A politikai manipulációktól a vállalati elöljárók törtetéséig, a gyermekkori bűnözéstől a szolidaritás hiányáig számos aggasztó társadalmi jelenség egy csapásra érthetőbbé válik, ha egy vérbeli machiavelliánus manipulatív elme szemszögéből vizsgáljuk. A 15–16. századi politikai stratéga elvei népszerűbbek, mint valaha – bár a pszichés alapjai évmilliókra nyúlnak vissza.
58-as értéket értem el a Mach-IV teszten, amelyen 100 a maximum. A teszt elnevezése nem a hangsebesség négyszeresét jelenti, hanem Machiavelli nevének rövidítése. A machiavelliánus, tehát a saját érdekeinket a mások manipulációja révén könyörtelenül érvényesítő tendenciákat méri a gondolkodásban. Noha az 58 a teljes skála felénél magasabb, a tesztet kitöltők eredményeire illesztett haranggörbe maximuma valahol 65 környékén van (tehát ebből a pontszámból van a legtöbb). Vagy én nem vagyok eléggé machavellista, vagy a társadalom túlságosan is az.
Az 1970 óta használt teszt különlegessége, hogy húsz állításából (amelyekről azt kell eldöntenünk, hogy mennyire értünk velük egyet) tíz Niccolò Machiavelli A fejedelem című tézisművében is szerepel. Efféle állításokra kell gondolnunk:
Már e mondatokból is kirajzolódhatnak előttünk a machiavellista személyiség kontúrjai: ők úgy gondolják, hogy a világ romlott, és nekik még romlottabbaknak kell lenniük, hogy sikeresek lehessenek e világban. De vajon mi teszi zsigeri manipulátorrá az ember? Erről beszélgettünk Bereczkei Tamás egyetemi tanárral, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Pszichológiai Intézetének igazgatójával, a Megtévesztés pszichológiája című kötet szerzőjével.
„A machiavellisták alapvető szemlélete szerint a világon minden ember ugyanazt akarja, senki sem különbözik motivációit tekintve tőlük.
Mindenki gyorsan akar célt elérni, mindenki gyorsan akar meggazdagodni” – érvel a pszichológus. Olyan világban élnek ők, amelyben – látásmódjuk szerint – az összes ember félre akarja vezetni a többieket, hogy neki jobb legyen, és „mindenki a zavarosban halászik”. Hogy ösztönszerűen érzik vajon ezt, vagy viselkedésük belátáson alapszik? A kérdésre már csak azért is nehéz válaszolni, mert először definiálnunk kéne a tudatos jelzőt. Ezen túllépve azonban Bereczkei Tamás úgy véli, hogy a machiavellisták viselkedése annyiban tudatosabb másokénál, hogy ők abbéli meggyőződésükben cselekszenek, hogy meg kell előzniük a többi rossz embert, mielőtt azok győzik le és csapják be őket.
Egy klasszikus kísérletben egyetemi hallgatókat vádoltak meg azzal, hogy a tanári szobából elloptak apróbb tárgyakat (tollat, tűzőgépet, ilyesmit). Felvonultatták a vádlottakat más egyetemi hallgatók előtt, és felszólították őket, hogy vallják be bűneiket, miközben a szemlélőknek kellett véleményt alkotni a vallomásokról. A jelenet csak megrendezett volt, nem történt valós lopás, a vádlottak beépített szereplők voltak. A valós alanyok a nézők voltak, akiket előzetesen lepontoztak a Mach-IV teszt segítségével. A vádlottak kétféle – megbánó, illetve a bűn jelentőségét lekicsinylő – vallomást tettek. Azt kérdezték az alanyoktól, hogy mely bűnösöket tartják elfogadhatóbbnak.
A machiavellisták számára a megbánást nem mutató tolvajok szimpatikusabbak voltak.
A bűnbánó csoportot azért ítélték el jobban, mert „nem elég, hogy lopnak, még hazudnak is”, tehát fel sem tételezték, hogy igazat mondanának.
