Óránként hetven mérföldes sebességgel suhanunk a kaliforniai Moreno-völgyet keresztülszelő 60-as számú úton, amikor jobb oldalon, a Box Springs-hegy lankás, sziklás, holdbélien kopár csúcsán megpillantok egy hatalmas, fehér M-betűt, ami fölé vagy féltucat távközlési antenna tornyosul. A kb. 900 méteres magasságban lévő, tájékozódási pontul szolgáló látványos M-betű hivatalosan Moreno Valley városát, illetve magát a völgyet jelöli, de ahogy az autót vezető Karl Szasz a jel felé biccentve mondja: „mindjárt odaérünk”.
Pár perc autózás után bekanyarodunk a March Tartalékos Légibázis (az egykori March Air Force Base) kapujához.
M, mint March légibázis.
A sorompó akadálytalanul emelkedik autónk előtt, miután Karl felmutatja veteránigazolványát: a haditengerészet nyugalmazott őrnagyként szabad bejárása van szinte az összes katonai bázisra az Egyesült Államokban, többnyire kérdés nélkül beengedik őt, vele lévő hozzátartozóit, vendégeit a légierő, a tengerészgyalogság, a haditengerészet különféle létesítményeibe. Letekerem az ablakot, beengedem a szeptember végi sivatagi meleget, és nézem a légierő homokszín barakkjait, amik mellett lassan elgurulunk. Balra három jókora üzemanyagtartály, egy sörfesztivált hirdető óriásplakát, jobbra lapos, jellegtelen épületek, köztük egy placcon pilóta nélküli csapásmérő repülőgépet látok egy pillanatra, úgy sejtem karbantartás miatt vesztegel a forró betonon. A bázis távoli végében katonai szállítógépek sorakoznak a kifutópálya mellett, főleg KC–135 Stratotankerek, de mintha állna ott jó néhány böhöm nagy C–17A Globemaster is.
Egy kis téren egy McDonnell Douglas F-4 Phantom II elfogó vadász, vadászbombázó repülőgép vigyázza a rendet, előtte kanyarodunk rá az útra, ami a kora délutáni órában kissé kihalt bázis észak-keleti sarkába vezet. Lapos tetős, egyszintes épület előtt parkolunk le, három hosszúkás, félhenger alakú hangár szomszédságában. Kiszállok én is, közben útitársaim, a Kiskőrösről 1965-ben kivándorolt Szász Károly, és második felesége, Marika (Szabó Mária, Debrecenből) már puszival, öleléssel üdvözlik az elébük siető katonát, az Egyesült Államok légierejének vadászpilótáját, Krisztinát, vagy ahogy bajtársai ismerik: Christina "Shaq" Szasz alezredest.
Amikor januárban Magyar leány repülte, magyar legény lelőtte címmel a Lockheed F-117A Nighthawk lopakodó bombázó képes történetét írtam, fogalmam se volt hogy szeptember 28-án vigyázzban állva fogom hallgatni az amerikai himnuszt Christina Szasz leszerelési ünnepségén, családtagjai és több tucat USAF-pilóta körében tisztelegve a magyar származású pilótanő kivételes karrierje előtt.
Szász Károly első házasságából született Christina Szaszról az Indexen a következő röpke bekezdésnyi szöveg jelent meg 2018. január 24-én, a meglepő információra és hozzá tartozó képre a légierő archívumainak böngészése közben bukkantam:
2006. október 28. Christina Szasz, magyar származású amerikai vadászpilóta felszálláshoz készülődik a Holloman légibázis egyik F-117-esének pilótafülkéjében. A százados apja a haditengerészet soraiban szolgált, nagyapja pedig 1956-os forradalmár volt, aki nyolc hónapot ült börtönben a forradalom leverése után. Christina Szasz a légierő több géptípusát is repülte már, közülük kétségkívül az F-117-es volt a csúcs.
