A szerepjátékok sokaknak súlyos szabálykönyvekkel és dobókockákkal játszott társasjátékokat jelentenek, amik a 20. század utolsó évtizedeiben élték virágkorukat, pedig a szórakozási forma gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A viktoriánus Angliában a középosztálybeliek is előszeretettel szórakoztatták magukat azzal, hogy fiktív karakterek bőrébe bújva improvizáltak történeteket. Leleményes amerikaiak ezt a szabad játékot ötvözték az ólomkatonákkal vívott harci játékok kötött szabályrendszerével, amikor megalkották a ma ismert, könyves-táblás szerepjátékokat.

A műfajra a nyolcvanas években a videojáték-ipar is rákapott, és a szabálykönyveket, valamint az akkor még főként fantasy sztorikat sikeres játéksorozatokban ültette át számítógépre, akkor még egy játékos játszott mindegyik (általában 4-6) karakterrel. Aztán betört az internet, és a World of Warcrafthez hasonló online szerepjátékok olyan élményt tettek lehetővé, amire az asztalnál játszott eredetik sosem lennének képesek: ezrek játszhatnak egyszerre ugyanabban a kitalált világban. Az egyszemélyes szerepjátékoknak ezek után át kellett alakulniuk, ha meg akartak maradni az egyre inkább a könnyedebb konzolos műfajok felé forduló piacon. Idén több pc-s és konzolos szerepjáték is megmutatta, hogyan is lehetséges ez. Kipróbáltuk a három legjobbat, köztük az év játékát.

Konkurencia a Star Treknek

A Mass Effect nem mai darab, Xbox 360-ra már egy éve megjelent, de pc-re csak idén májusban jött ki, magyarul pedig néhány hónapja. A honosítás videojátékos viszonylatban nagyon jól sikerült: nem irodalmi igényű műfordítás, de teljesen korrekt, súlyos anglicizmusok nélküli magyarítás, és ez éppen elég. (A fordítók ezt egy magyar "hangulatnovellával" is megfejelték, én meglettem volna nélküle.)

A játék környezete aprólékosan kidolgozott sci-fi világ furcsa lényekkel és 2183-as évszámmal. A sztori szerint ekkor a galaxis civilizáltabb részét egy ENSZ-szerű tanács irányítja, amiben három idegen faj adja a vezetőséget, az emberiség pedig éppen igyekszik negyedikként bekerülni a nagykutyák közé. Ezt mindenféle diplomáciai bonyodalmak akadályozzák meg, amibe főhősünk, egy elitkatona is belekeveredik. Az ő bőrébe bújva bogozhatjuk ki a messzire vezető szálakat, miközben sok gondot okoz nekünk egy hirtelen felbukkant mesterséges faj és a játék címében szereplő jelenségről (ami nagyjából a ma ismert sötét energiának felel meg) is többet megtudunk. A cselekmény szövevényes és olyan profin megírt, ami még ebben a mesélős játékműfajban is ritkaság – és nem mellesleg hosszú időre leköt, nagyjából 35-40 óra alatt lehet végigjátszani a játékot.

A programot a BioWare fejlesztette, ez a cég pedig több nagy sikerű, nem online szerepjátékkal szerzett már hírnevet (többek között a Baldur's Gate-eket, a Neverwinter Nightsot és a Star Wars: Knights of the Old Republicot is ők készítették). A Mass Effect technikai részén meg is látszik a tapasztalatuk: hat jól kiegyensúlyozott kaszt közül választhatunk, mindegyikhez tucatnyi fegyver és speciális képesség, illetve a fantasy varázslatok helyi megfelelői, a biotikus képességek kötődnek. Karakterünk fejlődésnek – szerepjátékos kifejezéssel: tápolásnak – tehát rengeteg útja van, és nem nagyon van olyan képesség, aminek ne lenne értelme, és csak alibiből rakták volna be.

