Bár a fiatal Földet rendszeren úgy jelenítik meg a népszerűsítő irodalomban, hogy azt állandó aszteroidabecsapódások, és lépten-nyomon feltörő vulkánok sújtják, valójában nagyjából a dinoszauruszok korának hajnala óta drasztikusan megnövekedett a Földnek, illetve a Holdnak ütköző kisbolygók száma.
Ezért minden bizonnyal nem a dinók a felelősek, hiszen ők csak a triász kor kezdetén, nagyjából 245 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Az aszteroidák viszont a Southamptoni Egyetem geofizikusai szerint már korábban, 290 millió évvel ezelőtt elkezdtek záporozni a földre.
A Science-ben megjelent tanulmány szerint annak előtte nagyjából 3 millió évente csapódott egy aszteroida a földnek, de ez a gyakoriság később megháromszorozódott, hiszen az utóbbi évszázmilliók során egymillió éves időközökkel ért minket egy-egy találat. A számítást azon becsapódások alapján végezték, amelyek legalább 10 kilométeres átmérőjű krátert hagytak maguk után. A dolog még rejtélyesebbé válik azáltal, hogy
a kráterképződés gyakorisága egyik napról a másikra ugrott meg,
nem fokozatosan. A tudományos közösségben eddig is konszenzus volt arról, hogy a kisbolygó-becsapódások mindig is a Föld történetének részét képezték, azonban a legtöbbjük úgy gondolta, hogy ezek gyakorisága állandó volt a földtörténet során. Hiszen nem ismerünk olyan okot, amely megmagyarázná a becsapódások sűrűségének változását - pláne nem a megháromszorozódásukat ilyen hirtelenséggel.
Az elemzéshez nagyobb szolgálatot tett a Hold, mint a Föld. Míg bolygónkon a legtöbb kráter mára erodálódott, eltűnt a növényzet, illetve az emberi települések sűrűjében, addig a geológiailag sokkal kevésbé aktív Holdon sokkal jobban látszódnak. Közelsége miatt pedig a Holdat és minket ugyanolyan gyakran trafálhattak el az aszteroidák.
A kutatók a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter nevű szondájának felvételeit használták, és a holdkráterek környezetének törmelékességét vizsgálták. A nagy becsapódások alkalmával kivetett holdkőzeteket ugyanis a kísérőbolygónk felszínét állandóan erodáló mikrometeorit-zápor fokozatosan elsimítja. Így azok kiemelkedései alapján meghatározható a becsapódások időpontja. “Ha friss a becsapódás, sok nagy sziklát látunk a kráterek környezetében. később ezek egyre finomabb porrá alakulnak” - nyilatkozta a Guardiannek Sara Mazrouei, a tanulmány első szerzője.
Az eredmények szerint tehát a Holdon az elmúlt 290 millió évben sokkal több kráter jött létre, mint az azt megelőző egymilliárd év alatt. A Földön ezzel szemben gyakorlatilag nincsenek is 650 millió évesnél régebbi kráterek, minthogy egy korábbi eljegesedési időszakban az előrenyomuló jég legyalulta mindet.
A dinók tehát elég pechesek voltak, hogy épp abban az időszakban alakultak ki, amikor megháromszorozódott az aszteroidabecsapódás valószínűsége.
(Borítókép: Ethan Miller / Getty Images)