Hogy tartsunk házibulit két olyan hangsugárzóval, amik elférnek egy kisebb szatyorban? A Sony új vezeték nélkül hangszóróival ez is megoldható, még akkor is, ha a hangminőségükhöz nem feltételenül fogunk vendégeket hívni. De ha mégis eljönnének, nem fognak panaszkodni.
Évekkel ezelőtt egy kedves barátnőm, akit nevezzünk Évinek, már csak azért is, mert ez a neve, megkért, hogy segítsek neki hangsugárzót választani. Az általa megadott célösszeg audiofil körökben aprópénz, egy középkategóriás interkonnekt kábelre se futná belőle, szóval a használthifis-apróhirdetéses oldalakat céloztam meg, és töprengtem, hogy Évi nappalijához és forráskészülékéhez (iPhone) milyen erősítés és hangosítás passzolna. Listáztam fejben a nívósabb, de olcsó hangfaltípusokat, a D osztályú erősítőket (chipamp), és valószínűleg még mindig ott töprengenék, ha Évi 5 perc netezgetés után fel nem kiáltott volna, hogy
„BASSZUS, ILYET AKAROK, EZ TÜRKIZKÉK, HORDOZHATÓ ÉS VÍZÁLLÓ!”
... és akkor megértettem, hogy a minőségi zenehallgatásról alkotott kép mennyire összefonódott a fejemben egy, a sztereó hangsugárzók fókuszpontjában a kedvenc hanglemezeit élvező audiofil alakjával.
Pedig vannak épeszű emberek, akik egyszerűen csak zenét akarnak hallgatni, és náluk inkább a tartalom, mint a hangminőség fontos. Szerintem a kettő nem szétválasztható, de az emberiség nagy részének a zenehallgatás elsősorban esztétikai, és nem akusztikai kérdés. Fölösleges őket a lemezjátszókarok szöghibájával meg a hangsugárzók lineáris frekvenciamenetével terhelni; nekik ez – Nick Hornbyt idézve – olyan, „mint amikor kénytelen kérni az ember egy bazi nagy Whoppert, pedig nem kíván mást, csak egy szelet szelíd almáspitét”.
Szóval amikor a Sony megkérdezte, hogy érdekelnének-e az új bluetooth hangszórói egy teszt erejéig, elkértem őket. Ha nem is nekem valók, talán sikerül kideríteni, hogy akkor kinek, miért és mire lehetnek jók.
Nem volt könnyű az ismerkedés, bevallom, már csak azért sem, mert folyton elfelejtettem, hogy minek is hívják ezeket. Értem én, hogy a Sony kismillió hangfalat, illetve fej- és fülhallgatót gyárt, és hogy muszáj ezeket valahogy megkülönböztetni, de a két hangszóró típusneve – SRS-XB31 és SRS-XB41 – kábé az észrevétlenséghez elég. Nem olyan hangzatos, azonnal megjegyezhető tulajdonnevek, mint a Walkman, az iPod, vagy – ha már hangszórókról beszélünk – az Amazon Echo: csak betűk, számok, kötőjelek, amiket memorizálni kell, mint valami béna telefonszámot.
A hangsugárzók kartondobozai nem túl nagyok, amiről – a lineáris frekvenciamenethez szokott fejemmel – rögtön arra asszociáltam, hogy hangban sem lehetnek túl nagyok. Lehet, hogy kifér rajtuk egy életnagyságú hegedű, vagy egy akusztikus Diana Krall-koncert, de hogy házibulit nem ezzel fogok csinálni, abban biztos voltam. Amikor kicsomagolás után megpillantottam a kis szürke (SRS-XB41) és vörös (SRS-XB31) hasábokat, a kétségeim nem elszálltak, hanem tovább erősödtek. Cukik, sőt, szépek is – de milyen hang fog ezekből kijönni?
Van benne anyag – konstatáltam, amikor kivettem a borospalack méretű és tömegű XB41-et a dobozából. Masszív. Embert lehetne ölni vele. Stabil fogású, majd' harminc centi hosszú (291 milliméter), bő tíz centi magas és széles hasáb, szódáspalackokat idéző tapintás és textúra, jó másfél kilós tömeg. Felül a kezelőgombok (hangerő-szabályozás, ki- és bekapcsolás), hátul pedig egy gumis fedél mögött lapulnak a szinkronizációs gombok, a jack-bemenet és a töltőaljzatok.
A gyári specifikációk szerint az XB41 egy teljes napot kihúz egy feltöltéssel; nyilván ezért került rá egy USB-s töltőaljzat is, ami 5V-os tápfeszültséget ad, és mobil készülékek tölthetők róla. Az XB31 nagyjából ugyanezt tudja, csak a tesztpéldánynak burgundivörös textúrája és kisebb térfogata volt – és ezzel egyenes arányban kisebb hangereje is.
Mivel a hangszórók érkezése épp egybeesett a nappalim átrendezésével – ami azzal járt, hogy az összes hangkibocsátó eszközt áramtalanítottam –, kapóra jött, hogy az XB31-et és az XB41-et is szinkronizálhattam a telefonnal, és több hangszórós, vezeték nélküli hálózatba köthettem őket.
A Sony saját multiroom rendszerét Wireless Party Chainnek hívják (ezért a WPC rövidítés a készülék hátulján lévő szinkronizációs gombokon). A teljes komfortérzethez érdemes letölteni a Sony Music Center alkalmazást a telefonunkra, mert arról nemcsak a WPC-t konfigurálhatjuk, hanem (sok más egyéb mellett) a hangszíneket is, ha nem lennénk megelégedve az előre beállított sztenderdekkel (Standard, Live és Extra Bass).
