Természeti törvény a monogámia? Miért vannak ilyen fura szavaink a hűtlenségre? Miért gondolja minden egoista, hogy neki nem az elsődleges feladata az utódnemzés, mint dédanyánknak 1922-ben? A házasság, hiába több ezer éves, mára megszűnt morális, gazdasági és társadalmi alapegységnek lenni. Már nem az életben maradás alapfeltétele, csak egy választási lehetőség. Hogy mennyire vonzó választás a mai feltételekkel, azt a házassági és válási statisztikák mutatják. De a házasság intézménye ennél komolyabb paradigmaváltásokat is túlélt; jó eséllyel az individualizmust is túl fogja.
Több különböző folyamat zajlik a fejlett társadalmakban, és ezek hatására egyre kevésbé központi és domináns intézmény a házasság. Az emberek később házasodnak, vagy meg sem házasodnak, és egyre többen vannak. A válások aránya viszonylag magas. Egyre több a házasságon kívül született gyermek, és egyre többen költöznek össze házasság nélkül.
– írta 14 éve Martin Whyte, a Harvard szociológiaprofesszora, a Dating, Mating, and Marriage című könyv szerzője. Whyte megállapításai már akkor sem számítottak újdonságnak; a másfél évtizede leírt trendek azóta sem változtak, legfeljebb elmélyültek. Mára a jóléti (nyugati) társadalmakban
nemcsak a házasságok száma esett vissza, hanem a megkötött házasságok is egyre kevésbé szólnak egy utód világra hozataláról és felneveléséről.
Ó, idők, ó, erkölcsök! – sóhajthatnánk, ha kereszténydemokrata politikusok lennénk, akik nemcsak a katolikus dogmatika miatt gyűlölik a szabad értékválasztást, de azt is tudják, hogy a társadalom elöregedése mekkora terhet ró a költségvetésre. Az igaz, hogy a házasság válsága nem független az individualizmustól, de ezt a szellemet akkor se lehetne visszatuszkolni a palackba, ha a Vatikán inkvizítorai Ratkó Anna szellemével vezettetnék be az abortusztilalmat a Kárpát-medencében.
A házasságra nézve ez nem baj, mert anélkül sem fog eltűnni – a mi életünkben már biztosan nem. A lendületmegmaradás törvénye, tudják. A több száz éves intézmények néha széthullanak, ha meghaladja őket a kor, de a házasság több ezer éves intézmény, és a felezési ideje is arányosan hosszabb. De amíg lesz két ember, akik együtt akarják leélni az életüket, addig lesz házasság is.
A házasság definíciója sokáig úgy nézett ki, hogy
A felsoroltak elsősorban a nyugati kultúrkörben érvényesek, és van, ami már ott sem. Az első pontra rácáfoló poligámiát (többnejűség) ma főleg az arab országokból ismerhetjük; a második pontot felülíró melegházasság a nyugati liberális demokráciák hozadéka. Ami az egész életre szóló elkötelezettséget illeti, a házasságok igen nagy része válással végződik – nem véletlenül vannak a szerződésben a negyedik pontban említett paragrafusok.
A válóperes ügyvédek gyakorlatilag biztosra fogadó szerencsejátékosok, akik arra játszanak, hogy két ember úgysem bírja elviselni egymást egy életen át. Erre jók az esélyeik, mert az erről szóló, esküvel súlyosbított szerződés egyoldalúan felmondható. Valamelyik fél úgyis megszegi majd az esküjét, például az ötös pontot – a tanulmányok szerint
az örök hűséget illetően a házaspárok 45-55 százaléka legalább egyszer meginog, és 30 százalékuk meg is csalja a házastársát.
Mindeközben a házastársi hűtlenséget az amerikaiak 79 százaléka tartja rossznak. A rosszat úgy értik, bizonyára, hogy erkölcstelen, mert ha a hűtlenség rossz érzés lenne, senki nem csinálná. De az istenadta nép egyharmada csinálja, és utána rosszul érzik magukat, amiért jólesett nekik.
