Az első világháború a hadászati-haditechnikai újítások mellett számos más téren is újdonságokat hozott. Addig sosem állt egyszerre ennyi ember fegyverben, és az új technikák révén a veszteségek is elképesztően magasak voltak. A rengeteg elesett mellett testileg és/vagy lelkileg megrokkant katonák milliói tértek haza, és próbálták meg újrakezdeni életüket. A sebészet fejlődésével sokan élték túl addig halálosnak minősülő sérüléseiket, és a kor színvonalán fejlett művégtagokkal számos veterán kezdhetett új életet. Megjelentek a szervezett átképző-tanfolyamok, amelyek a rokkantaknak igyekeztek új szakmát, és ezzel megélhetést biztosítani, de pl. hasonló célt szolgált a trafikjog is, amelyet sokszor hadirokkantak kaptak meg.

A testi sérülések mellett jóval kisebb hangsúlyt kaptak a lelki sérülések. Most vonatkoztassunk el attól, hogy hány végtagját vesztett katonát hagyott el a felesége, vagy "menekült el" ő maga családjától, hogy ne lássák ilyen állapotban, és koncentráljunk azokra, akik maradandó fizikai sérülés nélkül élték túl a borzalmakat. Pszichiátriai ellátás ekkor már régóta létezett, bár igencsak korlátozott eszközparkkal; a cél többnyire a betegek elkülönítése, és annak megakadályozása volt, hogy magukban vagy másban kárt tehessenek. A mai hatékony gyógyszerek feltalálói közül sokan még meg sem születtek, így többnyire maradt a kényszerzubbony, a lekötözés és a benyugtatózás.

Valamiféle kezelést jelentett az ekkoriban szárnyait bontogató pszichoanalízis és pszichoterápia, viszont ezt a szakma jó része valamiféle humbugnak tartotta. Az biztos, hogy az új módszert nem sokan használták, ahogy az is, hogy 1918-ban rengeteg tönkretett lelkű katona tért haza a frontról (kisebb számban korábban is jöttek persze), és nem mindenki tudta önmagában/családon/kis közösségen belül feldolgozni az őt ért traumákat.

Ennek egyik legismertebb példája Csáth Géza, aki ugyan már a háború előtt is morfinista volt, de a hadikórházban látottak jó eséllyel sokat tettek ahhoz, hogy szenvedélye teljesen elhatalmasodjon felette. Fiktív, de átütő erejű példa Móricz Zsigmond Szegény emberek című 1916-os elbeszélése, amely egy szabadságra hazatérő katona mentális szenvedését mutatja be.

"- ...Kit öltél meg először? Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert, - mondta fejét megcsóválva csendesen - Lányt... Fiatal lányt először...

- Lányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba voltunk, - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házból, az ablakon... Hármat lőttek, az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így el is szakította a combját, a harmadik meg a cugszfirernek [zugsführer, szakaszvezető] ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik [fahnrich, zászlós], hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is."

A kis részletből az is kiderül, hogy milyen események hatására rokkanhattak meg lelkileg a katonák. Hónapok a lövészárokban, "partizánháború", ami együtt járt civilek agyonlövésével is, órákig tartó tüzérségi előkészítés... Angolszász nyelvterületen nem véletlenül nevezték a PTSD-t (vagy legalább is egy alváltozatát) sokáig shell-shocknak (felénk harctéri sokknak vagy gránátnyomásnak nevezik), amely fizikai tünetei mellett sokszor lelki-ideig tüneteket (pánikroham, álmatlanság, könnyezés) is eredményezett. Az csak hab a tortán, hogy a betegséget sok vaskalapos tiszt gyávaságnak/szimulációnak tartotta. Egyes források szerint a háború után még 65 ezer brit katonát kezeltek harctéri sokk miatt kórházban. Rajtuk kívül még százezreket érintett a PTSD, és/vagy kísértettek háborús élményeik, köztük például A. A. Milne-t, a Micimackó íróját is. A lenti brit videóban a shell-shock tünetei, illetve a korszakban ismert kezelési módok láthatóak:

Magyarországon sem volt jobb a helyzet, sőt! A traumákat megfejelhette az is, hogy a román/szerb/csehszlovák megszállás miatt nem volt hova hazamenniük, vagy éppen kezdhettek mindent nulláról. Ez utóbbi groteszk módon néha még segíthetett is. E sorok írója 2013-ban több doni veteránnal is beszélhetett, akik arra a kérdésre, hogy miként dolgozták fel a háborús traumákat, általában nagyokat hallgattak. Egyikük mondta el, hogy

hát kérem, nem volt idő arra, dolgozni kellett, az állatokat el kellett látni, a földet be kellett vetni...