Nagyképes cikkünket egész szépen kattintották, több mint százezer olvasója volt, azt persze nem sejthettem, hogy kézen-közön eljut Amerikába is, és elnyeri Christina Szasz tetszését is. Minderről egy február 17-i facebookos csetüzenetben értesültem:
Köszönjük a szuper összefoglalót a Lopakodóról, Christina sajnos nem beszél magyarul, de így is nagyon örült neki
– írta Marika, akivel így ismerkedtem meg. Augusztus végén egy újabb üzenetváltás alkalmával kiderült, hogy Christina húsz év szolgálat után leszerel a légierőtől, és hogy a család örömmel venné, ha részt vennék a March légibázison tartandó családias ünnepségen. Hát így. És most kissé feszengve nyújtom kézfogásra a kezem az egykori lopakodó-pilótának, aki széles mosollyal üdvözli a magyar újságírót, majd mindannyiunkat beterel az oktató-kiképző épületbe, aminek nagy termébe már összegyűltek az eseményre érkezettek.
A puritán, neonfényes, szürke padlószőnyeggel borított helyiségben körülbelül hatvanan ülnek, és várják, hogy kettőkor megkezdődjön az elbocsájtó ünnepség. A terem bal felén csupa repülős kezeslábasba, terepszínű egyenruhába öltözött pilóta és katona, míg a jobb oldalon családtagok, hozzátartozók, barátok, rokonok vegyesen – az első sorban ül Christina férje, James, valamint Ramona, Christina Fülöp-szigeteki édesanyja, mögöttük hófehér-büszke haditengerész díszegyenruhában Christina édesapja, az ő jobbján második felesége, Marika.
„Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a mai leszerelési ünnepségen, abból az alkalomból, hogy 20 év szolgálati idő után Christina Szasz alezredes visszavonul a légierőtől” – nyitja meg az ünnepséget egy fiatal zászlós, majd felszólítja a megjelenteket, hogy álljanak fel: „Fogadják a leszerelő társaságot.” Jobbról hárman érkeznek: a légierő két magas rangú tisztjét (egy altábornagyot és egy ezredest*) Christina, az ezred biztonsági tisztje követi. Miután a háromfős leszerelő társaság felsorakozik a közönség előtt, a himnusz következik. Bár nem vagyok az Egyesült Államok állampolgára, követem a többi civil példáját, és szívemre tett kézzel hallgatom „A csillagos-sávos lobogó” strófáit, amit a káplán rövid imája követ. Helyet foglalunk.
Az ünnepi forgatókönyv szerint elsőként a parancsnok kér szót. Hosszan üdvözli az egykori vadászpilótát és méltatja Christina érdemeit, kezdve egészen a pilótaképzés éveitől, felemlítve, hogy kiváló pilótaként a kétezres évek elején már F–16-os vadászgépeken repült, majd 2004-ben átnyergelt a katonai repülés egyik csúcsának számító lopakodókra, hogy egyike legyen a három piótanőnek, akik valaha F–117-essel repülhettek. A March légibázison, a "grizzlyknél" töltött aktív tartalékos évei alatt Shaq – merthogy ez Christina pilótaneve, mint Tom Cruise-nak a Top Gun-ban a Maverick –, hihetetlen professzionális, mindent lelkiismeretesen megtervező kollégának bizonyult.
Azt hiszem, hogy ő már eleve így született: kész és részletes tervekkel az életre. Amikor először leültem vele beszélgetni, lazán megkérdeztem tőle, hogy na és mik a tervei. Évekre, hónapokra lebontott választ kaptam, hogy mit tervez a jövőben.
"Az Amerikai Egyesült Államok elnöke az 1969. január 16-i elnöki rendelet felhatalmazása alapján a Szolgálatai Elismerése Érdeméremmel (Meritorious Service Medal) tünteti ki Christina Szasz alezredest 2016. január 13 és 2018. november 30. között repülésbiztonsági tisztként végzett kiváló szolgálataiért. Szasz alezredes irányítása alatt 47 létesítmény működött, a légierő 900 katonája dolgozott biztonságosan és hatékonyan az Egyesült Államok érdekeit szolgálva, egy alkalommal megmentve egy műszaki hiba miatt veszélybe került, 12,2 millió dollárt érő repülőgépet. Páratlan vezetői képességeiről 12 kaliforniai erdőtűz oltása során is tanúbizonyságot tett, összesen 88 tűzfelderítő bevetésre irányítva biztonságosan és hatékonyan a repülőgépeket, nagyban hozzájárulva a tűzvészek elleni eredményes harchoz. Szasz alezredes hazája szolgálatában elért egyedülálló eredményei olyan kiemelkedő karrierben csúcsosodtak ki, ami túlmutat önmagán, a Légi Nemzetőrség és az Egyesült Államok Légierejének hírnevét egyaránt öregbítve."