Milyen gyermekkora volt az ilyen embereknek – gondolhatjuk a mindenkiben csak a rosszat látó személyekről, és ezzel önkéntelenül is azt feltételezzük, hogy minden ember jónak születik, de vannak, akik elromlanak a rossz neveltetés során. Hogy tényleg így van-e, vagy vannak születetten manipulatív emberek, arról azonban inkább csak sejtéseink vannak.
Összesen talán két vizsgálat született a machiavellizmus örökölhetőségével kapcsolatban. Az egyik molekuláris genetikai kutatás két olyan génváltozatot (allélt) talált, amely együtt jár a magas Mach-pontszámokkal. Egy ikervizsgálatban viszont azt találták, hogy a machiavellizmus örökölhetősége viszonylag alacsony
– válaszolja Bereczkei Tamás. Míg például az intelligencia és a legtöbb személyiségjegy örökölhetősége 50-60 százalékos, addig a machiavellizmusé csupán 30-40 százalék. Magyarul ez esetben igazuk lehet azoknak, akik a környezeti faktorokat, leginkább a családi környezetet hibáztatják azért, hogy valakiből manipulatív gondolkodású ember válik. Ha a család kaotikusan működik, nincsenek egyértelmű szabályok, és hiányoznak a stabil kötelékek, az megnehezíti annak az érzésnek a kialakulását, hogy másokban meg lehet bízni és érdemes velük együttműködni. Továbbá, ha a gyermek bizonytalanul kötődik az anyjához, nem megfelelő a családtagok közötti kommunikáció és gyakoriak a szereptévesztések, ezek mind abba az irányba hathatnak, hogy a gyerek azt tanulja meg, hogy a megtévesztés előnyösebb, mint az egyenes beszéd, és erősödni fognak machiavelliánus hajlamai.
Milyen státuszú családokból kerülnek ki a machiavellisták? Ezt nem tudjuk, hiszen Magyarországon szinte lehetetlen egy család anyagi helyzetét felmérni, így a pszichológiai jelenségeket sem egyszerű ezekhez hasonlítani. A pszichológus szerint azonban egy másik szocioökonómiai mérőszám, a szülők iskolázottsága nem hat a manipulatív késztetésekre. Tehát egy machiavellista fiatal felnőtt (egyetemi hallgató) ugyanúgy származhat diplomás szülők alapította családból, mint alacsonyabb iskolázottságú felmenőktől. Érdekes módon az általános népességben az intelligenciával sem függ össze a machiavellizmus, ugyanakkor a legsikeresebb machiavellisták valószínűleg egyúttal nagyon okosak is.
A machiavellizmusra erőteljesen hat a
emelésének vágya. A PTE kutatócsoportjának tagjai mostanában kezdték a cégek struktúráit, az alkalmazottak és a vezetők személyiségét vizsgálni, arra keresve a választ, hogy mennyiben segítik vagy gátolják őket machiavelliánus tendenciáik, illetve azok hiánya.
Egyértelműen látni, hogy e késztetéseknek hatalmas szerepük van a ranglétrán való feljebbjutásban. Minél magasabb az illető státusza a cégen belül, a Mach-pontszámok szépen emelkednek.
Ez még nem is olyan meglepő. Sokkal érdekesebb (vagy inkább lehangolóbb), hogy markáns különbségeket tártak fel a Magyarországra települt multinacionális vállalatok alkalmazottai, illetve a rendszerváltás után alapított magyar tulajdonú cégek dolgozóinak hozzáállása között. A magyar cégek felső vezetőinek és alsóbb beosztású alkalmazottainak Mach-pontszáma között sokkal nagyobb a különbség, mint a régi külföldi cégeknél. A pszichológus mindezt azzal magyarázza, hogy
a fiatal magyar cégek rendezetlen struktúrája miatt több mód mutatkozik a zavaros viszonyokból adódó lehetőségek kihasználására,
mint az esetenként évszázados múltra visszatekintő nyugati cégeknél. Számos kutatás azt mutatja, hogy a machiavellisták kifejezetten jól érzik magukat azokban a szervezetekben, ahol nincsenek szigorúan előírt szabályok, és többnyire akkor sikeresek, ha van lehetőségük az improvizációra és a rögtönzésre, a leleplezés komoly kockázata nélkül.