A sztori jól megírt dialógusokban bontakozik ki, amiket a régi kalandjátékokhoz hasonlóan az általunk választott válaszokkal irányíthatunk, az akciójelenetek pedig a Quake-szerű lövöldözős játékokat idézik. Mert a műfaj továbbélésének ez az útja: engedni kell más játékműfajokat beszivárogni a korábban az asztalnál lapozgatott szerepjátékkönyvek szabályrendszerét szolgaian másoló számítógépes szerepjátékokba. A BioWare felismerte ezt, és a jó koncepcióhoz remek körítést adott: a grafika lenyűgöző és a szinkronmunka is elsőrangú. A program xboxos verzióját több szaklap 2007 legjobb játékának választotta, a BioWare pedig már készíti a második és harmadik részt. Minden szerepjáték- vagy sci-fi-rajongónak kötelező darab.

Jó és gonosz utak

A Fable II a fiatalabb korosztály szerepjátéka, ez ugyanis nem olyan komor, ármányokkal teli sci-fi környezetben játszódik, mint a Mass Effect, hanem egy sokkal inkább a klasszikus kalandregényekre, vagy még inkább a mesékre emlékeztető fantáziavilágban, Albionban. Illetve, ez nem teljesen igaz, ugyanis a játékos (és hűséges kutyája) tettei nagyban befolyásolják a környezetet. A küldetésekre bontott sztori folyamatosan morális dilemmák elé állítja a játékost, a küldetéseket a jó és a gonosz utat követve is meg lehet oldani. Ennek függvényében ünnepelt hősök vagy rossz hírű banditák lehetünk, Albion lakói pedig ennek megfelelően viszonyulnak hozzánk (sőt, a kinézetünk is változik). Nem meglepő ez, ha tudjuk, hogy a játékot készítő Lionhed Studios vezetője Sir Peter Molyneux, az egyik legnagyobb játékipari zseni, akinek volt már néhány, a jó és a gonosz utat feldolgozó remekműve (például a két Black & White játék).

A játék elején még kisfiúk (vagy kislányok) vagyunk, a dilemmákat pedig jól elhelyezett tyúkokkal vezetik fel a készítők. A szárnyasok annyian vannak, hogy még véletlenül is könnyű felrúgni őket – és nagyjából ez az utolsó csíny, amit anélkül megtehetünk, hogy befolyással lenne a megítélésünkre. Mert onnantól kezdve a tét egyre nő: először csak egy szerelmeslevelet kell kézbesítenünk (a jó megoldás az, ha a címzettnek visszük el, de ha zsémbes anyjának adjuk át, már meg is indultunk a velejéig romlott gonosztevő felé vezető úton), a későbbiekben pedig már emberéletek múlnak rajtunk, néha egészen meglepő módon. Az egyik küldetést például egy szerencsétlen sorsú vőlegény kísértetétől kaptam, aki öngyilkos lett, miután arája elhagyta az oltárnál. A szellem megbízott, álljak bosszút úgy, hogy elcsábítom volt menyasszonyát, majd miután belém habarodott, visszautasítom. Ezt meg is tettem, és amikor visszamentem a kísértethez, hogy elújságoljam neki, már ott állt mellette a nő szelleme is, aki miattam lett öngyilkos. Ez volt a gonosz megoldás – a jó az lett volna, hogy feleségül veszem a lányt.

A fenti példából látszik, hogy a játék nagyban épít a világ lakói és a játékos karaktere közti kapcsolatokra, ez adja a játék velejét. Megházasodhatunk, beállhatunk dolgozni a kovácshoz, némi befektetéssel jól menő ingatlanüzletet nyithatunk, vagy csak irthatjuk az erdei banditákat, vagy éppen a városok lakóit. A legjobb, hogy mindenre korrekten reagál a környezet, ha nagyon igyekszünk, még meg is hízhatunk, ha sokat zabálunk virtuálisan. És persze van egy fő sztoriszál, ami ugyan nem olyan bonyolult, mint a Mass Effect esetében, de ennek sem pár nap a végére járni.