Komolyabbra fordítva a szót a parancsnok Christina szakmai felkészültségét, a fegyverrendszerekhez való magas színvonalú hozzáértését dicséri. "Fantasztikus volt. Elhivatottsága, megbízhatósága, kötelességtudata, ismeretei tették naggyá és sokkal jobbá a grizzlyket" – mondja a medvét totemállatul választó kaliforniai alakulat életében betöltött szerepéről. A parancsnoki beszédből már tudjuk, hogy Christina érdemei számosak, ezt megerősítendő, az utóbbi évek szolgálatainak elismeréséül az altábornagy lép elő, és maga mellé szólítja búcsúzó beosztottját, hogy pár keresetlen szóval megköszönje szolgálatait és kitüntesse. A méltató szavak után az altábornagy Christina kezeslábasának gallérjára csípteti a sasos-csillagos-olajágas bronz medált, majd mindketten szembefordulnak a közönséggel. Christina arcán leplezetlen büszkeség, ahogy vigyázzállásban fürdőzik a tapsban, egyenruháján a búcsúzóul kapott kitüntetéssel.
A leszerelési parancs és nyugalmazotti bizonyítvány felolvasása és átadása jön. Ez utóbbi úgy fogalmaz, hogy "Christina G. Szasz alezredes hűen és tisztességgel szolgált az Egyesült Államok Légierejében, ahonnan 2018. december 1-jén vonul vissza". Mindez azt jelenti, hogy Christina az utóbbi évek aktív tartalékos szolgálati állományából az USAF nyugállományú listájára kerül, azaz leszerelve civil életet kezd. A parancsnok ezután Donald Trump elnöki üzenetét, elismerő szavait, jókívánságait tolmácsolja, átadva az amerikai fegyveres erők főparancsnokának elismerését a nemzet szolgálatában végzett munkáért. Végignézek a közönségen, úgy képzelem, hogy a nem túl kényelmes székeken feszengő, kezükben búcsúajándékokat szorongató, harmincas, negyvenes pilóták mindegyike jól tudja, hogy mit jelent ez az elismerés. Nem ismerem őket, nem tudom hány bevetés, hány életveszélyes helyzet, hány pattanásig feszült idegekkel végrehajtott akció van mögöttük, de úgy sejtem, Christina, ez a magyar származású pilótanő egyenrangú társuk volt az elmúlt évtizedekben.
A formális leszerelési ünnep záróaktusaként Christina Szasz alezredes húsz évi szolgálataiért megkapja az amerikai zászlót. A hagyományosan háromszög alakúra hajtogatott csillagos-sávos lobogót ketten – egy törzsőrmester és egy szakaszvezető – hozzák a terembe, díszlépésben. Miközben az ünnepséget levezető zászlós a lobogó szimbolikáját és kétszáz éves történelmét ismerteti (a függetlenségi harctól kezdve, a polgárháborún át a holdraszállásig), a két katona lassan, végletekig precíz, kimért, tiszteletteljes mozdulatokkal széthajtogatja a zászlót, megmutatva azt teljes nagyságában az egybegyűlteknek, majd ugyanolyan határozott, szögletes mozdulatokkal, tizenhárom lépésben újra háromszög formájúra hajtogatják.
A hosszadalmas rituálé végeztével arcukhoz emelik a lobogót, mintegy csókkal illetik, majd a törzsőrmester Christina elé térdelve átnyújtja neki. A lehető legnagyobb megbecsülés jele ez, egyben a hivatalos ünnepség érzelmi csúcspontja is. Christina arcán öröm, meghatottság és szomorúság egyszerre váltja egymást, szemeit elfutják a könnyek, ahogy még később többször is a délután folyamán, miközben a lobogót szorongatja kezeiben.