Szóval feldobtam a nappali egyik polcára az XB41-et, az XB31-et pedig kivittem a konyhába, felkészültem az akusztikai terrorra, amire a készülékek méretéből következtetni mertem - és kellemes csalódottságomban jól pofára is estem. Itt aztán nincs lineáris frekvenciamenet:
az XB41 akkora basszust tol ki magából, mint egy reflexportos hangdoboz.
Igen, ezt szakmai körökben torzításnak hívják. De hát a laptophangszórók kiváltására használt JBL Go hangszórómat se a linearitása miatt szeretem, hanem azért, mert elfér egy farzsebben, mégis teleüvölt egy kisebb helyiséget. Nagyjából ugyanezt művelték az XB-k is: apró méretükhöz képest meglepő hangerejük van. Ez a hangsugárzótípus direkt erre lett kitenyésztve. Jó, a kedvenc hegedűversenyeink vonókezelési technikát nem ezeken fogjuk elemezni, de az új Turbonegro-lemez agresszív pörgősségét és Nicki Minaj basszusait egyaránt kézben tartják, és ketten együtt könnyűszerrel megtöltenek 30-40 négyzetméternyi lakóteret zenével.
Meg persze fényekkel.
Az XB-k alsó és felső peremén körbefutó LED-csíkok, illetve a membránok elé helyezett fénykibocsátók diszkófénnyel párosítják a hangorkánt. A Music Center alkalmazással tetszés szerint válogathatunk a különféle effekttípusok közül: beállíthatunk rave-es villódzást, stroboszkópot, nyugtató türkizkék világítást, cián-, zöld- és magentaárnyalatokat, vagy akár lilásvörös-puncirózsaszín tónusokat, ami aztán a zene ritmusára villoghat. Legalábbis papírforma szerint, de
NÉHA NEM SIKERÜL SZINKRONBAN TARTANI A ZENÉT ÉS A FÉNYHATÁSOKAT.
A villogás persze fogyasztja az akkumulátort is, de ahol 24 órás készenléti idővel számíthatunk, ott nemcsak a külső eszközök töltéséhez, hanem egy kisebb lézerszínházhoz is van energiatartalék.
Ha jack-bemeneten játékkonzolt kötünk a hangsugárzóra, a villogás inkább idegesítő, mint hasznos, de házibuliban jól működhet. Ez akkor derült ki, amikor magammal vittem őket egy többnapos balatoni nyaralásra. Kicsit izgultam, hogy vajon épségben megússzák-e a kalandot, de az XB-k robusztus felépítése, illetve vízállóságot jelző IP67-es szabvány azt sugallta, hogy simán kibírják, ha beleejtik őket a bólés tálba, vagy ha hangerő miatt panaszkodó szomszédokat fenyítünk vele.
Bírták a strapát. A Wireless Party Chaint ugyan nem tudtuk kihasználni, mivel a forráskészülék két Pioneer CDJ volt, amikhez egy Allen & Heath keverőn át, a jack-bemenetet használva csatlakoztattuk az XB41-et. És sajnos ha vezetékes forrást használunk, az XB-k automatikusan letiltják a vezeték nélküli kapcsolatot. Pech.
De a hangerőre és a minőségre nem volt panasz. Kontroll hangfalként, illetve a magunkkal vitt Logitech szettel egyaránt brillírozott. Egy nagyobb kerti partihoz talán sovány lett volna, de a tetőtér hangosításához több mint elegendő volt. És az sem elhanyagolható szempont, hogy
nem kell nehezen mozgatható, bonyolultan kábelezhető hangdobozokat cipelnünk magunkkal egy házibuli kedvéért, mivel ezek egy kis szatyorban is kényelmesen elférnek.
A Party Mode-ot is kipróbáltuk, amivel dobgéppé változgathatjuk a hangszórót, és a 6 oldalát ütögetve különböző effektekkel színesíthetjük az éppen játszott zenét; ráadásul többféle dobgéptípus közül is választhatunk a Music Center alkalmazásban.
Ez inkább elnéző mosolyokat, mint izgalmat váltott ki, és hát DJ-nek lenni tényleg izgalmasabb, mint másodhegedűs kongásnak, de jópofa funkció; biztos van az a társaság és az az alkoholmennyiség, ami fölött ez lesz a világ legszórakoztatóbb partifunkciója. Főleg, ha még egy rendes dobgép sincs a háznál. (A miénknél volt.) A DJ Effects további hanghatásokkal színesítheti a zenét, de ez is inkább jópofa, mint hasznos; egy valódi effektpadhoz képest ez csak játékszer.
A vezeték nélküli Sony hangsugárzókkal szerzett korábbi tapasztalataim miatt aggódtam, hogy ezeknek a hangját sem fogom agykárosodás nélkül megúszni. Bár a torzítatlan természetességtől az XB31 és az XB41 is fényévekre vannak, a fejlődés egyértelmű: nincs olyan műanyagos, felrakódásokkal teli, tíz perc alatt az őrületbe kergető tónusuk, mint amazoknak. (Hat ember hallgatta őket egy hosszú hétvége alatt, és senki sem panaszkodott rájuk.) A sokrétűségük, a készenléti idejük, a masszív felépítésük is kategóriákat ver a korábbi modellekre.
Ennyi pénzért lehet jobb hangot is kapni – például ha lövünk egy aktív stúdió monitort a használtpiacon. De ott csak a hangminőségen nyernénk, máson nem. Ezek a hangsugárzók azoknak lesznek jó választások, akik nem a természetes hangzást keresik egy ilyen eszközben, hanem a sokoldalúságot és a rugalmasságot, meg azt, hogy kibírják, ha beleejtik őket a Földközi-tengerbe. Vízálló, hordozható, és – ha akarjuk – türkizkék is lehet. Hallod, Évi?!