Nem, ezek nem az új idők rossz erkölcsei, hanem az örök időktől velünk élő ösztönök. Kurvák és kanos férfiak már akkor is voltak, amikor a Bibliát még meg sem írták, és a Biblia után csak annyi változott, hogy a házasságtörést bűnné tették, a nemi vágyról meg kijelentették, hogy az a Sátán kísértése, és le kell győzni. Ettől a világmagyarázattól az emberiség ugyan nem lett erkölcsösebb, de amíg a férfiak éjjel jártak bordélyba, nappal nem került szóba, hogy mennyire természetes (úgy értve, hogy gyakori) a vonzalom egy harmadik fél iránt. Nem volt szalonképes, mondhatnánk – de a szalon azóta kiment a divatból, a házasságtörés meg nem.
Régen is előfordult, ma is előfordul, hogy látszólag monogám kapcsolatban élő házastársak titokban szeretőt tartanak. Van, hogy az egyik fél lebukása komoly krízist okoz a kapcsolatban, de ez sem szükségszerűen válóok – néha a botlás még jobban összekovácsolja a párokat. És olyan is van, hogy a felek nem szexuális, hanem érzelmi exkluzivitást várnak el a másiktól. Vagyis nyitott kapcsolatban élnek, és szexelhetnek másokkal, amíg az nem fenyegeti a kapcsolat integritását.
Úgy tűnik, a házastársak is tudják, hogy az életfogytig tartó szexuális monogámia egyre kevésbé reális elvárás. Ezt könnyen lehetne a modern kor erkölcstelenségére fogni – elvégre nagy- és dédszüleink együtt öregedtek meg, kibírták egymást, csak mi vagyunk álmokat kergető, önző dögök –, pedig nem az erkölcstelenség új, hanem az, hogy ma már nyíltan beszélhetünk róla. A hűtlenség több évezredes jelenség; az a hozzáállás, hogy bűnnek tartjuk, valamivel későbbi. A hűtlenség biológiai okokra vezethető vissza, amiket a vallás nyilvánított bűnnek.
A természeti, illetve az ember alkotta törvények között az a különbség, hogy az előbbiek nem opcionálisak: mindenkire megkerülhetetlenül vonatkoznak. A monogámia viszont nem a természet, hanem az ember alkotása. A válások és házasságkötések számát elnézve fölmerül a kérdés: van értelme ennek az intézménynek?
Van értelme meghozni egy olyan törvényt, amiről tudni lehet, hogy csak az emberiség fele tudja majd betartani?
A lángoló szerelem idején az örök hűség tartható vállalásnak tűnik – de a lángoló szerelemnek, mint biológiai jelenségnek éppen az a funkciója, hogy erősítse a kötődést a partnerrel. Az antropológus Helen Fischer – neurobiológiai folyamatok alapján – három kategóriára osztotta az emberi kapcsolatokat:
Hogy ezek a kémiai vegyületek, hormonok és neurotranszmitterek hogyan befolyásolják az érzéseinket és az értékítéletünket, az egy külön cikk kereteit is szétfeszítené – legyen elég annyi, hogy más biológiai folyamatok kellenek egy kapcsolat megalapozásához, mint a fenntartásához. És ezek a biológiai folyamatok nem életfogytig tartó monogám párkapcsolatokra ösztönöznek.
Figyelik a szót: ösztönözni. Hát a házasság nem az ösztönök követéséről szól. Ellenkezőleg, van abban egy nagyon tudatos értékválasztás is: az, hogy ha megígértem egy másik embernek, hogy hűséges leszek hozzá, akkor nem fogok ösztönökre hivatkozva megdugni mindent a kerítésléctől a szomszédig. Más kérdés, hogy ez az ígéret mennyire követ természeti törvényeket, ami garantálná, hogy könnyű lesz betartani. Egy amerikai pszichológus, Christopher Ryan, a Sex at Dawn: The Prehistoric Origins of Modern Sexuality szerzője például azt állítja, hogy
nemcsak hogy nem vagyunk bedrótozva arra, hogy monogám kapcsolatban éljünk, de a férfiaknak azért is nehéz hűségesnek maradniuk, mert a tartós párkapcsolatok a férfiakban automatikus libidócsökkenést idéznek elő.
