesztők számítása egyelőre bejött az Age of Conannel, a játékból három hét alatt egymilliót adtak el, világszerte vezeti a pécés toplistákat (Skandináviában és Németországban a konzolos bestsellereket is lenyomta, GTA4 ide vagy oda). Sokat elmond a pécés játékpiac egészségi állapotáról, hogy Amerikában volt olyan hét, amikor az eladási lista első tíz helyét három játék, az Age of Conan, a World of Warcraft és a Sims 2 különféle kiegészítői és extra kiadásai uralták.