Én csak a Burzsoá nyugdíjasok miatt ismertem eddig a Kádár-rendszer és a lángos fejlődéstörténetének közös metszetét, Majtényi György azonban végre tudományosan is feltárta a krumplis lángos vándormotívumát. A történész Kádár-kor társadalmáról szóló könyvének címe (Egy forint a krumplis lángos) valós bírósági ügyre utal: H. András rakamazi kertész egy évet ült, mert 1956 után azt skandálta a kocsmában, hogy

Egy forint a krumplis lángos, le van szarva Kádár János!

Később már az a verzió terjedt el, hogy „éljen soká Kádár János”, a Fradi-táborban meg a „két forint a forró lángos, ismét nyert a Ferencváros!”. Amikor ‘63-ban végre bajnokok lehettek, jött a

Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János

– a rigmus a konformizmus és a nonkonformizmus, a politika és a nempolitika határain járt oda-vissza, a rendszerrel és a megfektetett gyomrú közvéleménnyel együtt alakulva.

A kötet nagyjából mindent elmondhatna a rendszerről az ételeken keresztül. Kismenük és rakott metéltek, népkonyhák és zóna adagok, nagy balatoni átverések és Budapest-tokány és rizibizi, aszpiktonnákkal borított Mézes Mackó-s hidegtálak, a gulyáskommunizmus nagy magánzabálásai és közkajolásai – ezekben benne van majdnem minden, mint a nagyipari franciasalátában. Majtényi könyve azonban mélyebb és érdekesebb a 3,60-as kenyér és az egyforintos gépi fagyi nosztalgiájánál: éppen arra kérdez rá, mitől lehet a Kádár-kor a beteljesült magyar álom. Hogy miért van bérelt helye a dobogón Kádár Jánosnak a magyar történelem legnagyobbjaira rákérdező felméréseken.

Részben egyébként ételekről szól Kuczka Péter itt kibontott ötvenes évekbeli története is. Később Kuczka szerkesztette a Galaktikát és a Kozmosz sorozatot, a magyar sci-fi meghatározó alakja lett, de arra már nem olyan sokan emlékezhetnek, hogy fiatalon hithű és erősen pártos kommunista író volt. Ekkoriban történt, hogy Rákosi prominens íróknak tartott vacsorát, amin az ifjú Kuczka nem tudott ellenállni a kísértésnek: belenyúlt a gyümölcsöstálba, kivett egy-két, akkor egyébként sehol nem látható banánt, és eltette azzal, hogy ha megengedi Rákosi elvtárs, hazaviszem megmutatni a gyerekeimnek.

Majtényi feltárja a legenda mögötti valódi eseménysort: nem banán volt az, hanem datolya, azt pedig, hogy Kuczka a gyerekeinek viszi haza, csak a vacsorán jelen lévő Farkas Mihály találta ki, hogy ezzel oldja a légkört, amikor Rákosi néma csendben a tányérra bámult. Az író ugyan hívő kommunista volt, de utólagos elmondása szerint mindig benne volt a félelem, ahogy szinte mindenkiben az ötvenes években.

Kuczka Péter fiatal kommunista költőként került a pártközpontba, irodalmi baráti társasága mégis azt példázza Majtényi szerint, hogy „még a Rákosi-korszakban is léteztek a szabadságnak olyan kis körei, ahol az emberek, ha másképp nem, legalább néhány szimbolikus cselekedetükkel lázadhattak a hatalom ellen”. Ők, akik magukat csak a „gömbfejűek társaságaként” emlegették, részt vettek ‘56-ban. Van, aki ezután emigrálni kényszerült, Kuczka maradt, de 1964-ig szilenciumra volt ítélve. Utána kényszerből is fordult a sci-fi felé, hogy publikálhasson, a közélettől, mondhatni, teljesen visszavonult a szürreálba.

A Kádár-rendszer olyan erővel hatolt bele az emberi lélekbe, az emberek lelkébe, az irodalomtól kezdve egészen addig, hogy rágyújtsak-e a következő cigarettára, vagy ne

– nyilatkozta utólag Kuczka. Azt már Majtényi írja, hogy „a Kádár-korban a többség nem volt igazán híve, de ellenfele sem a diktatúrának, ám egyszerű állampolgárként alkalmazkodott hozzá, mert a saját érdekeit tartotta szem előtt”. Bár emberarcú szocializmusnak szeretik mondani, Majtényi György szerint a Kádár-korszak kevésbé alakította át a sztálinista rendszert ‘56 után, mint gondolni szokták. Úgy látja, a Kádár-rendszer egészen a rendszerváltásig totalitárius maradt; a szisztémán belül ugyan volt elmozdulás, de a rendszer lényege nem változott.