Hogy akkor miért ragaszkodunk mégis a monogámiához? A párterapeuta David Peters egy rádióműsorban arról beszélt, hogy az állatok 90 százaléka nem monogám kapcsolatban él, de a monogámiának mégis nagy szerepe volt a civilizált emberiség történetében:
Fajként megvan bennünk a késztetés, hogy megpróbálkozzunk a monogámiával. De mivel az érzéseink és ösztöneink mozgatnak bennünket, kudarcot vallunk. Így mondjuk, hogy kudarc, mert az emberek törekszenek rá, és mondják is, hogy törekszenek rá. Ha vannak afférjaik, azt inkább eltitkolják.
[...]
Akik félrelépnek, többnyire azt mondják, hogy nem örülnek neki; inkább azt szeretnék, ha csak egy szerelmük lenne az életben – vagy egyszerre csak egyvalaki, akivel őszintén beszélhetnek az érzéseikről. Akiknek afférjaik vannak, azok úgy érzik, hogy rajtakapták őket. A partnerükkel akarnak maradni, ilyen vagy olyan okból, és mégis belekeverednek egy románcba.
[...]
De észrevetted már, hogy a megcsalt partner általában azon kezd el gondolkozni, hogy beleszeretett-e a másikba, vagy csak szexeltek? Ez sokat számít. Ha csak szex, sokan tudomásul veszik és megpróbálnak megbocsátani. De ha egy kezdődő románcról van szó, az katasztrófa, mert az azt jelenti, hogy már nem szeretsz többé, és valaki mást akarsz.
Vagyis a szexuális kicsapongást a házastársak úgy-ahogy megbocsáthatónak – vagy legalábbis megérthetőnek – tartják, amíg az nem fenyegeti a közös életüket. Mindenesetre a hűtlenségre használt kifejezéseink tényleg sokatmondók: félrelépni, megcsalni, megbotlani. Mintha lenne egy Helyes Út, amin járni kell, a többi csak bűnös kilengés lehet. És a helyes út a házasság, amit a társadalom többsége helyesel és támogat – sokaknak épp emiatt tűnik olyan vonzónak.
A mai világ sokkal, de sokkal több lehetőséget kínál, mint az 50 évvel ezelőtti. Az ezzel járó szabadság sokakat inkább zavar – ebben az értékválasztási bazárban megbízható, ismerős mintának hat a házasság. Évezredek gyakorlata igazolja, hogy a házasság nem egy opció, hanem Az Opció – két ember egymásba szeret, megházasodnak, gyerekeik születnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez minden mesekönyv sztorija, és minden amerikai film hepiendje – naná, a mesekönyv és az amerikai film is a Biblia erkölcsiségére épülő nyugati kultúrkörből ered.
De ettől még A MONOGÁMIA NEM TERMÉSZETI TÖRVÉNY – OLYANNYIRA nem, HOGY A VILÁG TÁRSADALMAINAK 83 SZÁZALÉKÁBAN MA IS ELFOGADOTT A POLIGÁMIA.
Régen mindenhol az volt – régen, amikor az emberiség még el volt foglalva a vadászó-gyűjtögető életmóddal, és nem ért rá mesekönyveket írni. A monogámia nagyjából tizenkétezer éve, az ember letelepedésével párhuzamosan kezdett elterjedni. A váltásnak főleg gazdasági okai voltak. Ez volt az a korszak az emberiség történetében, amikor megjelent a készletfelhalmozás, a vagyonszerzés, illetve a megtermelt javak és földek tovább örökítése az utódoknak. A házasság alapjait ezek a gazdasági érdekközösségek fektették le, a finomabb változásokat az évszázadok adták hozzá. A kereszténység bővítette ki a szociökonómiai normákat a szexuális exkluzivitással, azaz a házastársi hűséggel. A romantikus szerelemre épülő házasság eszményét a viktoriánus kor szerzői népszerűsítették – Byron, Shelley, Keats és a Brontë nővérek. Összegezzünk:
Az örök életre szóló szerelmi házasság eszméjét KÉTSZÁZ, KÉTEZER ÉS TÍZEZER ÉVES TÁRSADALMI-KULTURÁLIS MÉMEKBŐL és szokásokból legózták ÖSSZE.
