Engedd be a mobiltelefont az órára! Nem arról van szó, hogy a gyerekek folyamatosan a mobiljukat nyomogassák az órán és nem is arról, hogy mostantól minden órán, minden tárgyból mindenkinek telefonoznia kellene, hanem arról, hogy ezeket az eszközöket, amik gyakran többet tudnak, mint az iskolai informatika labor gépei, kár lenne nem kihasználni
– írja egyik bejegyzésében a digitális oktatásra nagy súlyt fektető Tanárblog. Ez csak egy kisebb javaslat a sok közül a pedagógusoknak, hogy hogy tudják megújítani a tanítást – vannak jóval konkrétabbak és átfogóbbak is. A blog szerzői most kézikönyvet írtak az iskola digitális transzformációjához. Nem olyan nagyszabású, mint néhány állami program, de lehet, hogy tartalmasabb. A könyv alapján mutatunk néhány példát, hogy mi az, amit egy tanár akár magában is megtehet, és hogy miért jóval több ez néhány csilivili technikánál.
A „digitális oktatás” igazi buzzword, legalább húsz éve az oktatás divatkifejezése, és minél többet mantrázzák, annál homályosabb a jelentése. A tanárok nagy része csak legyint rá: biztos szép és jó, de úgy érzik, ők úgysem tudnak tenni semmit. Nincsenek eszközök, nem értenek hozzá, ezekbe a gyerekekbe kár, úgyis minden angolul van, meg különben is: örülnek, ha le tudják tanítani az anyagot, nem fognak csütörtökön a 4. órában forradalmat csinálni.
A mentségek külön-külön sokszor részben jogosak, de összességében inkább könnyű kifogások Nádori Gergely szerint. Az AKG tanára 18 éve járja az országot, és terjeszti tanári továbbképzéseken, workshopokon és mindenhol, hogy a digitális pedagógia nem csak egy jól felszerelt magániskolában tölthető meg tartalommal. Nádori és az Apáczai angoltanára, a digitális oktatás iránt hasonlóképpen elkötelezett Prievara Tiborral közös könyve, A 21. századi iskola a közelmúltban jelent meg.
A „kézikönyv az iskola digitális transzformációjához” távol áll a pályázatíró sablonszövegektől és az igazgatói évnyitók nyelvi világától. Nem beszél mellé, informatív, sok konkrét példát hoz, miközben általánosabb képet is ad: hogyan érdemes gondolkodni az oktatásról, ha az a cél, hogy az osztályteremben (a valódiban vagy akár a digitális térben) valóban történjen valami, ne csak az a fajta álkommunikáció, melyben minden résztvevő csak a csengőt várja.
A szerzők úgy adnak tágabb keretet, hogy az alapüzenet egyénileg is fogható és alkalmazható. A tanárnak, ha van benne hajlandóság a rutin elhagyására és a módszerei újraértékelésére, rengeteg fogódzót nyújt. Nem kell mindenben a tantestületre vagy az igazgatóra várni, a Klikre, az új kerettantervre, a NAT-ra, sok mindent egyedül is lehet csinálni. Az persze nem árt, ha a közeg nem kifejezetten ellenálló.
Van másfajta gondolkodásmód, másfajta hozzáállás is, az úgysem lehet helyett a hogyan lehet típus. Szerencsére ennek is vannak példái (még ha kevesebb is, mint a honfibútól sújtott önfelmentő sértődöttségnek)
– írja a Tanárblogon Nádori, és sorolja a pozitív példákat. Mesze nem csak elitiskolákból. Turán például a szegregált általános suli SNI-s osztályából hozott létre egy digitális műhelyt az ott dolgozó gyógypedagógus, ez már a környékbeli iskolák tanárainak is minta. Bár csak néhány könnyen lefagyó tabletjük volt, Benedekné Fekete Hajnalka ezekkel reformálta meg az oktatást az osztályában az olvasástanítástól a tanári értékelésekig.
Nem is az eszközellátottság a legfontosabb a szerzők szerint. Mint írják, azzal, amivel a legtöbb magyar iskola rendelkezik, már bőven el lehet indulni. A programozást a pár ezresért beszerezhető Micro:bit-tel is élményszerűvé lehet tenni. A pesterzsébeti Nagy László Gimnáziumban például így programoznak robotokat Tóth Ágota vezetésével:
Maga az eszköz nem is garancia semmire. Magyar Bálint idején abban bíztak, hogy az interaktív tábla lesz a digitalizációs kapudrog, ami a tanárokat is megnyeri az ügynek, és aztán jöhet a többi. Ehhez képest a legtöbb helyeken lényegében drága vetítővászonként használják csak ezeket: kicsit modernebb, de a tanár ugyanúgy kint áll, frontális módon magyaráz, a gyerekek pedig hallgatják.
Nádori és Prievara szerint
az eszközöket nem kell fetisizálni, felesleges vasra költeni a pénzt, ha igazából nem tudjuk, mit akarunk vele csinálni.
A valódi digitalizációval együtt jár a pedagógiai munka átgondolása. A tanár újratervezi az órát, átgondolja, ott mi miért történik, milyen képességeket akar fejleszteni, és ebben hogyan tudnak segíteni a kütyük. Nem biztos, hogy túl sok értelme van annak, ha a diákok ugyanazokat az unalmas feladatokat kapják meg képernyőn, mint amiket idáig a táblára írt a tanár; lehet, hogy egy ideig az ilyesmi miatt kicsit jobban odafigyelnek, de a varázs hamar elmúlik.
