Mi, okos emberek, nap mint nap tapasztaljuk, hogy a köznapi értelemben vett magas intelligencia egyáltalán nem garantálja a jó tájékozódási képességet. Ettől vannak, akik hülyének érzik magukat, pedig nem kéne, hiszen kutatások sora bizonyítja, hogy a navigációs készség a legbriliánsabb elméket is rendszeresen cserben hagyja.
A mi kis Marcusunk egyszer még a saját múzeumában is eltévedt
– mondja Harrison Ford a Sean Connery által alakított apjának az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag című filmben Marcus Brodyról, klasszika-filológus barátjukról. E jelenség teljesen általános – még annak ellenére is, hogy az emberek rajonganak a “szórakozott professzor” kliséjéért. Természetesen vannak emberek, akik a többiekhez képest remekül tájékozódnak, de e képességük teljesen független általános intelligenciájukról.
Az ember mint faj navigációs képességei sem mondhatók dicsőségesnek, még a kifejezetten butának tekintett állatokhoz viszonyítva sem. A lazacok több ezer kilométert vándorolnak az óceánokból indulva, felúsznak pontosan azon a folyóágon, amelyen évekkel azelőtt elérték a tengert, majd rátalálnak pontosan arra a homokpadra, ahol meglátták a napvilágot, és ott ívnak ők is. Mi meg eltévedünk, ha átfestik azt a házat, amely mellett minden áldott nap be kell kanyarodjunk. Látszólag egyéb kognitív képességeink kiemelkedése tájékozódásunkat teljesen hidegen hagyta, sőt talán egyenesen leromlott evolúciónk során.
Hogyan maradhattunk egyáltalán fenn így mindeddig?
Először is szögezzük le, hogy amikor az intelligens emberek azt állítják, hogy ők az élet egyéb területein valóban okosak, egyedül a tájékozódás fog ki rajtuk mindig, akkor ez nem feltétlenül üres mentegetőzés a részükről. Könnyen lehet, hogy igazat mondanak.
A Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem térbeli gondolkodási laboratóriumában kifejlesztettek egy pontrendszert (Santa Barbara Sense of Direction Scale), amellyel az alanyok önbevallása alapján kategorizálni lehet, hogy ők mennyire jó navigátornak tartják magukat. Ebből az derült ki, hogy az emberek értékelése saját képességükről meglehetősen jól illeszkedik valós kvalitásaikhoz. Viszont, és ez az igazán érdekes, a Santa Barbara-skálán elért értékeik, tehát
a tájékozódási képességük egyáltalán nem korrelált az IQ-jukkal.
Sőt, még egyéb térbeli gondolkodást igénylő tesztekben (például a mentális forgatási feladatokban) nyújtott eredményeikkel sem mindig. Láthatóan a környezetben való tájékozódás valamiért nagyon különös részét képezi elménknek.
Ugyanezen az egyetemen hallgatóknak próbáltak 10 héten keresztül megtanítani egy számukra ismeretlen, kanyargós sikátorokkal és dombokkal nehezített városrész utcarendszerét. Többféle útvonalon kísérték őket végig a környék emblematikus pontjain, és minden bejárás előtt tesztelték tudásukat (például egy adott ponton állva kellett megmutatniuk egy másik pont irányát, vagy térképet kellett felskiccelniük egy papírra). A konklúzió az volt, hogy a navigációt nem igazán lehet tanulni. Bár volt néhány résztvevő, akinek teljesítménye fokozatosan javult a próbák során, a többség azonban két csoportba volt sorolható: vagy már az első alkalommal megjegyezték az egész hely térképét, vagy még hetekkel később sem volt fogalmuk arról, hogy épp hol járnak.
Valóban léteznek hát született navigátorok és teljesen reménytelen esetek is.
De ha a tájékozódási képességnek nincs köze az intelligenciához, akkor mégis mi okozza az emberek közötti különbségeket?
A kulcs talán a navigációs stratégiák okos megválasztásában rejlik. Alapvetően kétféle módszerrel tájékozódik minden ember és állat:
Mindenki használja mindkét módszert, a különbségek abban állnak, hogy melyik válik dominánssá, és ez mennyire felel meg az adott környezet kívánalmainak.
A stratégiaválasztásban a nők és a férfiak egyértelműen különböznek egymástól.
A Santa Barbara-skála mögötti kutatócsoport tavaly 140 önkéntes hallgatót tesztelt. (A valóságban valószínűleg kötelező volt nekik részt venni a kísérletben, hiszen külföldön a pszichológushallgatóknak általánosan krediteket kell gyűjteniük kísérleti részvételből.) Egy virtuális labirintusban kellett megtanulniuk egy adott útvonalat. A labirintusban elhelyeztek 12 tárgyat, majd azt tesztelték, hogy az alanyok milyen útvonalon találnak el az egyik tárgytól a másikig.
Ha a feladathoz szükséges időt és a bejárt út hosszát tekintjük, akkor
a férfiak sikeresebbek voltak a nőknél.
E különbség hátterében pedig az eltérő keresési stratégia húzódott. A nők hajlamosak voltak a megtanult útvonalat követni, akkor is, ha ennél volt rövidebb lehetőség is. A férfiak ezzel szemben bátrabban tértek le a tanult ösvényről, és szabadabban rövidítettek, ahol erre lehetőséget láttak.
