Az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) 1977-ben útnak indított űrszondája, a Voyager-2 is eléri lassan a csillagközi teret, maga mögött hagyva a naprendszerünk határvidékét - ahogy tette azt ikertestvére, a Voyager-1 is pár évvel ezelőtt. A Jet Propulson Laboratory (amely az űrszondát építette és üzemelteti jelenleg is) október 5-i közleménye szerint a Földtől 17,7 milliárd kilométerre száguldó Voyager-2 műszerei ugrásszerű növekedést érzékeltek a naprendszeren kívülről származó kozmikus sugárzásban.

Mindez annak jele lehet, hogy az űreszköz olyan közegben halad, ami már inkább tekinthető a csillagok közti térnek, mint a Naprendszerhez szorosan hozzátartozó helioszférának. A helioszféra az az óriási, szabálytalan alakú, nehezen körülhatárolható buborék, amelyet a napszél, vagyis a Napból kiáramló részecske- és elektromágneses sugárzás tölt ki, és ami körbeöleli a Nap körül keringő összes bolygót.

A szondától származó adatok szerint a Voyager-2 2007 óta halad a helioszféra legkülsőbb, egyre ritkuló rétegeiben, a NASA kutatói pedig folyamatosan figyelik az ezekben az adatokban bekövetkező változásokat, várva, hogy mikor éri el a helioszférát lezáró heliopauzát. Amikor ez megtörténik, akkortól mondható, hogy már a második ember által alkotott űreszköz lépett be a csillagközi térbe.

Ami az ugrásszerű növekedést illeti, a Voyager-2 kozmikussugárzás-detektora augusztus végén 5 százalékos emelkedést mért a hónap eleji értékekhez képest, az alacsony energiájú töltött részecskék szenzora pedig hasonló emelkedést észlelt. A kozmikus sugárzás olyan más csillagokból származó, nagy sebességgel mozgó részecskék árama, amelynek egy jó részét blokkolja a helioszféra. Ha a Voyager-2 műszerei markáns a kozmikus sugárzás növekedését észlelik, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy az űrszonda egyre közelebb jár a helioszféra határához.

2012-ben hasonló növekedést mért a Voyager-1 is, ami után három hónappal a Voyager-program első szondája el is érte a heliopauzát, majd a csillagközi teret. Akkortájt egyébként elég sokat vitatkoztak a tudósok arról, hogy pontosan hol is jár a szonda, elhagyta-e a Naprendszert, mivel elég képlékeny fogalmaik vannak csak arról, hogy mikortól számítható a Naprendszer vége és a csillagközi tér kezdete. Ezek ugyanis nem annyira egzaktul meghatározható határok, össze is csúsznak: a helioszféra határát jelző heliopauza például nem azonos a Naprendszer határával, a heliopauzában ugyanis még bőven érzékelhető a Nap gravitációs hatása. A Naprendszer végső határának a két részből álló Oort-felhőt, a milliárdnyi üstökösmagot tartalmazó, csillagászati mértékkel mérve is óriási belső gyűrűt, illetve külső gömböt tartják – amik viszont már a csillagközi tér részeinek is tekinthetők.

A mostani adatokból egyelőre nem érdemes nagyon határozott következtetéseket levonni, mivel a Voyager-2 egész más pályán halad mint a Voyager-1 – könnyen lehet, hogy messzebb, vagy éppenséggel közelebb jár a heliopauzához, mint társa járt hat évvel ezelőtt ilyenkor. Ez a bizonytalanság annak köszönhető, hogy a helioszféra folyamatosan változik, pulzál, attól függően, hogy a nagyjából 11 éves ciklusokban változó Nap-aktivitás éppen mennyire erős. Hogy pontosan hat évvel ezelőtt mértek a Voyager-1-nél hasonló kozmikussugárzás-növekedést, fontos jelzés lehet a kutatók számára a Nap tevékenységével kapcsolatban.

Annyi biztos tehát, hogy a Voyager-2 körül kezd változni a kozmikus közeg, de még nem érte el a heliopauzát és egyelőre megbecsülni sem lehet, hogy ez mikor következik be. A következő hónapokban a kutatók egyre többet fognak megtudni minderről, és bizton lehet arra számítani, hogy jövőre izgalmas fejlemények jönnek az űrszonda útjával kapcsolatban.

Nyitókép: a Voyager-1 és Voyager-2 körülbelüli helyzete egymáshoz és a helioszféra kiterjedéséhez képest (NASA/JPL-Caltech)