2004 nyarán csoda történt Németországban. Sokévnyi fejlesztés után megjelent minden idők talán legnagyobb várakozással övezett videojátéka, a Doom 3 - persze mindenki el volt ájulva tőle, és rohant az elhagyott marsi kutatóbázisra a pokol démonait irtani. Aztán pár hét múlva kijött az eladási toplista, és nem a körülrajongott scifi-horror volt az első, hanem egy világháborús stratégiai játék, amit egy Wesselényi utcai albérletben kalapált össze két tucat magyar srác: a Panzers. A siker megismétlődött szinte minden európai országban. Azóta a Kárpát-medence összes játékfejlesztője kényszeresen telepakolja minden játékát tankokkal, partraszállással és hasonló jókkal, annak ellenére, hogy ma már a német játékosoknak is túladagolása van Tigrisekből, és az amerikaiak is ezerszer megjárták a monitoron Normandiát.

Közel négy év elteltével, és két félig-meddig folytatás után a srácok - akik azóta az egyik legsikeresebb közép-európai játékfejlesztő stúdióvá nőtték ki magukat - most előálltak az igazi második résszel, amit a megjelenés előtt egy hónappal próbálhattunk ki.

Red Alert újratöltve

Ahogy a cím is mutatja, végre sikerült elszakadni a második világháborútól, de messzire azért nem megyünk: csak pár évet tekerünk előre az időben, amikor a hidegháború legsúlyosabb éveiben egy félreértett repülőbaleset miatt a Szovjetunió úgy gondolja, jó ötlet lenne lerohanni Európát. És máris ott vagyunk, ahol a legutóbbi Panzers abbahagyta.

A bevetések előtt adott pontszámból vásárolhatunk egységeket, aztán végigmegyünk velük a pályán a megadott célokat követve, és a tankjainkkal jól lelődözzük az ellenség tankjait. Ha elrontottuk, az se baj, mert újrakezdve minden ugyanúgy fog történni. Persze ennyire nem egyszerű a dolog, minden egységnek saját speciális tulajdonságai vannak, sőt, vásárolhatunk mi is rájuk lángszórót, légvédelmi ágyút és hasonlókat. No meg persze ajánlott tankok ellen tankelhárító ágyút bevetni, a gyalogsággal megszállni az épületeket, és azok védelméből lövöldözni, felderíteni és hátba támadni - szóval taktikázási lehetőség van bőven. A gond az, hogy a játékmenetet legapróbb pici összetevője is száz másik játékból köszön vissza, új ötlet egy szál se.

A Cold Warban minden játékmechanizmus benne van, amit a hasonló stílusú játékokban valaha kitaláltak. A Cold Warban egyetlen olyan apró pici játékmechanizmus sincs, amit el ne lőtt volna már legalább fél tucat hasonló játék. Félig üres a pohár vagy félig tele? Hiába szedtem össze minden jóindulatom, és emlékeztettem magam sűrűn arra, mennyi volt kolléga és régi cimbora nevét láttam a stáblistán (utálni is fognak ezért), a bétaverzió öt pályáját csak öt menetben tudtam végigjátszani; annyira unalmas volt a játék, hogy küzdenem kellett az ébren maradásért. Még az illúzióromboló dolgokat is mind ezerszer láttuk: az egymást tíz lépésről percekig lövő bakák, a saját tengelyük körül forgó járművek, az egymásban és a tereptárgyakban elakadó tankok, a legsúlyosabb zárótűzben flangáló, és alig sérülő hősök.

Látvány a tudat alatt

A focijátékok hagyományos tragédiája, hogy rajzolhatnak hozzájuk bármilyen csodagrafikát, lemodellezhetik a sztárokat az orrukon legördülő izzadságcseppekig, külön szimulációt írhatnak arra, hogyan gyűrődik és koszolódik a mez, de a játékos úgyse fog semmit látni belőle, mert kizoomolva játszik, hogy minél többet lásson a pályából. Na valahogy így járt a Panzers is: ha levisszük a kamerát a csata sűrűjébe, olyan részleteket láthatunk a harcmezőn, mint az égő roncsok felett a forróságtól vibráló levegőn át a gomolygó füst tükröződése a földön egy víztócsában. Ami gyönyörű, és a videokártya nyilván vért (vagy legalább piros pixeleket) izzad, hogy megjelenítse, csak míg az ilyeneket nézegetjük, elveszítjük a háborút. Vagyis egyszer megnézzük, aztán onnan madártávlatból vezényeljük tovább a milliméteres katonákat és tankokat.

Ami viszont távolról is látványos, az a fizika, vagyis hogy az épületek pontosan úgy dőlnek össze, ahogy azt a valóságban tennék pár nagyobb kaliberű lőszer hatására - valahogy így:

Aki még sosem játszott tankos-háborús stratégiával, mindenképpen próbálja ki a Cold Wart, imádni fogja, és egy hasonló játék sem fog tudni újat mondani neki utána. Aki viszont már látott ilyet, annak olyan lesz, mint a századik Bud Spencer film - még ha nagyobbak és jobban szólnak benne a pofonok, akkor is csak olyan, mint az előző kilencvenkilenc.