Magyarország visszavágyik a Kádár-korba, imádjuk a nosztalgiát, csalódtunk a rendszerváltásban, Orbán Viktor sikerének titka, hogy Kádár János 2.0-t épít saját magából – mind hallottuk már ezeket a közhelyeket, sőt talán kézzelfogható nyomait is érzékeltük már magunk körül (például a közösségi média slágertartalmai között). Ha jobban belegondolunk, ez nem is speciálisan magyar jelenség, elvégre Donald Trump is arra tette fel az egész győztes elnökválasztási kampányát, hogy visszahozza a közelebbről nem meghatározott régi szép időket.
Hogy miért vagyunk hajlamosak a nosztalgiázásra, azt a pszichológia tudománya elég részletesen megfejtette és leírta már. Röviden azért, mert az emlékezetünk úgy működik, hogy a kellemes emlékeket jobban megőrzi, a kellemetleneket meg hajlamos szebbé torzítani; és valójában a saját fiatalságunkat sírjuk vissza, nem azt a világot, ami akkoriban körülvett.
Akit mélyebben is érdekel a dolog, erre tessék.
Mi most nem a miértre kerestük a választ, hanem arra, hogy milyen mélyen gyökerezik a magyar néplélekben a nosztalgia, pontosan kik és mit sírnak vissza a Kádár-korból, és mennyire torzítja el mindez a valóságunk objektív érzékelését. Ebben a Závecz Research volt a segítségünkre, a közvélemény-kutatást 1000 fős, reprezentatív mintán végeztük, az eredmények maximális hibanagysága +/- 3 százalékos. (Tavaly ősszel egyébként a Policy Solutions végzett egy kutatást A Magyar Álom címen, aminek egyes részei hasonlóak a miénkhez, a részletek itt.)
A „régen minden jobb” volt alapvetéshez a „régen” definícióját a negyven évvel ezelőttben határoztuk meg, ez a hetvenes évek vége, a legvidámabb barakk és a gulyáskommunizmus kora, amikor még nemigen látszottak jelei annak, hogy az egész rendszer össze fog omlani. Ennek megfelelően az életkor-kategóriáknál a fiatalokat a 18–39 év között határoztuk meg (akiknek erről semmilyen személyes élményük nem lehet), a középkorúakat 40 és 60 között (ők leginkább gyerekként és fiatalon tapasztalták meg), míg az időseket 60 fölött, akik felnőttként éltek ebben az időszakban. És akkor lássuk is a központi kérdést:
A számok egyértelműek: mindenki szerint jobb volt negyven éve, kivéve a fideszeseket, a felsőfokú végzettségűeket és a fővárosiakat. Ez logikus is: a kormány hívei nyilván elégedettek a harmadik kétharmad utáni Magyarországgal, a budapestiek és az egyetemet végzettek között pedig valószínűleg felül vannak reprezentálva azok, akik látványosan jobban érzik magukat most, mint érezték vagy érezték volna a rendszerváltás előtt.
Az nem meglepő, hogy az egyre idősebb korosztályok egyre erősebben vágynak vissza pár évtizeddel ezelőttre, az viszont nagyon jól megmutatja a nosztalgia egész társadalmat átható erejét, hogy
még a 40 év alattiak többsége is úgy gondolja, hogy negyven éve jobb volt az élet.
Az „ezek a mai fiatalok – bezzeg az én időmben” alapra épített nosztalgiamonológok egyik központi eleme általában a kötelező sorkatonaság kérdése szokott lenni. Ezt ugyan Magyarországon csak 2004-ben szüntették be, mégis nagyon erős szimbóluma annak a gondolatvilágnak, hogy régen a férfiak még férfiak voltak, ma meg nyápic Conchita Wurst-klónok. Az ember azt gondolná, hogy a kötelező katonaság támogatása nagyjából egybevág az általános „régen minden jobb volt” életérzéssel, de a válaszok eloszlásában érdekes különbségek bukkantak fel:
A sorkatonaság támogatottsága nagyon erős, több mint másfélszer annyian vannak mellette, mint ellene. Nagy támogatók a nők (nem is az ő bőrükre megy a játék), a középkorúak (érdekes módon az idősek már kevésbé) és a középfokú végzettségűek. Az egyetlen demográfiai csoport, ami elutasítja az ötletet – és ők is csak hibahatáron belüli különbséggel –, az egyetemi végzettségűeké. Érdekes a pártszimpátia hatása is a kérdésre: a fideszesek és jobbikosok óriási többséggel állnak ki a katonaság mellett, mindenki más ellene van. Itt látszik szépen a fideszes nosztalgia felemás mivolta: ugyan meggyőződésük, hogy most jobb, mint régen volt, de azért a „régen” legfontosabb szimbólumát visszahoznák.
