Az oxfordi egyetemen 2016-ban indult és a tervek szerint 2020-ig tart a Computational Propaganda projekt, ami azt vizsgálja, hogy világszerte kormányok, politikai szereplők hogyan manipulálják a közvéleményt a közösségi médián keresztül, milyen fegyvereket és ki ellen vetnek be ebben a titkos információs háborúban. A kutatás egyik vezetőjével, Samantha Bradshaw-val még októberben, a dublini Data Summit konferencián beszélgettünk, de azóta publikus lett az idei jelentés is (innen tölthető le PDF-ben), ami az igazság és a bizalom elleni szervezett támadásról és az ehhez használt technikákról szól.
„Hogy mikor kezdtek kormányok komolyan foglalkozni a közösségi médiával, nehéz megmondani, valószínűleg az egész online jelenség hajnalán, amikor politikai aktivista csoportok kezdtek el szerveződni ezeken a hálózatokon, és egyes autoriter rezsimek azonnal léptek az ellehetetlenítésükre. Az biztos, hogy az első komolyabb manipulációs kampányok 2010 körül indultak, ekkor már dokumentált nyomai vannak demokráciákban is ilyen kezdeményezéseknek, eleinte katonai fejlesztések formájában, később hálózatelemzés és hasonló neveken futó külsős szerződésekben” – mondja Bradshaw.
Magyarország most először szerepel a jelentésben, de nem azért, mert a kormány csak most eszmélt volna rá a nemzetközi trendre, hanem mert eddig egyszerűen nem szerepeltünk a vizsgált országok között. (A tavalyi riport 28, az idei már 48 országot elemzett.) A kutatók szerint a hazai szervezett közösségimédia-manipuláció 2010-ig nyúlik vissza, és egyedül a kormány csinálja nagyban; se pártoknál, se politikusoknál, se civil szervezeteknél, se ilyesmivel foglalkozó privát cégeknél nem találták nyomát. Ebben Örményországhoz, Iránhoz, Mianmarhoz és Észak-Koreához hasonlítunk – minden más vizsgált országban jóval szélesebb volt a paletta.
A kutatás szerint
a magyarországi internetes manipulációt kb. 2013-14-ig az orosz befolyás jellemezte, orosz kötődésű weboldalak és Facebook-csoportok voltak a fő forrásai. 2015 körül aztán ezek elkezdtek visszahúzódni, és ma már a nyomuk is alig látszik; a helyüket átvette egy hazai fejlesztésű álhírterjesztő birodalom,
ami a hivatalos kormánybarát médiával szoros szimbiózisban működik. A propaganda direkt orosz irányítás nélkül is jellemzően a Kreml narratíváját tolmácsolja, legyen szó a menekültválság kapcsán az indulatok szításáról, az általános nyugatellenességről vagy éppen Soros György démonizálásáról – állítja az oxfordi kutatók tanulmánya. Ebből a szempontból egyébként nagyon hasonló a magyar helyzet a szerbhez: ott is közvetlen orosz befolyás nélkül terjeszt a helyi kormánypropaganda olyan üzeneteket, amelyek milliméterre egybevágnak Putyin érdekeivel.
Hogy hány embert foglalkoztat a magyar kormány ilyen feladattal, arról nem sikerült adatot szerezniük az oxfordi kutatóknak, mindenesetre úgy látják, hogy nemzetközi összehasonlításban a szervezettségük közepes, a kapacitásuk pedig alacsony. Vagyis régóta űzzük már az ipart, de aránylag kispályások vagyunk benne. De kik a nehézsúlyú versenyzők ebben a sportágban?
„Elég kevés a publikus információ erről a szektorról, de kiszivárgott adatok, állami költségvetési dokumentumok, illetve alkalmazottak elbeszélései alapján azért elég jó becsléseket lehet adni, ki mennyi energiát áldoz rá. Ha összehasonlítjuk az ilyesmire alkalmazott csoportok létszámát, a befektetett pénzt, a kutatás-fejlesztésre fordított erőforrásokat, elég egyértelmű, hogy
ma Kína, Izrael, Oroszország, az Egyesült Arab Emirátusok és az USA bír a legnagyobb kapacitással a közösségi médiás manipuláció hadszínterein
– vázolja a helyzetet Bradshaw.
Úgy tűnik, nemcsak kapacitásban, de az alkalmazott technikákban sem vagyunk ott a topon. Nálunk például csak emberi operátorok üzemeltette, mondhatni kézműves kamufelhasználók terjesztik a kormányzati propagandát a közösségi médiában, miközben a nemzetközi standard már kezd túllépni a sokkal nagyobb teljesítményű automatizált accountokon (ilyeneket 38 országban detektáltak) is. Az új hullámot a hibrid, emberi felügyelettel működtetett robotfelhasználók jelentik. Ilyeneket alkalmaznak már többek között a németek, az oroszok, az amerikaiak, az irániak, és sikerrel ötvözik bennük egy szoftver fáradhatatlanságát az emberi operátor rugalmasságával és hihetőségével.