Neki jó eséllyel ez a "munkaterápia" segített, de rengetegen voltak, akiknél sem ez, sem a családi-baráti támogatás nem bizonyult elegendőnek. Ezek egyike volt Olasz Albert, akin évekkel a háború után tört ki nagyon durván a PTSD, és még 1937-re sem sikerült vállalható megoldást találni problémáira. A Pesti Napló riportere ugyanis ekkor kereste fel a Hódmezővásárhely melletti tanyavilágban élő családot, és amit ott talált, azt röviden és velősen "közegészségügyi rémálomnak" írta le.

Az alig tizennyolc éves Albert fiú sebesülés nélkül járta meg a nagy világverekedést, de ahogy a háború végeztével leszerelve hazatért, mind furcsábban kezdett viselkedni. Álmából fel-felriadozott: »jön az ellenség, hurrá, hurrá«, — kiáltozta éjszakánként. Ügy kellett erővel lefogni, hogy lecsillapodjék. 

– mondta el a fiú akkor 67 éves apja. A helyzet az évekkel csak tovább romlott; két évvel hazatérése után Albert teljesen kezelhetetlenné vált, baltát emelt anyjára, tört-zúzott, egyik testvérét késsel sebesítette meg úgy, hogy egyik karjára nyomorék maradt, a másiknak a nyakát akarta elvágni.

Nem volt mit tenni, bevitték a szegedi elmegyógyintézetbe, de hamarosan kénytelenek voltak hazahozni, mert nem tudták fizetni az ápolási díjat. A család abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy papíron nem minősültek szegénynek, ugyanakkor a havi 130 pengőre rúgó költségeket (abban az időben, amikor 200 pengő fixszel az ember könnyen viccelt) képtelenek voltak előteremteni.

Az őrült legénytől azután sem volt nyugtuk. Hol az anyját akarta bicskával agyonszúrni, hol az apját ütötte fejbe egy kapával, megint máskor egy verekedés során úgy beleharapott az öregember fejébe, hogy tenyérnyi darabon letépte a fejbőrét, S ez így ment napról napra.

Ismét pszichiátria, ezúttal Hódmezővásárhelyen, de hasonló eredménnyel. Az apa persze sorra járta a hivatalokat, nem sok eredménnyel, mígnem egy jóindulatú (vagy teljesen őrült) hivatalnok azt javasolta, hogy építsen a tanya mellé egy betonházat, ahol aztán a horrorfilmekből ismert módon elzárva tarthatja a fiát. A betonkalyiba fel is épült (900 pengőből), de megnyugvást – azon kívül, hogy a tettlegesség megszűnt – nem hozott. Ahogy az apa, Olasz Pál fogalmazott: "Nyolcadik esztendeje tartom ott szegény nyomorultat. Se éjjelünk tőle, se nappalunk. Ordít, rimánkodik, veri az ajtót, a vánkost, pokrócot, a hozzá betett asztalt, széket apró darabokra tépte, szaggatta, törte. Most nincs is bent nála semmi: szalmán hálna, mint a barom, de a szalmát is izzé-porrá, törekké tépdesi."

Elmondta azt is, hogy három testvére (akik közül ketten maguk is megjárták a háborút) teljesen elfordult Alberttől (emberileg ez valahol érthető), így a szomszédok segítségével tisztítják a "bunkert", ugyanis 6-8 ember kell a dühöngő megfékezéséhez. Albert anyja hozzátette, hogy több ismerősük is javasolta, hogy "étessék meg" a fiút vagy üssék agyon és mondják, hogy önvédelem volt, mert úgy mindenkinek jobb lenne, de a szülők ezt azzal hárították el, hogy "mégis csak a mi vérünk..." A szomszédban lakó Juhász Béla nyugalmazott huszárszázados humánusabb módon igyekezett segíteni, és miután minden hivatalból elküldték, ő fordult a sajtóhoz. A tudósító ezt követően maga is szembesülhetett a betonházban uralkodó elképesztő állapotokról:

Leírhatatlan, állatokat is megszégyenítő bűz csapja meg az orrunkat. A sarokból egy emberi alak ugrik a vasrácshoz. Fekete szakálla a mellét veri, válláig érő torzonborz hajával, viaszsápadt arcával, az őrület lángjától izzó szemével leírhatatlanul szennyes, rongyos egy szál ingben, bokáig érő bűzös, mocskos, szalmával kevert utálatosságban áll a rács mögött Olasz Albert, a világháború rémségeitől elmebajt kapott vásárhelyi katona, és két csontvázkezével rázni kezdve a rácsot, artikulálatlan hangon bömbölni kezd.