Ebben nem volt újdonság, hiszen korábban már többször kimutatták, hogy a nők óvatosabbak az útvesztőkben való bolyongás közben, és gyakrabban visszafordulnak, hogy visszatérjenek a jól ismert helyekre. Ezt a jelenséget általában a nemek közötti, evolúció során kialakult munkamegosztással szokás magyarázni. Míg a férfiak nagy távolságokat jártak be a préda után járva, a nők inkább a települések közelében maradtak. Ha eltévedtek, kisebb testi erejük miatt nagyobb veszélynek voltak kitéve a férfiaknál, így az ismeretlen útvonalak választása számukra nagyobb kockázatot jelentett, viszont kisebb lehetséges nyereséggel járt.
Ez az elmélet a nyugati társadalmak lakóit vizsgálva igen jól működik, csakhogy a természeti népeknél nem feltétlenül. A Utahi Egyetem a navigációs készségek tesztelésére használt módszerekkel vizsgálta két, meglehetősen izolált életet élő kultúra tagjait a bolíviai tsimane és a namíbiai twe törzsből. Előbbiek erdős környezetben, míg utóbbiak a szavannán élnek. Amikor a gyerekektől azt kérték, hogy mutassanak egy-egy távoli hely irányába (miközben elképzelik, hogy a kutatók által megjelölt helyszínen állnak), a fiúk és a lányok ugyanolyan jól teljesítettek. A serdülőkor beköszöntével azonban a twe fiúk navigációs képességei fokozatosan elhagyják a lányokét, és felnőttkorukra előáll a nyugati felnőtteknél is tapasztalt különbség. A tsiname törzsnél viszont nincs ilyen.
A kutatók szerint e különbség oka a környezet különbsége. A sűrű, veszélyes esőerdő miatt a tsinaméknál senki sem jár el messzire a faluból, a férfiak sem. Ellenben a nyílt szavannán élő twe férfiak nagy utat tesznek meg a vadászatok során, emellett pedig a jellemzően más faluban élő másik családjukat is látogatják, hiszen a kultúra többnejű. Magyarul sokkal több tapasztalatuk van távolsági tájékozódás területén, mivel rá vannak utalva e tudásra.
Ez persze önmagában nem bizonyítja, hogy ne lennének valóban örökletes okai a férfiak jobb navigációs képességeinek, mindenesetre az eltérő környezeti kihívások gyengítik ezt a hipotézist. A különbség okainak objektív teszteléséhez teljesen azonos társadalmi körülmények között, azonos környezeti hatások mentén felnövekedett embereket kellene tesztelni, amelyre reálisan nem sok az esély.
De mindez milyen relevanciával bír a nyugati környezetben?
Vitatható, hogy jelentőssel, bár egyes amerikai kutatások szerint a férfiak többet járnak el otthonról, többet vezetnek autót, így nekik is több lehetőségük van gyakorolni a tájékozódást. Arra is vannak adatok, hogy azok a nők és férfiak, akik olyan középkori városokban élnek (például egy konkrét vizsgálatban Padovában), amelyek utcái áttekinthetetlenül keszekuszák, egyöntetűen jobban tájékozódnak, mint a vonalzóval húzott, kizárólag merőleges kereszteződéseket tartalmazó városokban (így Salt Lake Cityben). Sokan azért is kritizálják a virtuális labirintusokba helyezett tájékozódási teszteket, mert azok a videojátékok miliőjét idézik, amely a sztereotípiák szerint a fiúk birodalma.
Nem egyszerű hát eldönteni, hogy egyes emberek GPS-szel születnek-e az agyukban, és emiatt navigálnak minden megerőltetés nélkül sokkal jobban, mint mások, vagy a tapasztalatok fejlesztik-e inkább e képességet. Persze biztosan mindkét faktor hat, utóbbinak ugyanakkor sokkal több idő kell, mint azt általában elvárnánk. Mindezt pedig az agykutatók kedvenc navigátorai, a londoni taxisok vizsgálatából tudjuk.
Londonban csak az kaphat taxisengedélyt, aki tökéletesen megjegyzi a város 25 ezer utcájának elhelyezkedését, és a beszálló utasnak egy szempillantás alatt kikalkulálja a legrövidebb útvonalat. Mindehhez a többségnek négy-öt év magolásra van szüksége, és még ezután is a jelentkezők fele elbukik a vizsgán.
A University College London kutatói úgy találták, hogy a taxisoknak nagyobb a hippokampuszuk hátulsó része, mint a hasonló korú, hasonló intelligenciájú átlagembereké. A hippokampusznak központi szerepe van a memóriafolyamatokban. De még ebből sem volt egyértelmű, hogy a megnövekedett hippokampusz a feltétele-e a sikeres taxisofőrré válásnak vagy folyománya annak. Ezért 79 olyan embert vizsgáltak négy éven keresztül, akik elkezdték a taxistanfolyamot. Az első MRI-vizsgálat alkalmával nem mutatkozott lényeges különbség a hippokampuszukban. A negyedik év végére azonban a vizsgán átmentek agyában sokkal nagyobb volt e terület hátsó része, mint a megbukottakéban, ami főként annak tudható be, hogy előbbiek agyában megnövekedett a neuronok közötti összeköttetések sűrűsége.
Ennek azonban ára volt, hiszen a teljes hippokampusz mérete nem változott. Így elülső része a sikeres taxisoknál egyenesen kisebb volt, mint a kiesetteknél. Bár e terület funkciójáról kevesebbet tudunk, a jól vizsgázottak rosszabbul teljesítettek egyes, vizuális memóriát tesztelő feladatokban, mint az átlag.
(Borítókép: Alkalmazott ül a volán mögött a Tesla önvezető autóban, Amszterdamban 2015. október 26-án. Fotó: Bloomberg / Getty Images Hungary)