A szerzők célja ennél ambiciózusabb. Igaz, minden tanárt biztatnak, hogy kezdje el akár kicsiben, nem kell rögtön óriási vállalásokat tenni. A legtöbben néhány osztálytermi tablettel indulnak el, prezentációkat vetítenek ki, esetleg néhány appot is bevetnek. Ez ugyan színesítheti az órákat, de a szerzők szerint azt a hagyományos felállást konzerválja kicsit trendibben, amiben a tanár előad, a gyerek pedig passzívan fogyaszt.
Egészen másik szint, amit például a Magyarországon is ingyenes Microsoft Teamsszel lehet viszonylag egyszerűen megvalósítani. Itt a diákok gyakorlatilag egy digitális osztályteremben dolgoznak, online adhatják be a házikat, ott érik el a tananyagot, és a feladatokra személyre szabott visszajelzést kaphatnak a tanártól, de a digitális tananyag egyébként is sokkal több lehetőséget ad a differenciálásra, hiszen nem gond, ha mindenki egyéni tempóban halad. A hiányzók akár Skype-on is tarthatják a kapcsolatot az osztállyal. A változás lényege, hogy megváltoznak a tanár- és a diákszerepek: könnyebben lehet például csoportos projektfeladatokat csinálni, és a kooperáció is sokkal egyszerűbb online.
A komolyan vett digitalizáció ezért az egész pedagógiai munka megváltozását jelentheti: a tanárnak máshogyan, átgondoltabban kell megterveznie a tanórákat, melyeken viszont már könnyen a háttérbe vonulhat: ex cathedra igehirdetés helyett inkább bábáskodik, az órákon már a diákok lehetnek a középpontban. Ezek olyan pedagógiai stílusok, amelyek több mint száz éve jelen vannak, sok országban időközben át is kerültek a reformpedagógiából a fősodorba, de a digitális technikákkal ezek természetes módon jelennek meg, miközben a tanár a technikai háttéren kívül rengeteg egyéb segítséget, ötletet, óratervet is kaphat.
Akkor is lehet sok mindent csinálni, ha nincs az iskolában komoly rendszerszintű fejlesztés és hatalmas informatikai felkészültség. Bár nem ideális, akár a gyerekek mobiljára is lehet alapozni. Ezzel nem az a fő gyakorlati probléma, hogy nincs mindenkinek, mert általában van, inkább az eltérő rendszerek jelenthetnek nehézséget. De ha az iskola beállít a terembe egy routert is, és vesznek pár ezer forintért egy korlátlan mobilnetes SIM kártyát, már sok mindent lehet csinálni.
Fontos lépés, amikor rádöbbenünk, hogy a világhálóhoz képest minden tankönyv elavult, a digitalizáció arra ad lehetőséget, hogy a legújabb ismeretekkel és adatokkal dolgozzunk, nemcsak mi, tanárok, hanem a diákok is.
A könyv azt javasolja a tanároknak, hogy először csak kisebb célokat tűzzenek ki. Mondjuk próbáljanak ki minden héten egy újdonságot: készítsenek egy digitális osztálytermet, próbáljanak ki egy online tesztet, online kereséssel dolgozzanak fel a gyerekekkel egy anyagot. Magányos harcosként el lehet indulni, de nem lehet akármeddig elérni. Vannak, akik annyira lelkesek, hogy a példájuk ragadós, és az egész tantestületnek kedvet csinálnak. A könyv őket nevezi a digitalizáció jedijeinek. Mások, a „bozótharcosok”, úgy érzik, hiába küzdenek, csak közöny és értetlenség fogadja őket, amibe aztán ők is könnyen belekeseredhetnek, és ez az „én mindent megtettem, de ezekkel nem lehet” az identitásuk része lesz. Pedig lehet változtatni, de ehhez előbb-utóbb kell egy csapat. Nagy előny, ha ezt az iskola igazgatója is jó ötletnek tartja, de vigyáznia kell, hogy ne riassza el a tanárokat, ne akarjon egyszerre túl sokat a digitalizáció címszavával – javasolják.
A szerzők szerint nem kell sokféle applikáció, alapelv a lehető legkevesebb eszköz és program, csak annyi, amire valóban szükség van. Minden egyes appot 30 gyereknek feltelepíteni a különböző telefonokra és operációs rendszerekre, ebben tanári segítséget adni, megtanítani a használatukat, mindez akkor is viszi az időt, ha egyébként egyszerűek. Bár egy Quizlet jellegű tanulókártya-alkalmazás, vagy egy tesztkészítő oldal (például a Redmenta), esetleg az interaktív tananyagokat készítő Tankockák – Learning Apps egyes helyzetekben hasznos lehet, nem lehet minden helyzetre új appot keresni. Ehelyett az olyan integráltabb megoldásokat javasolják, amelyekkel a tanulásszervezés egészét át lehet alakítani. A Microsoft Teams erre tökéletes, itt bőven lehet a gyerekek közös munkájára alapozó kollaboratív projekteket menedzselni.
Ugyanerre képes az általuk fejlesztett hashtag.school is. Ebben főleg a gamification platform erős, vagyis a tanulás „játékosítását” lehet jól megoldani – márpedig szerintük ez az egyik legnagyobb változás a 21. századi pedagógiában. Minden kis feladat külön pontozható, extra képességek gyűjthetők, szintet lehet lépni, versenyezni a többiekkel - bár vannak buktatói, ha jól csinálják, a tapasztalatok szerint sokkal jobban be lehet vonni és motiválni így a gyerekeket. Meg a felnőtteket, elég mondjuk a Duolingora és más gamifikáción elven működő tanulóappok sikerére gondolni.
(Borítókép: Interaktív tábla a nádudvari Kövy Sándor Általános Iskolában 2011-ben - f otó: Oláh Tibor / MTI)