A zászlóátadással zárul az ünnepség egyórás hivatalos szakasza, és veszi kezdetét a könnyed, informális, helyenként önfeledt nevetésbe forduló része. Ugyanis mielőtt Christina köszönetet mondana kollégáinak, előbb ők kérnek sorra szót, hogy megosszák személyes élményeiket, legviccesebb sztorijaikat, mulatságos történeteiket a Christinával együtt töltött szolgálati évekből.
"Tucatnyi sztorim van, amiket nem mondhatok el, még itt a hivatalos ünnepség végeztével sem" – mondja a parancsnok. "Azért pár vicces dologról emlékezzünk meg. Hogy például miért hívtuk Shaq-et sétáló EMP-fegyvernek? Hihetetlen, de bármilyen elektronikus készülékhez hozzáért, vagy bármilyen számítógép elé leült, az bekrepált. Ha valami új szoftvert akartunk kipróbálni, az tutira lefagyott."
Volt egy Mercije. Tényleg király autó, vadászpilótához illő. Amikor vezette, a GPS lehalt, az elektronika köhögött. Aztán milyen autót bérelt? Egy Toyota Priust. Gondoltam is magamban: Shaq egy Priusban? Ha valaminek, ennek aztán totál semmi értelme!
Vicces sztori ide vagy oda, a nevetést aztán csak legyőzi a meghatódottság, és a parancsnok is elszoruló torokkal öleli meg búcsúzóul leszerelő beosztottját.
"Ez a nő annyira szeret mindent előre a lehető legaprólékosabban megtervezni, hogy megáll tőle az ész" – mondja szélesen mosolyogva és még szélesebben gesztikulálva Shaq egyik közvetlen kolléganője, akit asszisztensként osztottak be mellé pár évvel ezelőtt. "Egy nap mondja nekem: Daisy, szerezz egy naptárat. Tudsz ilyesmit rendelni? Egy egész falat beborító egész éves naptárat akarok. Végül egy négy hónaposat sikerült szerezni. Két óra alatt teleírta! Aztán kérdezi, hogy van-e nekünk ilyen asztali naptár. Mutatom neki, hogy mi van. Húúúú, kell! Aztán kérdezi, hogy használunk-e Google-naptárat a számítógépen. És mondja, mert ő igen, és mutatja a sok színes bejegyzést a monitoron. Egyszer összeszámoltam, hét naptárat használt egyszerre: a telefonján, a számítógépén, az íróasztalán, az irodában a falon. Istenem, micsoda csodálatos nő!"
A bajtársak szinte kivétel nélkül igazi standuposnak bizonyulnak, de még Karl Szasz is megnevetteti a közönséget, a vén tengerész apa és lázadó dacból a légierőhöz csatlakozó öntörvényű lány kettősének felidézésével.
Végül szóhoz jut a búcsúzó, az ünnepelt is, és szinte mindenkihez van kedves, hálával teli mondandója, szüleihez, testvéreihez, rokonaihoz, barátaihoz, kollégáihoz intézett, olykor elcsukló szavai ugyanúgy meghatnak mindenkit, amennyire meghatottnak ő maga is tűnik a katonás határozottság pilótaoverálljába bújva.
Apa, neked köszönhetem, hogy képes voltam túlélni a pilóták között. Tőled tanultam ellenállóképességet, hogy miképp növesszek vastag bőrt, hogyan legyek erős és független. És ez nem kevés. Köszönöm ezt neked
– mondja Karl Szász felé fordulva. "Anya. Túl egy agytumorműtéten, nem tudom, hogy mennyire fogsz tudni emlékezni mindebből. De azt akarom, hogy itt mindenki tudja: ez az apró, csendes, törékeny nő, a legerősebb nő akit valaha ismertem. Mindig mindent megtett, hogy étel kerüljön az asztalra, hogy egyetlen gyermeke se maradjon éhes, és ebben nem ismert kifogást." A közönség soraiban, két középkorú lánya között egy ősz hajú, kis termetű nő, Ramona ül. Hozzá szóltak ezek a szavak. Dél-kelet-ázsiai vonásait pókháló finomságú ráncok szövik át, rezzenéstelen arcán, mélybarna szemein nem látszik, hogy értené, mi történik körülötte.
