Talán annak szerencsés véletlennek köszönhetem a digitális világ iránti érdeklődésemet, hogy nagyjából egy időszakra esett a gyerekkorom és a rendszerváltás előtti évek egyre nyitottabb világa. Ma is élénken emlékszem mekkora élmény volt az első Bécsben vásárolt kvarcjátékkal játszani napestig, otthon, az általános iskolában, majd az osztálytársak közt kölcsön-csereberélni az űrhajós, robotos, autóversenyes, focis – mai szemmel persze már végtelenül egyszerűnek tűnő – folyadékkristályos kijelzős kütyüket. Az osztályban a legmenőbb srácnak Casio Western Bar játéka volt, az órák közti szünetekben, délután a napköziben ő volt a kvarcjátéktőzsde ura, nekem legalább ötször oda kellett adnom az én nem annyira menő Play & Time békás-elkapós játékomat (Frogs), hogy egyszer játszhassak az övével.
Nem sokkal később kaptam az első komolyabb karórámat – természetesen egy kvarcórát – és az már Casio gyártmány volt, ahogy a nyolcvanas évek vége felé feltünedező iskolai számológépek többsége is a távoli japán gyárból került ki. Nem állítom, hogy a nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás környékén az egész ország Casio-lázban égett volna, de tény, hogy a cég egyre több terméke került hazánkba, a falióráktól kezdve, a lakodalmas szintetizátorokon keresztül, a rengetegféle karórán át a függvényszámításos, tudományos számológépekig, és talán meg lehet azt is kockáztatni, hogy majd' minden háztartásban volt legalább egy olyan tárgy, amin a jellegzetes, évtizedek óta változatlan logó, a Casio öt betűje szerepelt.
És most itt állok Tokióban, a Casio sindzsukui toronyházának egyik fölső emeletén, és elképedve nézem a világ legnépesebb városának horizonton is túlnyúló háztengerét, majd rápillantok pár éve vett nyolcvanasévek-retró Casio kvarcórámra (stopperes, ébresztős, vízálló), konstatálva, hogy mindjárt kezdődik a prezentáció, amit a cég meghívására a városba érkezett néhány európai vendégnek szántak a PR-osok. A Casio ugyanis minden évben meghívja pár partnerét, hogy megmutassa nekik tokiói központját és valamelyik gyárát, most rajtam kívül két szerb óraboltos üzletember, egy lengyel instagramos influenszer és felesége, egy lengyel youtuber influenszer és (japán) felesége, valamint Nagy Sándor, a Casio órákat Magyarországon terítő Fast Hungary Kft. termékmenedzsere várja a cégtörténeti összefoglalót.
A Casio pr-osa, egy fiatal, talán harminc körüli nő előre szabadkozik, hogy rövid lesz, és csak a legfontosabb dolgokat szeretné kiemelni. Nem is mulasztja el a kályhától kezdeni, azaz rögtön feleleveníti a cég történetének kissé bizarr kezdőpontját: a Casiot – illetve akkor még: Kasio Szeiszakujdzsót – Kasio Tadao mérnök és három öccse alapította 1946-ban, egy furcsa, egyáltalán nem elektronikus, semennyire nem digitális termékkel, az úgynevezett jubiva pipával betonozva be a cég későbbi sikerét. A háború utáni, szegénységben tengődő japánok sok mindenről voltak kénytelenek lemondani, de erős dohányosként a cigarettázásról semmiképp. Kasio találmányába, az ujjra húzható gyűrűbe illesztve a cigarettákat szinte teljesen végig lehetett szívni – és az ötletre annyira vevők voltak a nikotinfüggő japánok, hogy egy csapásra gazdaggá tették a Kasio-testvéreket.
A cigarettagyűrű sikeréből származó profitot a testvérek nem élték fel, hanem saját termékek fejlesztésére fordították: az elektronikus termékek piacára 1954-ben, íróasztal méretű elektronikus számológépükkel törtek be, miután egy korábbi, ginzai üzleti kiállításon látott számológépekben felismerték a jövőt. Akkoriban a számológépek még mechanikus, fogaskerekes áttételekkel működő szerkezetek voltak, az első Casio számológép viszont elektromágneses tekercsekkel üzemelt, a világon elsőként. Kezelőfelülete elsőként alkalmazta a ma is használt háromoszlopos, (0, 1-9) numerikus billentyűzetkiosztást is, kényelmessé téve a matematikai műveletek bevitelét, és kijelzője is egyszerűbb volt a korábbi modellekénél.
Apró érdekesség, hogy a márkanév kiválasztása, megalkotása is ekkor történt: a testvérek nevének angol átírása, a Kashio helyett az áramvonalasabb, nyugaton jobban csengő, modernséget, gyorsaságot sugalló Casio lett a brand és a cég neve 1957-ben (Casio Computer Co., Ltd.). A japánok viszont ma is a cégalapítók nevét ejtik ki, akárhányszor kimondják a termék nevét – a szigetországban nem hallani olyat hogy "kázió" vagy "kászió", csakis azt, hogy "kasió".