Kicsit árnyaltabb képet kapunk, ha nem csak a rendszerváltás előtti és utáni kort hasonlítjuk össze. Feltettük azt a kérdést is, hogy az elmúlt másfél évszázad nagyobb történelmi korszakai közül melyik volt a legjobb, és kiderült, hogy a nosztalgia nem csak a Kádár-korig ér:
Így azért már kijön, hogy mégis csak a rendszerváltás utáni kor a legjobb (ha nagyon kis előnnyel is), a Monarchia iránti nosztalgia aránylag erős, a két világháború közti évekbe viszont nagyon szűk réteg vágyik csak vissza – pedig a Fidesznek ugye szokás a szemére hányni, hogy sok szempontból a Horthy-korszakot tekinti példának. További érdekességek erről a témáról:
Rákérdeztünk az egyes korszakok emblematikus vezető személyiségeinek népszerűségére is (1–5 közti pontszámot kellett adni arra, hogy mennyire játszott pozitív szerepet az ország történelmében). Itt meglepő eredmény született az előző kérdés tükrében: Ferenc József átlagosztályzata volt a legmagasabb (3,1), aztán Kádár (2,9), Horthy (2,6), és végül Rákosi (2,0). A titok nyitja valószínűleg az, hogy Ferenc József a legkevésbé megosztó, az emberek nagy többsége hármast vagy négyest adott neki, míg a többieknél sokkal nagyobb volt a teljes elutasítást jelentő egyes pontszám.
Akkor megállapodhatunk abban, hogy nagyon erős a nosztalgia az 1990 előtti korszak(ok) iránt, és az emberek többsége nem túl elégedett az azóta történt dolgokkal? Nem egészen: magáról a rendszerváltásról, az EU- és NATO-tagsáról elsöprő fölénnyel úgy gondoljuk, hogy az előnyös volt Magyarország számára. Nemre, korra, lakóhelyre, iskolázottságra, pártszimpátiára való tekintet nélkül egyértelműen pozitívnak látjuk mindhármat.
Hanem aztán ott az euró bevezetésének kérdése.
Valószínűleg az eurón csapódik le legerősebben a kormány évek óta tartó Brüsszel-ellenes propaganda-hadjárata, a közös pénzt ugyanis egyértelműen elutasítja az átlag magyar. Itt nagyon látványosan megmutatkoznak a szakadékok a támogatók (vagy legalábbis nem élesen elutasítók) és ellenzők között. Egyik oldalon a fiatalok, felsőfokú végzettségűek, budapestiek, másik oldalon a falvakban lakók, 60 felettiek, 8 általánossal rendelkezők. Egyik oldalon a fideszesek, jobbikosok és DK-sok (ez azért egy elég figyelemre méltó összetételű társaság!), másikon az MSZP és az LMP plusz a kispártok támogatói.
Végül tíz tipikus nosztalgiahuszár állítást dobtunk be azzal a kérdéssel, hogy ki ért egyet velük. Volt közöttük csak abszolút szubjektíven, érzelmi alapon megválaszolható („Az emberek régen boldogabbak voltak, mint ma”), olyan, amivel józan objektivitással nem nagyon lehet egyetérteni („Régen jobb minőségűek voltak a termékek a boltokban”), de olyan is, ami talán objektíven is megállja a helyét („Az emberekkel régen jobban törődött az állam, mint ma”).
A válaszok mindennél jobban megmutatják, mennyire erős a régen minden jobb volt életérzés ma Magyarországon. A tízből nyolc mondat mellé odaállt a többség (van, ahová majdnem 90 százalékos arányban), és még a teljesen abszurd „Az emberek régen szabadabbak voltak, mint ma” állítás is bő egyharmados támogatottságot kapott.
A cikk címében egyébként valótlanságot állítottunk: a nosztalgia a régi szép időkben egyáltalán nem volt jobb, sőt, a 17. században konkrétan betegségnek tartották, és többek között sokkterápiával gyógyították.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)