Lehet, hogy a szöcskeegerek és a földibagolylepkék európai elterjedését mégis ki lehetett volna hagyni, és a mangánércbányászati meddők is biztos elfértek volna kisebb méretarányban – ábrándoztam hónom alatt Magyarország nyomdameleg, háromkilós nemzeti atlaszával a biciklin egyensúlyozva. Én is azok közé a térképmániás gyerekek közé tartoztam, akik alsó triásznyi időket lennének képesek eltölteni az olasz autópálya-hálózat tanulmányozásával, 426-szor rajzoltam újra az európai határokat, az ágyam felett pedig poszterek helyett egy leselejtezett, régi iskolai térkép volt a Baltikumról.
A most megjelent atlasz hamarosan ott lesz minden iskolai könyvtárban, és ott is marad valószínűleg jó sokáig. Nem csak a mérete miatt: tartalmilag is időtállónak kell lennie, hasonlóan átfogó magyar nemzeti atlasz ugyanis a rendszerváltás körül született utoljára, így egy-két évtizedig biztosan ez a mostani lesz a referenciamű. Vagy ötszázan vettek részt 2013 óta az elkészítésében. Jóval több ez a hagyományos értelemben vett, döntően térképlapokból álló atlasznál: részletes fejezetek taglalják a Kárpát-medence természetföldrajzát a geofizikától a természetvédelemig. Inkább enciklopédia jellegű mű, ehhez hasonló oldalpárokkal:
Ez csak az első, a természetföldrajzi darabja a négykötetesre tervezett vállalkozásnak, lesz társadalom-, gazdaság- és politikai földrajzi atlasz is. Minthogy az egész projektet az Emmi támogatta, az Akadémián tartott ünnepi bemutatón ott volt Lovász László MTA-elnök mellett Kásler Miklós emberminiszter is – az MTA körüli politikai csatározás közben nem is győzte senki eléggé hangsúlyozni, milyen szép példája ez az akadémikusok és a kormány közötti együttműködésnek.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy már nem sokan vesznek kézbe ekkora papíralapú könyvet, az ágyban veszélyes is, hogy ráborul az emberre
– mondta a bemutatón az atlaszt főszerkesztő Kocsis Károly. A hasonló kiadványoknál persze még mindig ott van a reprezentációs szempont is, az MTA Földrajztudományi Intézetének vezetője szerint ráadásul a papír mégiscsak tartós, „miközben ki tudja, 180 év múlva mi lesz a digitális tartalmakkal”. Ki tudja, de ma azért mégis az a legfontosabb, hogy a kötetet, ha már állami pénzből készült, feltették a netre is.
Az online változat (itt kell a tartalom fülre kattintani a tartalomért) teljesen ingyenes, és bár az remek, hogy a fejezeteket pdf-ben le lehet tölteni, mást sajnos nem tud, ami 2018-ban azért rettentően fapados. Van ígéret egy interaktív verzióra, de fura, hogy nem ezzel kezdtek. A tanításban sem jönne rosszul, ha legalább a térképek külön-külön linkelhetők lennének.
A részletgazdagság miatt a középiskolás közeg a minimum, ahol ez az atlasztípus igazából jól használható. A szerkesztők azt mondják, „a művelt átlagember” szintjét próbálták belőni. Én ezzel együtt csináltam egy gyorstesztet a nyolcadikos fiamon, és bár a szöveggel művelt átlagemberként sem törődött, egy csomó, neki újszerű térképre rögtön rácuppant. Mondjuk a parlagi sas és a kerecsensólyom földrajzára meg arra az ismeretlen Magyarországra, amit a vörös- és a sárgahasú unkák élőhelyei rajzolnak ki:
Rácsodálkozott, hogy a Duna és a Dunántúl vizei kémiai és ökológiai szempontból is mennyivel jobb állapotban vannak a Tisza mellékfolyóinál, és főleg a térképre helyezett hazai időjárási rekordokra. Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Békésszentandrás a legszárazabb magyar település (a sört nem számítjuk) , vagy hogy Siófokon 31 fokos pisi is volt már a Balaton. És az megvan, hogy Mátranovák az igazi magyar homályzóna, akár évi 244 ködös nappal?