Ettől a konstrukciótól várnánk el, hogy mai emberek életére alkalmazzák. Nem csoda, hogy mutatkoznak bizonyos hiányosságok a működésében.
De ez még nem a házasság halála. Van, hogy egy intézmény elmarad a korától – ilyenkor a jogalkotás mindig igazít egy kicsit a definíción, hogy maga az intézmény megmaradhasson. A pszichológus Eli Finkel egy elemzésben azt írta, hogy a házasság Észak-Amerikában három nagyobb átalakuláson ment át:
Philip Cohen, a Marylandi Egyetem szociológiaprofesszora szerint kevesen gondolnak bele, hogy a XX. század közepéig a házasság nem választás kérdése volt, hanem az életben maradás alapvető társadalmi intézménye – még az olyan jóléti társadalmakban is, mint az Egyesült Államok. Az 1950-es évekig a házasságon kívül élő nőknek esélyük sem volt egyedül boldogulni az életben, és – bármilyen meglepő – a nőtlen férfiakat is diszkriminálták: nem szívesen alkalmazták őket jól fizető állásokban.
A nyugati világ társadalmi-gazdasági fejlődése azzal járt, hogy a házasság megszűnt az optimális gazdasági alapegységnek lenni. Egyre nagyobb teret nyert az individuum, az egyéniség; a hatvanas évekre már a házasság is az önmegvalósítás eszközévé vált.
Mostanra az „én” fontosabb lett a „mi”-nél. És ez az igazi botrány.
Henrik Ibsen 1897-ben írta meg Nóra (Babaszoba) című történetét, amelynek főszereplője, Nóra rádöbben, hogy a férje nem veszi emberszámba, a házassága csak látszólag mintaszerű és boldog, de az élete egy hazugság, és az őt körülvevő rendszer igazságtalan a nőkkel. A történtek hatására Nóra elhagyja a családját. A színdarab első bemutatóján ez a történet óriási botrányt okozott – ez a status quo szemen köpése volt.
Egyrészt, ugye, hogy egy nő. Másrészt, hogy megy a saját feje után.
Hogy magára gondol.
Fontos megkülönböztetni ezt a kettőt, mármint a nemi egyenlőséget és az önérdek-érvényesítést. A feminizmus rögös útját sokan taposták simára Simone de Beauvoirtól a Pussy Riotig, de az önzést szinte az összes eszmerendszer megveti. Az esélyegyenlőségért küzdő polgárjogi mozgalmak jellemzően kollektivista (balos) ideológiákat követtek, amikkel épp úgy nem fért össze az önzés, mint az önfeláldozás-mítoszt propagáló kereszténység tanításaival. Az önzést az emberi kultúra szinte összes társadalma tiltotta: évezredekkel ezelőtt még az énről, a szelfről való gondolkodás is tabu volt.
Ehhez az átmenethez hosszú idő kell. A nyugati jóléti társadalmak csak a gazdasági feltételeket teremtették meg ahhoz, hogy mindenki a saját értékrendje szerint alakítsa az életét. Jóval tovább tartott, hogy a saját értékrendjüket követőket – az önzőket – ne sújtsa automatikusan megvetés.
Egy Somerset Maugham-regény, Az ördög sarkantyúja (The Moon And Sixpence) egyik fejezetében a főszereplő – Charles Strickland londoni üzletember – néhány soros levélben értesíti a feleségét, hogy elhagyja. A kétségbeesett asszony a narrátor segítségét kéri, aki felkutatja Stricklandet Párizsban, és elképedve hallja tőle, hogy nem akar többé családi életet élni: képeket akar festeni, mert úgy érzi, hogy festenie kell. És Strickland felesége ezt megbocsáthatatlannak tartja.