A hatvanas-hetvenes évektől kezdve aztán egyre több termékkel bővült a cég portfóliója, jöttek a kvarcórák, analóg és LCD-számlapos fali és karórák, zsebszámológépek, szintetizátorok, kvarcjátékok, később a digitális fényképezőgépek, kamerák, mobiltelefonok, annyi minden, hogy a pr-os bele is gyorsít, hogy jöhessen végre a Casio sztárja, akiért végülis összegyűltünk. Ő pedig nem más, mint Kikuo Ibe, a Casio legendás mérnöke, a cég legnépszerűbb termékeinek, a G-Shock karórák atyja, akit már-már félistenként tisztelnek a Casio órák rajongói.
Apró termetű, kissé borzos, kerek Lennon-szemüveget viselő, ránézésre meghatározhatatlan korú (amúgy 65 éves) férfi lép a tárgyalóba. Kis segítséggel összedugdossa laptopját a projektor vezetékeivel, majd nem szűnő mosollyal, tört angolsággal, de azért rutinosan előadja a nevéhez fűződő G-Shock, a végletekig strapabíró karóra történetét.
A kivetítő vásznon aranyos rajzokkal megtámogatva elevenedik meg a 35 éves cégtörténeti legenda, ami szerint a G-Shock óra ötlete 1982-ben fogalmazódott meg a szeleburdi fiatal mérnökben: az utcán sétálva véletlenül összeütközött egy másik gyalogossal, és leesett a karjáról az óra, amit még édesapjától kapott középiskolásként. A családi ereklye összetört, javíthatatlanul tropára ment, cserébe megszületett a csaknem elpusztíthatatlan időmérő ideája, aminek meg se kottyan ha magasról leejtik, vagy éppenséggel egy teherautó hajt át rajta.
Kikuo Ibe a "háromszor tíz" elérését tűzte ki célul maga elé: a leendő órának ki kell bírnia egy tízméteres esést, tíz évig működnie kell elemcsere nélkül és állnia kell víz alatt a légköri nyomás tízszeresét (azaz legyen száz méteres mélységig vízálló). A Casio berkein belül erre a célra összeverbuvált nyolcfős csapatával kétszáz prototípust alkottak és teszteltek, nem sok sikerrel. A végső megvilágosodás akkor jött el, amikor Kikuo Ibe egy parkban üldögélve egy gumilabdát pattogtató gyerekre lett figyelmes. A labda mozgását, a gumi torzulását megfigyelve jött rá, hogy hasonló elven kellene tompítani az órák külső tokját érő erőhatásokat, hogy azok ne károsítsák az érzékeny belső szerkezetet.
Az első Casio G-Shock, a DW-5000 1983-ban jelent meg, és paramétereiben túl is szárnyalta a "háromszor tíz" célkitűzéseit: a rezgéseket elnyelő zseléágyon fekvő óraszerkezet gond nélkül bírta a 200 méteres vízmélységet, és tízméteresnél magasabbról leesve sem károsodott. A többi innentől már óratörténeti diadalmenet: több mint százmillió eladott példány, csaknem megszámlálhatatlan altípus, repülős, búváros, hegymászós, ultramodern és retró, elemes és napelemes, analóg és digitális, rádiós, bluetooth-os és GPS-es, fiatalos és konzervatív, színes, szagos, nyolczenés, minden. A marketing egy sor sztárral együttműködve tolja évek óta a G-Shock szekerét, most épp a Gorillazzal álltak össze, hogy az okosórák bűvöletébe esett fiataloknak időtálló alternatívát mutassanak. (Itt érdemes megjegyezni, a külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a cég lemaradt az okosóra-robbanásról, pedig a Casionak van saját okosórája, például a WSD-F20, de a főként outdoor jellegű terméken kívül nem áll szándékukban felkapaszkodni az Apple által hajtott szekérre, inkább a prémium szegmensben, illetve a G-Shock-ra koncentrálva szeretnék folytatni a munkát, azokra a vevőkre összpontosítva, akik úgymond igazi órákat szeretnének hordani.)
A Casio azonban nem csak beszélni akart nekünk az óráiról, de meg is akarta mutatni, hogyan készülnek. A cél: a cég egyik óragyára, 550 kilométerre északra Tokiótól, Jamagata prefektúra egyik kis városában, Higasinében. Másnap korán reggel indulunk, a sinkanszen gyorsvasúti hálózat egyik expresszvonatával, hogy körülbelül három óra vonatozás után megérkezzünk Tokió kellemes őszi időjárásából a jóval hűvösebb, északabbi klímába. A vasútállomástól egy városszéli ipari parkig visz a busz, a rendezett, hihetetlenül tiszta kisvárosban alig látni embereket. Ez mondjuk nem is csoda, az itt élők egy jó része a helyi gyárakban dolgozik, csak a Casio üzeme több mint hatszáz főt foglalkoztat, annak ellenére, hogy a gyártás nagy mértékben robotizált.