Az éghajlatról szóló fejezet a rekordokon túl is nagyon informatív. Nemcsak az derül ki belőle, hogy Szeged helyett valójában a Viharsarok, vagy akkor már Békéscsaba a napfény városa (>évi 2150 napfényes óra), de a klímaváltozásról is rengeteg jól áttekinthető adatot nyújt. Pontosan látszik, hogy az ország középső területein és a Dél-Alföldön nő leginkább a kánikulai napok száma (és a neheze még csak most jön), és hogy míg a harmincas évek előtt még nagyon kiterjedtek voltak a mérsékelten hűvös éghajlati körzetek az országban, ilyenek mára lényegében csak a hegyvidékeken maradtak.
Közben, bár a hatvanas-hetvenes években is még csak nagyon kis területek tartoztak a nálunk legszélsőségesebb, meleg-száraznak nevezett éghajlati körzetbe, ma már vagy az ország fele, az Alföld nagy része így jellemezhető.
A jövőre nézve az atlaszban kétféle klímaszimulációt mutatnak be. A csapadék várható alakulása a Kárpát-medencében különösen bizonytalan, aminek az egyik oka, hogy tőlünk északra általában több, délre pedig kevesebb esőt várnak a következő évtizedekre, és nem igazán tudni, hogy az ellentétes hatások hogyan fognak nálunk lecsapódni. Bár az éves csapadékeloszlás változhat (a várakozások szerint a nyarak aszályosabbak, a tavasz és az ősz nedvesebbek lehetnek), ezek nagyjából akár ki is egyenlíthetik egymást. Jóval egyértelműbb és riasztóbb ugyanakkor a felmelegedés. Az atlaszban bemutatott mindegyik modell komoly hőmérséklet-emelkedéssel számol: 2021–50-re 1-2 fokos, 2071–2100-ra 3-4 fokos növekedést várnak az évi középhőmérsékletben a referenciaidőszakhoz (ez az 1961–90 közötti átlag) képest. Ráadásul éppen nyáron várható a legnagyobb növekedés. Augusztusban a melegedés átlagos mértéke a 6 fokot is elérheti az évszázad végére: ha így alakul, 21 helyett 27 fok körül lesz az augusztusi átlag, az éjszakákat is beleszámítva – nem hiszem, hogy nagyon hangsúlyozni kellene, ez mennyire brutális.
Bár mindig hangsúlyozni kell az előrejelzések bizonytalanságát, érdemes figyelni a veszélyek területi különbségeire. A magyar szakértők szerint nincs olyan hazai táj, ahol a várható éghajlatváltozás ne fenyegetné számottevő mértékben a jelenlegi természetközeli élőhelyek, erdőségek, szántóföldi kultúrák növényzetét. De amíg az ország középső-déli részén különösen nagy a veszély, az Északi-középhegység, sőt, az Alföld északkeleti része is relatíve jobb helyzetben van. Azt már én teszem hozzá, hogy ez alapján a klímaváltozásnak lehet olyan hatása is, hogy az ország jelenleg legszegényebb vidékei a következő évtizedekben fokozatosan felértékelődnek majd.
Nekem laikusként az ökológiai állapotról, a növényzet változásairól szóló térképek is újszerűek és izgalmasak voltak. El tudok képzelni persze olyat, akinek nem párásodik el a szemüvege a sziklai illatosmoha elterjedését mutató térképektől, de a parlagfű még őt is érdekelheti. Az erdőknél külön ábrán láthatjuk a természetszerű és a telepített erdőket, és történeti térképek mutatják, hogyan jutottunk el oda, hogy a természetes növényzeti örökség legalább 90 százalékát elvesztettük a Kárpát-medencében. Még egyetlen információ az atlaszból: a „sztepp” mint klímazóna idáig nem volt jelen Magyarországon, ezekben az években jelenik meg, és fog terjedni elképesztő tempóban. A század második felében ekkora (a sárgával jelzett) terület lesz sztyepp, miközben a bükkösök teljesen eltűnnek Magyarországról, és a tölgyesek is egészen visszaszorulnak:
Magyarország Nemzeti Atlasza szép, díszes kiadvány, olyan, amilyennek egy szakma örülni szokott, és korszakjellemzőnek tartja, és amit szerintem akár gyerekek is szívesen nézegethetnek. A tartalma azonban valójában nagyon ijesztő: tényszerű és precíz látlelet esztétikus kivitelben egy folyamatról, amit inkább csak tehetetlenül vagyunk kénytelenek dokumentálni. Hogy 2180-ban lát-e ebből még valaki valamit, lehet, hogy fontosabb, mint az, hogy díszkiadásban vagy barlangrajzon. De fejezzük be valami széppel – a Kárpát-medence tágabb térségének vízgyűjtő rendszerei, csak mert érdek nélkül tetszik:
(Borítókép: Mohai Balázs / MTI)