A propaganda-hadműveletek terén viszont szinte mindent bevetnek a hazai manipulátorok: az oxfordi kutatók négy nagy kategóriájából három, a kormányt támogató üzenetek sulykolása, az ellenzék támadása, illetve a politikai ellenfelek elleni trollkodás, zaklatás, karaktergyilkosságok is ott vannak a repertoárban. Egyedül a semleges, figyelemelterelésre használt hírek terjesztése maradt ki a hazai információs háborúban eddig (ez egyébként is legritkább a felsoroltak közül, többek között Brazíliában, Kínában, Szaúd-Arábiában észleltek ilyesmit a kutatók).
Az alkalmazott fegyverekben is tartjuk a lépést a világgal, az aktuális trend ugyanis az egyre vizuálisabb formába csomagolt propaganda, képek, mémek használata. Nyilván mindenki emlékszik még az idei választási kampányra, amikor ilyenekkel volt tele a magyar nyelvű közösségi média, annak idején mi is megírtuk, hogyan terjeszti az ELÉG nevű Facebook-oldalról kiindulva az ilyen típusú tartalmakat a Fidesz propagandahadserege. (Az oldal egyébként azóta is létezik, és naprakészen a kormány aktuális üzeneteit illusztrálja viccesnek szánt fotómontázsokkal és mémekkel.)
A jelentés szerint a még frissebb trendek – a keresőoptimalizálás és az online szolgáltatások ajánlórendszereinek meghekkelése – itthon még nem annyira elterjedtek. A jövő fegyverének pedig – hazai szakértőkhöz hasonlóan - ők is egyértelműen a deepfake technológiával hamisított videókat tartják.
A jelentés egyik legizgalmasabb tanulsága, hogy az autoriter rezsimekben és a demokráciákban alapvetően használják más módon az online manipulációt. Minél inkább önkényuralmi egy rendszer, annál inkább jellemző, hogy geopolitikai fegyverként vetik be a közösségi médiát. „Számukra ez nem csak arról szól, hogy a saját országukban minél jobban ellenőrizzék az információ áramlását, de arról is, hogy a saját befolyásukat erősítsék globálisan, vagy legalábbis más országokban. Demokráciákban inkább az a jellemző, hogy befelé, a saját polgáraikra koncentrálnak, és nem is annyira a kormány, sokkal inkább az egyes pártok, politikai erők igyekeznek a közvéleményt manipulálni a saját érdekeik szerint” – mondja az oxfordi kutató.
Éppen ezért okoz paradox helyzetet, hogy sok országban alakult kormányzati támogatással álhírellenes központ. Hogy ezek mit kezdenek a saját kormányuk közösségi médiás manipulációs kampányaival – és ahogy láttuk, ezt mindenki csinálja –, jó kérdés, és valószínűleg nem véletlen, hogy erről a témáról mindenki hallgat, mint a sír.
A kifelé irányuló manipuláció jellegzetes fegyvere a médiába, a közhivatalokba, a tudományba, az oktatásba vetett bizalom tudatos lerombolása is, amivel az egész társadalmat teszik sebezhetőbbé a propagandakampányok, illetve lehetetlenítik el az értelmes párbeszédet fontos és érzékeny témákban. Hogy a közbeszéd hisztérikussá válása, a kommunikáció, a gondolatok indulatközpontúvá tétele, a teljes társadalom radikalizálódása, a megosztottság mesterséges elmélyítése mekkora károkat okoz hosszú távon, senki nem tudja. Egy óriási kísérletben vagyunk, vakrepülésben: kitaláltunk egy elképesztően hatékony fegyvert, a közösségi médiás manipulációt, elkezdtük használni, és nem tudjuk, mi lesz a vége.
Nem tudjuk, hogy a csúcsra járatott Soros-migráns-EU gyűlöletkampányba beletorzult lelkek valaha meggyógyulnak-e.
És ami még rosszabb: fogalmunk sincs, mit lehetne tenni ellene.
Logikus ellencsapás lenne az álhírek terjesztésének törvénnyel büntetése, de Samantha Bradshaw óva int ettől. „Ez a probléma sokkal mélyebb és sokrétűbb annál, hogy egyszerűen be lehessen tiltani a fake newst. Technikailag is megvalósíthatatlan jelenleg, ráadásul a kormányok erre hivatkozva erősíthetik a cenzúrát, és lehetetleníthetik el a valódi médiát – hiszen ők maguk definiálhatják, mi az a fake news.”
A magától értetődő megoldás persze az oktatás, a kritikus gondolkodás, a tudatos médiafogyasztás tanítása, de itt meg sokkal több a kérdés, mint a megnyugtató válasz. Ki tudná ezt tanítani, hol, mi alapján, kinek, milyen körülmények között, milyen szervezésben, és hogyan asszisztálnának ehhez a kormányok, amiknek feltett céljuk, hogy a saját propagandájuk azért működőképes maradjon? Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, marad a reménykedés abban, hogy maga a csatatér, vagyis a közösségi médiás cégek féltik annyira az üzletüket, hogy megpróbálnak rendet tartani, vagy legalább a nagyon extrém vadhajtásokat lenyesegetni. Ilyen volt például nemrégiben a konteópápa Alex Jones kipurgálása a legtöbb online felületről, akin ugyan példát statuáltak, de magát a problémát ezzel nem oldották meg.
(Borítókép: Németh Sz. Péter/Index)