Több éven át csak finomhangolták a Macbook Airt, ami most kívül-belül teljesen megújult. Korábban az Apple megfizethető árú laptopjaként ismertük, most egy új termékkategória jött létre. A hardver nagyszerű, és végre macOS rendszerrel is elérhető mindaz, amit a Windowst futtató gépeken már rég piacra dobtak a riválisok.
Ezzel egy időben azonban az iPad Pro is megújult, amit az Apple legdrágább tabletjeként ismertünk. Az eddig is bivalyerős hardver még pöpecebb lett, a külön megvehető toll sokkal jobban használható, ráadásul vezeték nélkül töltődik, ha a tablet oldalára tapasztjuk mágnesesen. Az iPad Pro érintőkijelzőre optimalizált szoftverkínálata - főleg a professzionális eszközök halmazában - még mindig egyedülálló.
Korábbi Macbook Air-verziók használata után először furcsa lehet, hogy ugyanakkora képátlóval kisebb lett a gép mérete, ez a valamivel keskenyebb kávának köszönhető. Igencsak megcsappant a portok száma, a jackdugón kívül csak két usb-c aljzatot találunk az oldalán. Ide csatlakozik a töltő, valamint az adapterek, amelyekkel szokványos méretű usb tárolókat, külső monitorokat és egyéb eszközöket tudunk a géphez illeszteni. Nevezhetjük kábelpokolnak, ahogyan a nyugati sajtóban is szokás, bár az igazat megvallva ez egy kicsit kulturáltabb megoldás, mint amikor ugyanennyi kábel közvetlenül a laptopból lóg ki, mert az adaptert legalább el tudjuk rejteni a laptop mögött. Egyedül a beépített microSD kártyaolvasó hiányozhat egyeseknek, bár ezzel is az a helyzet, hogy amit beépítenek, az biztosan nem lesz gyorsabb, ellenben a külső olvasókból évről beszerezhetünk újabbat, és ezek az usb-c/Thunderbolt portok tutira elég gyorsak lesznek azokhoz is.
Tény, hogy hagyományos pendrive így nem dugható rá közvetlenül a laptopra, viszont az is tény, hogy vannak usb-c csatlakozós pendrive-ok.
A kijelző 2560×1600 pixeles felbontása óriási előrelépés a korábbi 1440×900 pixelhez képest, minden élesen és szépen jelenik meg a csillogó felületű, ám nem túl nagy fényerejű kijelzőn. Ezzel nem volt gondom, de általában fel is csűrtem a háttérvilágítást maximumra, és úgy is hagytam. Otthoni ágyban tévézéshez bőven megteszi.
A beviteli eszközök is teljesen átalakultak. Megmaradt a Macbookok billentyűzetére jellemző jó elrendezés, amelynek a folytonossága kiszámíthatóvá és megbízhatóvá teszi a gépet. Aki tíz éve megtanulta, melyik gomb merre van, az ma is tud vakon gépelni a Macbookokon. Annyi változott, hogy ezek az új pillangómechanikájú gombok csak kicsit nyomódnak be, és meglehetősen zajosak, ami egy meetingen elég zavaró tud lenni (újságíróként még bosszantóbb ez a kopácsolás, amikor hangfelvételt is készítenék közben). Ennek ellenére jó ez a billentyűzet, és azt vettem észre, hogy a kopogás miatt finomabban igyekszem lenyomni a gombokat. Ki tudja, még az az is lehet, hogy ezen az új modellen nem négy év alatt kopna ki az S betű, mint saját a régivágású Macbook Airemen.
Méretesebb lett a touchpad, ám ez fel sem tűnt, az eddigieken is kiválóan működtek a többujjas gesztusok. Azt is könnyű volt megszokni, hogy csak egy finom rezgő (haptikus) visszajelzést kapunk a lenyomásakor, maga a lap ugyanis nyomásérzékennyé vált, mechanikusan nem nyomódik be. Ennek az az előnye, hogy bárhol nyomjuk be a touchpad-et, mindig működik, és kapunk visszajelzést, míg a korábbi modelleken a legfölső egy ujjnyi sávot nem lehetett nyomkodni.
A gombok közt találunk még egy hasznos extrát, a bal fölső sarokban egy ujjlenyomat-leolvasó segíti a kijelzőzár feloldását. Ez gyorsabb és biztonságosabb a jelszó állandó bepötyögésénél, de azért a jelszót sem szabad elfelejteni. A következő képen jól látható a leolvasó felületének tükröződése.
Sajnos a felszín alatt már nem olyan fényesek a dolgok, és eljött az a pont, ahol már az árat is elő kell hozni. A Macbook Air most 474 ezer forintba kerül, ami nemcsak a négy évvel ezelőtti 315 ezer forintos árhoz képest hangzik beteg összegnek, hanem akkor is, ha mellé tesszük a most kapható Macbook Pro-t. Nagyjából 25 ezer forintot hozzáadva vehetünk egy Macbook Pro-t, jóval erősebb processzorral és grafikus kártyával, nagyobb fényerejű kijelzővel. Vagy az ötszázezres Pro helyett választhatjuk a sima Macbookot, kétszer nagyobb tárhellyel, kompaktabb mérettel. Ennek a pár tízezer forintnak a megspórolásával az Airtől plusz két óra akkuidőt, egy a Próénál gyengébb processzort, és néhány kisebb extrát kapunk.