A Fable II-t a parádés kivitelezés is a legjobb szerepjátékok közé emeli. A grafika egyszerre szép és bájos, a szereplők pedig olyan brit akcentussal beszélnek, hogy azt csak szeretni lehet. A honosított verzióban a feliratok magyarul jelennek meg, kisebb hibáival együtt (itt-ott nagyon erőltetett szóhasználat) is az egyik legegyedibb játékmagyarítás, ami valaha készült. Ami pedig még elragadóbbá teszi a játékot, az a néhol egészen finom, néhol pedig már morbid humor. Rögtön a nyitó képsorokban látunk egy verebet, ami berepül egy városba, leszáll egy ereszen és pottyant egyet. A kamera ekkor belassul, mátrixosan bullet time-ba vált, és követi a madár ürülékét... ami persze főhősünkön landol. Na, így kezdődik a kalandunk.

Élet az atom után

A Fable 2-vel ellentétben a Fallout 3 egyértelműen a felnőttek szerepjátéka. A tíz évvel ezelőtt készült, kultikus sikerű első két rész sem volt gyerekjáték, de a megkésett folytatás (amit már a Bethesda Game Studios, a remek Elder Scrolls szerepjáték-sorozat alkotói készítettek) még brutálisabb. Szerepjátékban még soha nem láthattunk ennyi leszakadó végtagot, fejlövést még nem mutattak be ilyen naturalisztikusan a műfajban.

A játék azonban nem a látványosan belassított, véres halálokkal érdemelte ki, hogy több magazin az év játékának választotta (amikhez ezennel az Index is csatlakozik). A két elődből ügyesen átmentett és az új 3D-s világban még gazdagabbá tett posztapokaliptikus környezet az, ami megragadja az embert. A harmadik világháború után vagyunk, és ahogy Einstein mondta, a negyediket már botokkal és kövekkel fogják megvívni: a világégésben nukleáris fegyvereket is bevetettek, ami megölte azt a Földet, amit ma ismerünk. Néhány szerencsés túlélő atombunkerekben vészelte át a háborút, a többiek vagy meghaltak vagy visszataszító lényekké mutálódtak a bombák okozta sugárzás hatására. Főhősünk a mázlisták közül való bunkerlakó (a legötletesebb játékkezdések egyike, hogy látjuk felnőni őt, és közben kialakíthatjuk a főbb tulajdonságait), akinek azonban el kell hagynia a biztonságos menedéket és szembe kell néznie a külvilág veszedelmeivel.

A Falloutot az egyik legszabadabb szerepjátéknak tartották a maga idejében, és ez a harmadik részre is igaz. Állítólag 200 különböző befejezése van a programnak attól függően, hogy milyen küldetéseket vállaltunk el a játék során, kivel hogy bántunk, milyen érdekcsoportoknak segítettünk, és így tovább. A morális dilemmák is árnyaltabbak, sokszor nem tisztán jó és rossz közül kell választanunk, hanem például eldönteni, hogy segítünk az éhező, számkivetett mutánsoknak, akik az emberhústól sem riadnak vissza, vagy az őket irtó, kissé fasiszta katonai szervezethez csatlakozunk. Bizarr karakterek és közösségek között vezet utunk, a Megaton nevű falucska például egy fel nem robbant atombomba köré épült, lakói a bombát vallásos áhítattal tisztelik. Mi sem természetesebb, mint hogy a megfelelő küldetések teljesítésével felrobbanthatjuk a bombát, és még így sem fogunk kilógni a világ őrültjei közül.

Az előző részek még ál-3D-t és körökre osztott harcrendszert használtak, de a Fallout 3 már teljes 3D-ben pompázik és a harc is a valósidejű lövöldözős játékokra épít – de bármikor leállíthatjuk az akciót, hogy célzott támadásra utasítsuk főhősünket. Ez a rendszer jól működik, és persze tucatnyi képesség és tulajdonság fejlesztésével, több száz fegyverrel és csapattársak felszedésével tápolhatjuk magunkat egyre életképesebbé. A grafikáról és a hangokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de erős gyomor is kell ahhoz, hogy az ember élvezni tudja ezt az erőszakos, sötét világot. Aki ezen túlteszi magát, a világ egyik legjobb szerepjátékával szórakozhat. A hagyományosabb sci-fik kedvelőinek inkább a Mass Effect ajánlott, a Fable 2-vel pedig egyik korosztály sem hibázhat nagyot.