Több mint 60 játszható karakter, műanyag Indiana Jones, karikás ostor, majom. Ki tudna ezeknek ellenállni? A Lego-sorozat első két része a Star Warsot idézte meg, és persze minden egyes alkalommal, amikor a főszereplők a jól ismert plasztikdarabokra estek szét, a gyerekkorunkat is talán. A poén ütött egyszer, aztán még egyszer, a második rész semmivel sem volt közhelyesebb, mint az első, pedig csak egy újabb bőr volt, kipofozott sztorival, meg grafikával. Nemcsak nekem tetszett, hanem az egész világnak, a gyengélkedő pc-s játékpiacon a Lego-sorozat szép sikereket tudott elérni, a második részt egymillióan vették meg egy hét alatt, igaz, ebben a számban már az összes platform benne volt. A tesztekben rendre 80 százalék körüli eredménnyel végzett mindkét epizód, ami nem semmi, egy grafikában legfeljebb közepes és alapvetően bugyuta játéktól.
Régi történet
A Lucasarts azonban nem állt le, és az első Lucas-birodalom után nekiesett a másodiknak, az Indiana Jonesnak is, aminek úgyis aktualitása van, hiszen most ment a mozikban a negyedik rész.
Az alaphelyzet nem változott, a filmből ismert karakterek, történetek kerülnek elő, és most is műanyagfigurákkal kell végigküzdeni az epizódokat, csak lézerkard helyett ostor, Luke Skywalker helyett Jones szerepel. Pontosabban Luke is feltűnik egy jelenetben, amikor kihozzuk Mariont a jeges Nepálból, az egyik barlang mennyezetén pont az ifjú jedi lóg, Wampára, az anális közösülés pózában ragadt nyugdíjas jetire várva. De ott is hagyjuk.
A játék cselekménye hűen követi a filmekét, úgyhogy rögtön a frigyládával kapcsolatos félreértéseket kell tisztázni, úgy mint nácik darabokra ütése, rejtvények megoldása, kígyók elégetése. Mindezt Indiana Jones-szal a főszerepben, de feltűnik mellette egy rakás ismert karakter, például Marion, Belloq, a később Gimliként karriert építő aranyásó Sallah, vagy a Pókember 2-ben Oki Dokiként feltűnő Satipo. A legjobb, hogy ezeket a figurákat mind szétverhetjük egy lapáttal, és akkor sem történik semmi, csak darabjukra hullnak, aztán újra megjelennek. Ebben a játékban ugyanis lehetetlen meghalni, olyan nincs, hogy Game Over, a jövő generációját már arra kell szoktatni, hogy ha nagyon akarják, és présgépes kalandból is fel lehet támadni. Vesztesek nincsenek.
A Legótól persze nem is várjuk el az életszerűséget, sőt, abban bízunk, hogy a valóságtól minél távolabb visz minket, amit meg is tesz: a vicces figurák, az összeszerelt világ még harmadszorra is vicces. A játékmenetet zseniális apró részletek dobják fel, a szituációk, karakterek szórakoztatók, a banánért titkos kulcsot adó majomtól a kígyók közelében remegni kezdő Indiig minden a helyén van. Sőt, még a filmsorozat egyik legismertebb jelenetét is megidézi a játék, amikor a karddal hadonászó berbert agyonlövi a világ leghíresebb régésze. Azzal a különbséggel, hogy most olyan gyorsan pörgeti a feje fölött fegyverét a sivatagi ember, hogy lelövése előtt egy pillanatra még felszáll.
A helyszínek is egzotikusabbak, mint az első két részben. Oké, értem én, hogy az Endor meg a Halálcsillag nem járható meg kedvezményes áron last minute, mint az Indiana színhelyei, Marokkó, India vagy Nepál, de az űrbázis már csak űrbázis, függetlenül attól, hogy Darth Vader hogy szuszog bele a képbe: szürke, fémes. Az új játékban viszont valóban izgalmas helyszínekkel találkozunk, amiket egészen jól jelenítenek meg a dizájnerek, persze csak afféle plasztikburokban. A zenék a filmből jönnek, hangok meg mókásak, Jones például nem beszél, inkább morog, mint egy összevarrt szájú pumi.
Kényes részek
Mindezek alapján akár felhőtlen is lehetne a szórakozás. Hogy a játék miatt mégis inkább beolvasztanám gyerekkori Lego-gyűjteményemet, aztán a folyékony műanyagot egy emésztőgödörbe önteném, annak elsősorban az irányítás meg a kaland az oka. Az első ugyanis borzasztó, a második meg túl nehéz.
Tudom, az első két rész is olyan volt, mint a mostani, a/s/d/w a mozgásra, h/j/k/u az akciókra, de az Indiana Jonesban mintha még nehézkesebben menne az irányítás. Marion képes négyszer egymás után beleugrani a szakadékba, mert a billentyűzet másik végén azt sem tudom, mit csinálok. Egy kameranézet van, fogalmam sincs, merre kéne menni. A gombok mindig mást jelentenek, attól függően, hogy milyen szögből látjuk a karaktert. Elindulok az autóval egyenesen. Vagyis indulnék, de egyenesen csak a balra-le billentyűk váltott nyomogatásával tudok menni, mintha részegen, futva vizelnénk, olyan nyomot hagyok magam után. Elkezdek balra kanyarodni, hogy megforduljak, mert rossz irányba megyek, de negyed fordulat után a balra már nem is azt jelenti balra, hanem, hogy egyenesen, hiszen már más szögből látjuk az autót. Téboly!
Mire túltennénk magunkat a kezdeti nehézségeken, jönnek a sokkal súlyosabb további nehézségek. Ezek a feladványokkal kapcsolatosak, és sajnos ezekből áll a játékidő 90 százaléka. Vagyis hát dehogy sajnos, a verekedés fejletépés-gerincfilézés-lábcsikizés-kombók nélkül amúgy is unalmas, az Indiana Jonest, meg a Lego játékokat az apró fejtörők viszik el a hátukon, de ebben a részben sokszor olyan nehéz feladványokba ütközünk, hogy az már inkább frusztráló, mint szórakoztató. A tesztelés során nem egyszer ütöttem rá ököllel a billentyűzetemre, kiabáltam, magamon kívül voltam, olyan ösztönök jöttek elő belőlem, amiket azt hittem, már a Homo erectus is levetkőzött.
Szerencsére a net tele van végigjátszásokkal, sőt, feltűnően sok végigjátszás van fent, amiből én arra a következtetésre jutottam, hogy igény mindenképp van rá, szóval nemcsak én voltam béna. A legjobb a videós segítség, a Youtube-on ott van az egész, ajánlom mindenkinek.
Amint túllendülünk egy-egy nehezebb feladaton, vagy húsz percen keresztül megint jól szórakozunk, mert a nagy szemétségek körülbelül ilyen gyakran jönnek, kettő közt meg elfogadható nehézségű, könnyen megfejthető fejtörőkkel kell lefoglalnunk Indit. Csak aztán bírjuk ki röhögés meg agyvérzés nélkül.