– Megbocsátottam volna neki, ha halálosan beleszeret valakibe, és elmegy vele. Még természetesnek is tartottam volna. Igazán nem hibáztattam volna érte. Azt hittem volna, hogy elcsábították. A férfiak olyan gyengék, és a nők olyan lelkiismeretlenek. De ez más. Most gyűlölöm. Sohasem fogok megbocsátani neki.
[...]
– Azt akarja mondani talán, hogy meg tudott volna bocsátani a férjének, ha egy másik nőért hagyta volna el önt, de ha egy eszméért hagyta el, akkor nem? Hogy az egyikkel meg tud küzdeni, de a másikkal szemben fegyvertelen?
Az ördög sarkantyúja 1919-ben jelent meg – ehhez képest még ma is van, aki magától értetődő természetességgel, fasiszta háborús bűnösök emlékére hivatkozva basz le tökismeretlen nőket, amiért nem szülik tele a hazát . Pedig a nők ennél többre hivatottak: van, aki szoftvercéget vezet, képet fest, toronyházat épít, regényt ír, Nobel-díjat érő kutatásokon dolgozik, nácikat öl, vagy fölfedezi a radioaktivitást. És majd utána szülhet gyereket – hosszú az élet, sok minden belefér.
Ebbe is kevesen gondolnak bele - hogy az élet valójában annyira hosszú, hogy egyre nagyobb felelőtlenségnek tűnik megígérni egy másik embernek, hogy neki szenteljük az egészet. A házasság ugyanis több ezer éves intézmény, de száz évvel ezelőtt még feleennyi volt a születéskor várható élettartam. A XIX. századi Angliában átlagosan 30-40 éves korukban haltak meg az emberek, de ma egy brit újszülött jó eséllyel megérheti a 80. születésnapját.
AKI RÉGEN HÚSZÉVES KORÁBAN HÁZASODOTT, AZ TÍZ-HÚSZ ÉVRE ÍGÉRTE AZ ÖRÖKRE SZÓLÓ HŰSÉGET. MA UGYANEZ AZ ÍGÉRET HATVANÉVNYI MONOGÁMIÁT KÖVETEL MEG
– egy olyan világban, ami kevésbé bünteti az individualizmust, mint az ötven évvel ezelőtti.
Na de mi lesz a népességszaporulattal, ha szülés helyett minden nő elmegy önmegvalósítani? A szociális ellátórendszereket alighanem jócskán megterheli majd a társadalom elöregedése. De az is látszik, hogy veszélyesen túlhasználjuk a Föld erőforrásait, és mivel nem az önmegtartóztatásról vagyunk híresek, csak a lélekszám csökkentése nyújthat megoldást. Az önző gén persze tiltakozik, de ilyen önmegtartóztatásra az állatvilágban is van példa: a sarkvidéki mókusok ösztönösen szabályozzák a populációjuk méretét. Miért baj, ha mi is ezt csináljuk – tudatosan?
Ez nem lesz sem a világ, sem az emberiség vége. Lehet, hogy kevesebben vállalnak gyereket, de
úgysem leszünk akkora egoisták, hogy teljesen elidegenedjünk egymástól.
Bár az elszigetelődés, a párkapcsolatok visszaszorulása létező jelenség a fejlett társadalmakban, ahol a legjobban visszaesett a születésszám, a kötődés iránti alapvető igény továbbra is létezik. Csupán arról van szó, hogy az embereknek, akik nem a házasságot választják, maguknak kell kitalálniuk, hogy kivel – sőt: kikkel –, milyen formában osztanák meg az életüket. Társas kapcsolatok ma is vannak, csak éppen a házasság ma használt definícióit nem lehet ráhúzni az együtt élő heteroszexuális párra, a tisztán szexuális párkapcsolatra, az aszexuálisok érdekközösségére, vagy az örökbe fogadott kislányukat nevelő leszbikusokra.
