Pár hónapja a Quake Wars kapcsán keseregtünk azon, hogy a többszereplős lövöldözős akciójátékok világában a felhőtlen szórakozást felváltotta a fogcsikorgató küzdelem, és a játékélmény lassan elveszik a nagy realizmus és az egyre bonyolultabb játékmechanizmusok között. Hogy a Team Fortress 2 készítői is így gondolkodtak-e, vagy csak olyan rég kezdték már a fejlesztést (az eredeti tervek szerint 1998-ban jelent volna meg a játék, azóta legalább négyszer hagyták abba, és kezdték elölről), hogy nem tudtak az idők szavára figyelni, nem tudni. A végeredmény mindenesetre az elmúlt évek legviccesebb és legélvezetesebb többjátékos akciójátéka.

A lövöldözés nem cél, csak eszköz. A hat pályán - ami kevésnek tűnik, de ez egyben ugyanennyi játékmódot is jelent - két csapat küzd, legfeljebb 16-16 fővel, és a győzelem különféle feltételekhez kötött: általában kontrollpontok elfoglalása, illetve megvédése (néha időre), vagy az ellenfél bázisáról a "zászló" eltulajdonítása. Ezekben sok újdonság nincsen, de azt meg kell hagyni, hogy a pályák nagyon jól vannak megtervezve és kitesztelve, mindegyik más játékstílust igényel.

A Team Fortress zsenialitását a kilenc választható kaszt adja. A kaszt határozza meg, hogy milyen fegyverrel lövöldözünk, mennyire vagyunk gyorsak, és mennyire sérülés után adjuk be a kulcsot (ha ez megtörténne, tetszés szerint új kasztot választva térhetünk vissza pár másodperc múlva a harcba).

Garantált, hogy megtaláljuk a játékstílusunkhoz és aktuális hangulatunknak megfelelőt: a rakétavetős alapkatona soldier mellett ott a piszok gyors, de aránylag kis tűzerejű scout, a csak rövid távon hatékony (ott viszont nagyon) lángszórós pyro, a rém lassú, de brutális tűzerejű helikopter-gépágyút cipelő heavy, az automata lövegeket, teleportokat és elsősegélyállomásokat telepítő engineer, a kilométeres távolságból is halálos, de célzás közben védtelen sniper, a tapadóaknákkal és gránátokkal fedezék mögül operáló demoman, a többieket gyógyító, és időlegesen sérthetetlenné tevő medic, és a közutálatnak örvendő spy, aki az ellenség katonájának tudja álcázni magát, hogy aztán röhögve késelje meg a gyanútlan áldozatokat.

A csodálatos az az egészben, hogy a kilenc kaszt szinte tökéletesen ki van egyensúlyozva, mindegyiknek van gyenge pontja. Ha már nagyon idegesít, hogy harmadszor lő fejbe egy sunyi mesterlövész, csak kapjunk magunkra kém-álruhát, és vágjuk el a nyakát - aztán ne csodálkozzunk, ha ő meg vált lángszórósra, és biztos, ami biztos alapon felgyújt (minden gyanús alakra rá lehet szánni egy kis muníciót, ha tényleg velünk van, nem fog megsérülni). Ezek után a legnagyobb lelki nyugalommal válthatunk mesterlövészre, ami ellen megint ő az esélytelen, és kezdődik az egész elölről: kő-papír-olló Team Fortress 2-módra, lángszóró-rakétavető-mesterlövészpuska.

A cikkbe ágyazott YouTube-videókon azonnal látszik, hogy grafikailag mennyire egyben van a játék. Ugyan nem használ minden trükköt, amit a mai csúcsvideokártyák ismernek, a rajzfilmszerű stílus mindenért kárpótol (ráadásul így a gépigény sem egetverő). Ha valakinek a Hihetetlen család ugrana be a szereplőkről, az nem véletlen: a Pixar animátorait és a játékot fejlesztő Valve grafikusait egyaránt a híres amerikai illusztrátor, J.C.Leyendecker rajzai ihlették.

A képi humor szövegben is folytatódik; igaz, a harc hevében nem érünk majd rá figyelni a demoman szörnyű skót akcentussal előadott poénjaira, a heavy orosz beszólásaira, vagy a pyro szövegeire (amit a gázmaszk miatt egyébként is legfeljebb a South Park-os Kenny értene).

Az i-re a pontot a kényelmi funkciók (beépített hangkommunikáció, az NBA-játékosokét megszégyenítő mennyiségű statisztika a teljesítményünkről, MSN-szerű barátlista, ahol a harcostársakkal cseveghetünk, vagy két gombnyomással csatlakozhatunk arra a szerverre, ahol éppen játszanak) és a játékélményt fokozó apróságok teszik fel. Az, hogy minden halálunk után megmutatja a játék, hogy pontosan ki, honnan és hogyan lőtt le; hogy ha valaki egy meccsen belül sokszor öl meg, azt kinevezi a játék a nemezisünknek, és külön zenével gratulál, ha sikerül végre bosszút állnunk; vagy a döntetlen meccseket eldöntő hirtelen halál, ahol már mindenkinek csak egy élete van, és ahová ennek megfelelően lelkesítő zene kíséretében, hangos ordítással masíroznak be a katonák.

Rég láttunk már olyan játékot, ami ilyen szinten a vegytiszta szórakozásról, és a többiekkel való kitolásról szólna. Lehetetlen nem beleszeretni pár perc játék után.

Lehet, hogy nemsokára megérkezik a Call of Duty 4, és az Unreal Tournament 3 demója is megjelent, a magunk részéről még jó ideig maradunk a rajzfimháborúnál, akár egy kis feszültséglevezető lövöldözésről, akár kőkemény, taktikus csapatjátékról van éppen szó.