De miért maradt fent a Kádár-rendszer hosszú távon, miért marad fenn egy totalitárius rendszer akkor is, ha nincs mindent átható terror? Majtényi ennek kapcsán Hannah Arendtet idézi, aki szerint a felülről jövő elnyomáshoz hasonlóan fontos a társadalmi közöny, a megtörésekkel elért apátia, a tömegtársadalom beletörődése, hogy az ember sem magáért, sem másokért nem igazán képes kiállni.

A totalitarizmus valójában a terror és a közöny összefüggéseinek zárt rendszere.

A könyvben olvashatjuk Romsics Ignác értékelését is. A történész szerint a Kádár-nosztalgia „nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy a relatív anyagi jólét, a szociális biztonság és a társadalmi felemelkedés lehetősége az emberek többsége számára fontosabb a politikai demokráciánál és a szellemi sokszínűségnél”.

A szokásos értékelések szerint a kádári alku a relatíve több és szabadabb fogyasztáson és a magánélet többé-kevésbé békén hagyásán alapult – Wartburg és összefusizott víkendház a nix ugribugri ellenében. Ezért is érdekesek (meg mert a mai nyugatellenességgel is van folytonosságuk) a korszak visszatérő folyóiratvitái a fogyasztásról. Mi az, ami még belefér a szocialista eszményekbe, hol kezdődnek a csúnya kispolgári elhajlások? A fogyasztói szocializmusról szóló polémiák egyszerre érintették a rendszer legitimációjának alapját, és adtak lehetőséget némi értelmiségi gőzkieresztésre. A népi írók közül Veres Péter a kispolgárságról, Fekete Gyula a „kicsi vagy kocsi” kérdésről, boldog-boldogtalan a fridzsiderszocializmusról írt, de utólag legviccesebb talán a kesudió körüli őrület: a kesut Bertha Bulcsu tette meg a szocializmus eszméjével összeegyeztethetetlen pazarlás szimbólumának; szerinte ráadásul az íze is rosszabb a mogyorónál és a mandulánál.

Bár a dolgozó népről sokat beszéltek, az alsó rétegek hangja akkor sem hallatszott messzire. Majtényi könyve Kemény István, Csalog Zsolt, Zsille Zoltán és más szociológusok, szociográfusok mellett a szobafestő Bogár Bélát idézi: „Minálunk állandóan hintik a nagy dumát, hogy Nyugaton ez van, meg az van, hogy ott 8 órakor már nem mehetsz ki az utcára, mert leütnek, megbasznak – na hát itt is ugyanez van, esküszöm!”

De elmehet a Kádár Jani a picsába. Ki kíváncsi a szövegére?! Mesélje ezt odakinn Moszkvába, ne nekem! Hogy húzzuk össze a gatyaszíjat – hát húzgálja csak ő a magáét!

Bár Kádárról gyakran megjegyzik, hogy amennyire puritán volt, annyira nem szerette és elutasította a kultuszépítést, a rendszert így is az a fajta hétköznapi paternalizmus határozta meg, amelyben a rendszer működése, vélt előnyei is személyesen Kádár Jánoshoz kötődtek. Ezért is érdekesek a Majtényi által feldolgozott levelek, melyeket a legkülönbözőbb emberek magának a pártfőtitkárnak címeztek, hogy aztán Kádár titkársága az illetékes hivatalhoz továbbítsa lefelé a kéréseket.

Édes Tubicám! Jöjj el hozzám szabadnapokon, nem fogod megbánni. Puszi

– írta neki egy nő, aki rendszeresen bombázta érzelmes soraival, édes apukámnak szólítva őt a levelekben. Az ajándékba küldözgetett kézimunkákat a hivatali eljárásrendnek megfelelően az ajándéktár iktatta és raktározta el.

Az egyik állandó levelezőt a könyv csak monogrammal jelöli. Cs. Pál hosszú éveken át írt személyesen Kádárnak anélkül, hogy valaha választ kapott volna. Beadványait azonban így is folyamatosan továbbították a helyi hivataloknak. Levelei Majtényi szemében a Kádár-kor Tiborcának panaszai. Miközben Cs. Pál a tsz-be nem belépő gazdaként kért magának nyugdíjjogosultságot, időnként személyesen is kifakadt Kádár ellen. Levelei a levéltárban ma vaskos aktát tesznek ki: szabadítsanak meg minket a „merániaktól”, „adják vissza falunknak az önállóságot” – követelte egy már Berecznek címzett levélben az orosházi tanyavilágból.

Habár ebben ő sem érhetett el semmit, egy csekélyke nyugdíjat végül a leveleibe belefáradó tanács végül csak megítélt neki. A távoli Kádár-rendszerben sokaknak ez volt az érdekérvényesítés egyetlen lehetséges útja: hatalmi kegyet és országos hatalmasságok pártfogását keresni.