Az újságíró ezt követően beszélt a hódmezővásárhelyi tisztiorvossal, aki elmondta, hogy amíg van miből, a család köteles tartásdíjat fizetni kórházi ápolás esetén, és ingyenes ellátásra (bármelyik állami intézetben) csak vagyonuk fogytával számíthatnak. Azt is hangsúlyozta, hogy a törvény méltányosságot, egyedi elbírálást nem tett lehetővé, az pedig érthető, hogy a család nem akarta minden vagyonát Albert ápolására költeni. Kifejtette, hogy amíg a kórházak nem kapnak magasabb állami hozzájárulást, addig nem is nagyon tudnak változtatni a helyzeten. Hozzátette, hogy Albert közveszélyes ugyan, de elhelyezése annyiban megfelelő, hogy nem tehet kárt senkiben. Azt is hozzátette, hogy 

a Gorzsa-tanyai eset nem egyedülálló sem a város területén, sem egyebütt az országban (...)  Itt Vásárhelyen három-négy ilyen őrültet tartanak hasonló cellában, házi gondozásban, de így van ez mindenfelé.

Ez elég durván hangzik akkor is, ha a háború utáni szétszabdalt-iparától nagyrészt megfosztott, majd 10 év múlva a világválsággal is letaglózott Magyarország gazdasági lehetőségeit nézzük; világos, hogy a britekéhez hasonló programra esély sem volt. És akkor arról még nem is esett szó, hogy hány Alberthez hasonló szerencsétlent tett el láb alól jobb megoldás híján a családja – mert minden bizonnyal ilyen esetek is akadtak.

A cikk ugyanakkor a lehetőségekhez mérten pozitív végkifejlettel zárul. A riporter ugyanis megkereste Nyírő Gyulát, a magyar pszichiátria egyik legnevesebb alakját, akit teljesen megdöbbentett a hivatalnok javaslata, és az is, hogy közel húsz éve állnak fent ezek az állapotok. Szakvéleménye szerint a "magánzárkás" elzárás amúgy is a lehető legrosszabb, ami ilyenkor a beteggel történhet, és cáfolta, hogy a módszer országosan elterjedt lenne. Cáfolta ugyanakkor a vásárhelyi tisztiorvos nyilatkozatát is, mondván ilyen esetekben (minimális vagyonnal rendelkező család) minden állami elmegyógyintézet igazgatójának joga van a pácienst felvenni, és szükséges ideig (akár élete végéig) ingyenes ellátást biztosítani számára. Nyírő doktor érdekes párhuzamot is vont Albert és sorstársai, valamint a börtönbüntetésre ítéltek között, kifejtve, hogy "ha az állam és a társadalom van annyira emberséges, hogy egy bűnöző fegyenc rabtartási költségével nem terheli meg az elítélt hozzátartozóit, még ha azoknak nagy vagyona is van, mennyivel inkább indokolt volna, ha a társadalom megkímélné az ilyen szerencsétlen tébolyodott családját attól, hogy esetleg egész vagyonukat ráköltsék betegükre, aki végeredményben' mégis önhibáján kívül került zárt intézetbe, nem úgy, mint az elítélt fegyencek."

Mindezek mellett hasznos gyakorlati tanácsokkal is szolgált, ugyanis rámutatott egy olyan kiskapura, amelyet a család nem ismert (ez érthető), az üggyel eddig foglalkozó hivatalnokok pedig nem tudtak, vagy nem akartak megemlíteni.

A Gorzsa-tanyai élőhalott szüleinek tehát módjukban állana véget vetni fiuk embertelen gyötrődésének (...) csak hatósági orvosi bizonyítvánnyal igazolniok kellene fiuk közveszélyes elmebetegségét, ennek a bizonyítványnak birtokában a belügyminisztertől kérniök kellene fiuknak valamelyik állami intézetbe való felvételét, s ha ez megtörténik és Olaszok igazolják, hogy az ápolási költségek viselése anyagi romlásukat, teljes tönkre jutásukat idézné elő, bármelyik intézetben élete végéig eltartják fiukat, akiből az új környezet, s a megfelelő ápolás révén, ha teljesen egészséges ember nem is, de talán a társadalomnak használható tagja válhat még.

Nyírő azt is kifejtette, hogy ilyen barbár ápolást senki sem érdemel, és az elmebetegeknek is joguk van arra, hogy lehetőségeikhez mérten emberi környezetben élhessék le életüket.  Sajnos a Pesti Napló (és más lap sem) számolt be arról, hogy sikerült-e végül emberhez méltó elhelyezést találni Albertnek, így csak remélhetjük, hogy végül valamelyik intézet befogadta, és megkapta a lehető legjobb kezelést is.

(Forrás: Pesti Napló 1937. szeptember 23. 8. o. - Arcanum Digitális Tudománytár)