Belépünk az 1979-ben alapított gyár fő épületébe, és ami elsőként mellbe vág, az a vakító fehérség, tisztaság. Egy hajszál nem sok, annyi szöszt sem látok a padlón, a mellettünk elsurranó dolgozók tetőtől talpig fehér védőöltözetbe vannak bugyolálva, rend és rendezettség uralkodik amerre nézek. A gyárban pár évvel ezelőtt alakítottak ki látogatók számára külön helyiségeket, ahonnan be lehet pillantani a hermetikusan elzárt összeszerelő és csomagoló termekbe, itt kezdjük a gyártúrát. Egy gyors kiállításszemle, megtudjuk, hogy milyen sokféle, és főképp mennyire apró alkatrészből áll össze egy Casio óra, majd fölhúzzák az ablakok redőnyeit, és szemünk elé tárul négy terem.
Az elsőben négy teljesen automatizált gyártóegység dolgozik, sárgán forgolódó robotkarokkal, itt precíziós fröccsöntéssel készülnek különféle óraalkatrészek. Sehol egy ember, a gépek munkáját szenzorok, és kamerák ellenőrzik, csak szükség esetén avatkozik be gyártásvezető mérnök. Ez a jamagatai gyár jövője, a tervek szerint egyre több alapvető munkafolyamatot végeznek majd el teljesen önállóan az ipari robotok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elveszik a szorgos japán dolgozók munkáját, és hogy miért, arra a következő három terem adja a magyarázatot.
Itt már sokan dolgoznak, főként nők, bár ez nem igazán látszik, mivel csak a szemük látszik ki a hófehér munkaruhából. Az összeszerelő és csomagoló sorokon olvad össze a gépi és kézműves munka. Minden egyes legyártott órát finom mozdulatokkal megfognak, összeillesztik a főbb alkatrészeket, digitális mikroszkópok, nagyítólencsék alatt mustrálnak, fényesítenek, tisztítanak, csomagolnak, hogy makulátlan termék jöjjön le a gyártósorról. Nem dolgozhat itt akárki. Szigorúan megszabott elvárásoknak kell megfelelni, és csak több évi gyakorlat megszerzése után, fokozatosan lehet valaki hitelesített óraműves, afféle csúcsdolgozó a Casio gyárában.
A leginkább valamiféle ultramodern műtőre emlékeztető összeszerelő-termek után megnézzük a gyár szívét is, ahol a főbb alkatrészek készülnek. Itt értjük meg, hogy miért nem igazán olcsók a Casio órák, még ha tömegtermékekről is van szó. Minden darabjuk, a legapróbb fogaskerék is helyben, Japánban készül, nem pedig más országban, sőt a jamagatai PPL (Premium Production Line, azaz "minőségi gyártósor") termékeire annyira büszkék, hogy szeretnék elérni, hogy a "Made in Yamagata" szűkebb eredetmegjelölés kerülhessen a dobozaikra. Egyszóval a kézműves, és high-tech robotmunka nem olcsó, és itt együtt dolgozik ember és gép.
A kutató és fejlesztési részlegről kikerülő végleges óratervek négy fő gyártási folyamatban öltenek testet:
A túra végeztével kapok egy kísérőt magam mellé, hogy készíthessek pár fotót a gyárról, kívülről is, még mielőtt besötétedik. Az angolul nem igazán tudó, hatvan év körüli férfi előbb szabadkozik, hogy hátulról nem fotózhatok, mivel ott parkoló van és csomagolóanyagok, ami mégsem annyira fotogén, inkább a porta felé irányít, hogy onnan készítsek képeket. Miközben körbesétáljuk a jókora lapostetős épületet gyanútlanul megkérdem, hogy mióta dolgozik a gyárban, nem sejtve, hogy hirtelen többet tudok meg tőle a Casio sikeréről, mint eddig bárkitől. "Mindig" – mondja mosolyogva. "Jó, de hány éve?" – kérdem kissé udvariatlanul. "Harmincnyolc" – feleli. "Tehát a kezdetektől fogva?" – ámulok. "Hai!"
A Casio tokiói központját és jamagatai gyárát a japán cég, illetve a magyar forgalmazó, a Fast Hungary Kft. meghívására nézhettük meg. Az utazás, szállás és ellátás költségeit a meghívók állták, a fenti riport anyagába azonban nem szóltak bele, az teljes mértékben szerkesztőségi tartalom.