Az viszont biztos, hogy a Macbook Airrel egészen biztosan el tudjuk végezni a munkánkat, amennyiben nem kell rajta videót vágni és renderelni, amihez erősebb vas dukál. A macOS rendszer nagyon kezes, kényelmes és stabil, és a hardver jó pár évig használható marad.
Árban erős riválisok az új iPad Pro modellek is, hiszen 500 ezer forintból kijön a 12,9 colos óriástablet 256 GB tárhellyel és billenyűzettel. Az iPad Próban pedig megvan a lehetőség a rajzolásra és a tollal való jegyzetelésre, amire a Macbook érintőkijelző híján nem alkalmas.
Az idei iPad Pro modellek nagyon dögösek lettek, és meglepően könnyűnek tűnnek a kézben forgatva. A korábbiaknál szöglesetebbek éleik, és keskenyedett a káva, ami nagyon jól áll nekik. Nemcsak azért, mert ennek hála csökkent a fizikai méret, hanem mert eltűnt a kerek főgomb, mínusz egy meghibásodni képes alkatrész. Lett az ujjlenyomatos beléptetés helyett arcfelismeréses, ami villámgyors, pontos és kényelmes. Elképesztő, hogy milyen távolról felismer minket a kamera, és milyen gyorsan dolgozik, például akkor is, ha a Lastpassból kell egy jelszót kiolvasni egy online belépéshez.
Maga a rendszer is szédítően fürge az A12X Bionic csipnek köszönhetően, azonnal reagál minden érintésünkre. Nem igazán tudnám semmihez sem hasonlítani, egyedülállóan gördülékeny rajta minden. Sokat elmond, hogy a Fortnite simán fut rajta a legjobb grafikai beállításokkal 30 fps-ben, ami egy laptopot nagyon is megizzaszt. Elméletileg még munkavégzésre is alkalmas, ez viszont nagy mértékben függ a munka jellegétől.
Mivel az Apple meglehetősen zártan kezeli az iOS rendszert, mindegyik böngészőnek az általa fejlesztett Safari motorját, a WebKitet kell használnia. Ebben pedig csak nyomokban találjuk meg az asztali képességeket, nem tudjuk egyetlen gombnyomással ténylegesen számítógépes módra átállítani a böngészőt. Nem, az iOS-es Chrome-ot sem, hiába van ott a menüjében egy gomb az asztali weboldal lekéréséhez. Az érintőkijelző és az iOS miatt ez a Chrome teljesen máshogyan viselkedik, mint a Macbookon, vagy akár Androidon (a Samsung Dexről nem is beszélve, ott is remek az asztali mód).
A hibák olyan dolgokban nyilvánulnak meg, hogy az érintőkijelző bénán kezelheti a szerkesztendő szövegdobozokat, elcsúszhatnak bizonyos elemek. Munkavégzés során, amikor nagy és lomhán változó online rendszerek is a kezeink közé kerülnek, ez problémát jelenthet.
Maga a Smart Keyboard Folio billentyűzet tökéletesen alkalmas hosszabb szövegek beírására. Ez is egy kissé kopogós, mint a Macbook gombjai, de annál egy fokozattal halkabb. Előnyére vált, hogy kétféle szögben lehet felállítani rá a kijelzőt, és a gombokhoz közelebbi mágneses rögzítőpont használatával a térdünkön is elég stabilan megáll az iPad.
Ha a következő verzióban még 5-8 fokkal hátrébb tudnák hajlítani, azt már tökéletesnek mondanám, de nagy esély van rá, hogy úgy már másfajta támasztékra lesz szükség, nehogy a súlyos tablet lebucskázzon a földre (kivételesen támogatnám a Microsoft Surface támasztólábainak elvtelen lemásolását, mert az hibátlan). Az alábbi képen is látszik, hogy a Macbook Air egy kicsit hátrébb tud dőlni, mint az iPad Pro.
Amin még dolgoznia kell az Apple-nek egy kicsit, az a kijelző osztott nézete, ám ezen legfeljebb egy új iOS-verzió segíthet. Viszonylag kevés lehetőségünk van: vagy fele-fele arányban osztjuk meg a kijelzőt két app között, vagy az egyiket egy keskeny sávra száműzzük, ami olyan, mintha egy normál és egy mobilos appot néznénk egyszerre. A szoftverek sem igazodnak jól ehhez a szituációhoz, és némelyik arányosan csökkenti a betűtípus méretét, és gúvaszthatjuk a szemünket olvasás közben.