Christina zárásképp megosztja ars poeticáját az egybegyűltekkel. „Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy keményebben kellene bánnom az embereimmel. Nem értettem egyet vele. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját vezetői stílusa. Az enyém néha csendes, néha határozott, néha csak a háttérből érzeni. De mindenkiben kell legyen képesség, hogy hatni tudjon, mint vezető. Colin Powell 13 vezetői szabályával kezdtem a karrieremet, nem fogom most mindet ismertetni, keressetek rá Google-ben. Az elmúlt húsz évben mind a 13 szabály hatott rám valamilyen formában, de a legfontosabb vezetői leckét tőletek tanultam:
Azt, hogy teljesen megbíztatok bennem és szabad kezet adtatok a döntéseimhez. Hogy hibázhattam és hogy magam javíthattam ki hibáimat. Hogy mindig úgy bántatok velem, mint családtaggal.
"Búcsúzóul egy dolgot kérek: mindig szakítsatok időt megismerni bajtársatokat. Legyetek tisztában azzal, hogy milyen hatással vagytok rá, és mondjátok is el neki, hogy ő milyen hatással van a ti életetekre. Büszke vagyok, hogy grizzly lehettem, hogy ennek a családnak a tagja voltam. Ne legyen ez most végleges elválás, ne legyünk majd idegenek egymás számára." – Christina csendbe fúló utolsó szavait pár pillanattal később a hatvan megilletődött embertől kitelő legnagyobb taps fogadja.
Az ünnepség a leszerelő társaság kivonulásával ér véget, ahogy bejöttek, olyan rangsorrendben távoznak az altábornagy, az ezredes, és utoljára Christina "Shaq" Szasz, az Egyesült Államok Légierejének nyugalmazott alezredese. Majd visszajönnek, mert a szolid búcsúbuli most kezdődik.
Állok a terem közepén, körülöttem csak úgy örvénylik a társaság: egymás kezéből veszik ki Christinát a civilek és egyenruhások, ölelések, könnyes nevetések, csókok, közös szelfik és csoportképek, mint valami érettségi bál két tánc közötti szünetében. A terem végében asztalok és székek teremnek a semmiből, nyolcan, tízen ülnek az összetolt alumínium asztaloknál, taco (marhahúsos, csirkés) és sör (Pabst Blue Ribbon, Bud Light) a szerény, katonás menü, egyedül Christina nem eszik, mert hol itt, hol ott jelenik meg, hogy széles mosollyal fogadja a gratulációkat és a búcsúszavakat.
Talán egy órán át tart az eszem-iszom, majd szép lassan elszivárognak előbb az egyenruhások, majd a rokonság, a baráti társaság is. Utolsók közt távozik a már nehezen mozgó Ramona. Christina karon fogja édesanyját, és az autóhoz kíséri, óvatosan, gyengéd mozdulatokkal segít neki beülni a hatalmas SUV-ba. Végül elköszönünk mi is, de elébb még Karl és Marika megbeszélnek Christinával egy időpontot a következő hétre, hogy interjút készíthessek vele, ha már lecsengett a leszerelés körülötti kavarodás. Beszállunk az autóba, és lassan kihajtunk a bázis területéről. A perzselő kaliforniai nap lassan kezd lemenni a hátunk mögött, ahogy Christináról beszélgetve visszafelé hajtunk az autópályán. Hamar elhagyjuk a dombtetőn fehéren világító M betűt. M, mint Moreno, M, mint March. És M, mint magyar, gondolom hozzá kicsike büszkeséggel.
*A légierő illetékeseinek nem volt kifogása az ellen, hogy az Index.hu újságírójaként szövegben és képben tudósítsak az eseményről. Biztonsági okokra hivatkozva csupán pár dologban kértek tapintatos fogalmazást, így egyebek mellett azt kérték, hogy ne szerepeljenek se írásban, se képben konkrét személynevek és konkrét alakulatra utaló megnevezések. Ennek megfelelően csak Christina Szasz és családtagjai vannak nevesítve a fenti szövegben.
Nyitókép: Christina Szasz egy F-117-es lopakodó repülőgép pilótafülkéjében felszálláshoz készül a Holloman légibázison, 2006. október 27-én (SrA Brian Ferguson/U.S. Air Force)