A jogalkotás sokszor azért vonakodik ezeknek a kapcsolatoknak a törvényesítésétől, mert abban óhatatlanul benne lesz az erkölcsi értékítélet is: elfogadják-e a normán kívülieket, vagy sem? A házasságon kívül minden más társas együttélést elutasítók gyakran érvelnek azzal, hogy ha a gyerekek két apukával, két anyukával, vagy két apukával és egy anyukával nőnek föl, hátránnyal indulnak majd az életben, mert nem lesz tapasztalatuk arról, hogy milyen egy normális családban élni. Ez igaz – de az is, hogy a gyerekben csak akkor tudatosul, hogy nem ideális szerepmodellek között nevelkedik, ha ezt valaki az orra alá dörgöli. És ki merné állítani, hogy egy gyerek jobb mintákat örökölhet egy diszfunkcionális házasságból, mint egy poliamóriában élő családtól?
Ha már itt tartunk, érdemes pár bekezdést szánni a poliamóriára. Az egyszerre több, egyidejűleg egymásba szerelmes partnereket érintő kapcsolatok egyre elterjedtebbek lesznek – olyannyira, hogy a poliamória legális élettársi kapcsolattá tétele is szóba került (az Egyesült Királyságban). A jól működő többszereplős szerelmi kapcsolatokból a monogám párok is rengeteget tanulhatnak, mert egy ilyen kapcsolat működtetése megértést, konfliktuskezelési készségeket és nyitottságot követel meg. Hogy a kapcsolat többszereplős lehet, az csak a megszokás miatt tűnhet furcsának. A nukleáris család szigorúan két szülő és tetszőleges számú gyerek közössége volt, de ez is csak az utóbbi évtizedekben vált normává. Az urbanizáció előtt a nagycsaládos modell volt az elterjedt: a közelben élő rokonok is segítettek a gyereknevelésben, az anya tehermentesítésében. De ilyet kevesebbet látunk manapság – a gyereküket egyedül nevelő anyát annál inkább. A többszereplős poli kapcsolatok hasonló módon tehermentesítik a szülőket, mint a nagycsaládok.
Maria Pallotta-Chiarolli, az ausztráliai Deakin Egyetem kutatója alapos kutatásokat végzett, ami a poliamóriában működő családokban élő gyerekek lelki egészségét vizsgálta. A modell kritikusait főleg az aggasztja, hogy a szülők életstílusa negatívan befolyásolja a gyerekek fejlődését, de Pallotta-Chiarolli kutatásai azt mutatják, hogy
ezek a gyerekek több felnőttel, de boldogan nőnek fEl, és a többségük szeret így élni. A vizsgált gyerekek figyelmesebbek, bölcsebbek voltak, jobban elfogadták a sokszínűséget, akárcsak más vallásokat és kultúrákat.
Az alternatív párkapcsolatok hívei nem azért akarják legálissá tenni a viszonyukat, hogy a hagyományos értékek híveit idegesítsék vele, hanem hogy megkapják azokat a jogokat, amik ma csak a házasságban élőket illetik meg automatikusan. Amíg ezeknek az egyéneknek és sejteknek nem tisztázott a jogi helyzete, addig az olyan mindennapos teendőkkel is nehézségeik lehetnek, mint hogy ki menjen a gyerekért az óvodába, ki jogosult családi adókedvezményre, és kire vonatkozik a közös egészségbiztosítás.
A házasság csak akkor újulhat meg, ha alkalmazkodik a kor változásaihoz. De milyen változásokról és milyen alkalmazkodási formákról van szó?
Az állam és a jogalkotás, ha akar, azzal segíthet a legtöbbet, hogy észleli a kor változásait és a társadalmi igényeket, és biztosítja a jogegyenlőséget a különböző életközösségek tagjainak. A jövőben is lesznek családok, de a boldog családnak a boldog egyén lesz a társadalmi alapegysége.
(Borítókép: Frissen házasodott pár Acapulcóban, Mexikóban 2014. február 14-én. Fotó: Pedro Pardo / AFP)