De térjünk még vissza a fent említett szívásokra. A külső tárhellyel azért lehet gondunk, mert bár az iPad Pro már usb-c aljzatot használ a korábbi Apple-féle Lightning helyett, ez a port igencsak felemásra sikerült. Az egy dolog, hogy a rákötött monitoron megjelenő kép egy rossz vicc, mert a felbontás nem igazán kompatibilis az irodákban fellelhető kijelzőkével, de bármilyen adaptert is használunk, usb-s adattárolót biztosan nem fogunk rákötni. Lehet, hogy az Apple már dolgozik valamilyen megoldáson, de az iOS nem igazán alkalmas a rendes fájlkezelésre, és kerülőutakat kell használni. Egyedül a fényképeket és videókat hajlandó lementeni, de azért vannak más tartalmak is, amiket külső eszközön szeretnénk tárolni. A többi fájlt vagy egy oda-vissza átjárást biztosító felhőtárhelyre kell feltolni, vagy egy saját NAS-ra, hálózati adattárolóra.
Ami kárpótolhat minket a hiányosságokért, az a toll. A tablettel együtt bemutatott második verziónak kiváló a fogása, és végre nem kell bedugdosni sehová, mert vezeték nélkül töltődik fel az iPad fölső peremén. Tényleg bitang erős az a mágnes, ami ott tartja: táskában hazavittük az iPadet, és másnap reggel is ott volt a toll a helyén, pedig jó sokat pakolásztunk közben. Le lehet verni onnan, főleg ha a toll valamelyik végét lökjük meg véletlenül, olyankor egy pillanat alatt lecsavarodik a helyéről.
Az Apple Pencil nyomásérzékeny, a toll dőlésszögét is figyelembe veszik a rajzolós appok, és ennek megfelelően a virtuális ceruza függőlegesen tartva vékony vonalat húz, az oldalára döntve pedig vastagabban satíroz.
A véletlen érintés kiszűrő rendszer pedig egyszerűen tökéletes, természetes tartásban ráfektethetjük a kezünket a kijelzőre, és ez egyáltalán nem befolyásolja a rajzolást vagy a jegyzetelést. A Samsung Galaxy Note 9 használta óta rákaptam a kijelzőn való jegyzetelésre, ami még úgy is sokkal hatékony és kényelmes, hogy a magyar nyelvű digitális macskakaparást nem lehet csak úgy felismertetni, még egyszer le kell gépelni a tartalmat.
Persze az Apple Pencil nem szériatartozék, és borsos ára van, 45 ezer forintba kerül. Annak viszont bőven megéri, aki sokat jegyzetel, vagy esetleg a munka során az ügyfél előtt kell felskiccelni valamit, mondjuk egy épület, egy weboldal vagy valamilyen termék vázlatát, és nem kell csak emiatt visszamenni az irodába.
Amíg nálam volt az iPad Pro, igyekeztem bevonni a munkába, és a Macbook mellett jól működött egyfajta második monitorként: az értesítési rendszere mindegyik céges kommunikációs csatornán, legyen az Microsoft Teams, Slack, email vagy bármi más, azonnal jelez, a laptopon csak böngészőben futó szolgáltatásoknál sokkal megbízhatóbb. Rengeteg nagyon profi app letölthető rá, szóval aki mindent megtalál a munkájához, annak akár elsődleges eszközként is működhet. Illetve akkor is, ha hozzá tudjuk igazítani a webes rendszereinket, ami a nagyobb intézményeknél és vállalatoknál lassabban szokott végbe menni.
Bár az iPad Pro a méreténél fogva nem ideális fényképezőgép, a hátlapon egész jó kamerát találunk, amivel elfogadható minőségű képeket tudunk készíteni, nagyjából mint egy középkategóriás mobillal. Az előlapi kamerával pedig ugyanúgy tudunk virtuális – animoji – maszkokat húzni a fejünkre, mint az iPhone X sorozatú mobilokkal.
Az Apple nehéz választás elé állította a felhasználóit. A korábban belépő szintű Macbook Air kiesett a megfizethető gépek kategóriájából, súlyos ára volt a fejlődésnek, és eközben egyetlen olyan tulajdonsága maradt, amit más gyártóktól biztosan nem kapunk meg: macOS fut rajta. Eleve egy laptopról van szó, hozza azt a tudást, amit egy laptopnak kell. Hasonló képességű hardvert találunk bőven, az Apple csak felzárkózott.
Az iPad Pro viszont jövőbe mutató, olyan új dolgokat tehetünk és tanulhatunk meg vele, amit egy laptoppal sohasem. Oké, ez nem újdonság, eddig is ezt tudta az iPad Pro, ám ezzel az új bivalyerős processzorral, a kényelmes arcfelismeréssel és az új tollal egészen lenyűgöző lett a teljesítménye. Nemcsak a kategóriájának a legjobbja, hanem erős és sokoldalú, mint egy számítógép, és annál sokkal kényelmesebb. Ha figyelembe vesszük a 10 colos kistestvért, akkor pedig pont olyan magasan van a belépési küszöb, mint ahol négy éve volt a Macbook Airrel.
A teszteszközöket az iSTYLE adta kölcsön nekünk.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)