Itt azonban egy tévhitre hívja fel a figyelmet Bereczkei Tamás. Sokáig magától értetődőnek vette mindenki, hogy kizárólag azért jutnak előbbre a machiavellisták, mert jutalomorientáltak, és „kikönyöklik” maguknak a magasabb pozíciókat. Kiderült azonban, hogy sikereikben legalább ugyanekkora szerepe van a többi embernek, akik valósággal tolják felfelé a machiavellistákat. „A cég dolgozói érdekeltek abban, hogy a vállalat sikeres legyen. Ha pedig egy machiavellistát feltolnak a csúcsra (vagy legalábbis nem gátolják törekvéseiben), abban reménykednek, hogy a manipulatív főnök majd ugyanúgy kijátssza, legyőzi, átejti a konkurens céget, ahogy tette ezt a vállalaton belüli riválisaival.” Ebből a szempontból
a sikeres machiavellista az, akiről elhiszik, hogy a csoport érdekei egybeesnek az ő érdekeivel.
E manipulatív viselkedés jellemzői láttán az ember nehezen képes megállni, hogy ne folyton politikusok, illetve az emberekre gyakorolt hatásuk jusson az eszébe. De vajon tényleg összefügg a manipulatív gondolkodás és a politikusi pályafutás?
Bereczkei Tamás szerint a személyiségi jogok miatt nem lehet nyilvánosságra hozni, hogy egyes emberek milyen pontszámot érnek el a machiavellizmus mérő teszteken, a politikusok pedig általában vannak olyan okosak, hogy egy ilyen vizsgálatban nem vesznek részt (talán sejtik az eredményét). Így közvetlen vizsgálat, amely a politikai pálya és a machiavelliánus tendenciák összefüggéseit tárta volna föl, gyakorlatilag nincs. Persze nem mi vagyunk az elsők, akikben felmerült e kérdés, így egy amerikai pszichológus indirekt módon mégiscsak megpróbálkozott a politikusok manipulatív személyiségvonásainak kikövetkeztetésével.
Az évezred elején arra kértek függetlennek tekinthető értékelőket, hogy 39 amerikai elnök életrajza alapján pontozzák le őket a Mach-teszben. Az derült ki ebből – ami nem nevezhető váratlannak –, hogy az amerikai elnökök Mach-pontszáma lényegesen magasabb, mint az átlagnépességé, mondja a professzor. Az idézett tanulmány szerint a machiavellizmus pozitívan függött össze a karizmatikus vezetést és a teljesítményt mérő jelzőszámokkal.
Persze azonnal felvethető az efféle korrelatív jelenségek láttán, hogy mi bizonyítja a két tényező közötti ok-okozati kapcsolatot. Magyarul oka-e az erős machiavellizmus a politikai, vállalati sikereknek, vagy éppen következménye annak. Amint az intézetigazgató bevallja, erre nem tudjuk a választ. Talán hosszan tartó vizsgálatokkal lehetne információhoz jutni erről, ahol a vállalathoz a legalsóbb szinteken csatlakozó dolgozók sorsát követik végig évtizedeken keresztül, és megnézik, hogy melyik lóti-futiból lesz később vezérigazgató. Ilyen vizsgálat azonban jelenleg nincsen. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy mindkét tényező érezteti a hatását, tehát bizonyos fokú machiavellizmus nélkül lehetetlen a felemelkedés, viszont a farkastörvények ki is termelik a maguk manipulátorait.
A sikeres manipulációhoz nem elegendő a manipulátor, kellenek hozzá az erre fogékony partnerek is. Minthogy a megtévesztést nem Machiavelli találta fel, hanem talán már évmilliókkal ezelőtt is léteztek előképei (hiszen egyes emberszabásúak is képesek a megtévesztésre), felmerül a kérdés, hogy miért nem védekeznek ellene az átvert áldozatok.
„Dehogynem védekeznek, erre valók a különböző csalófelismerő mechanizmusok, amelyek az érzékszervi felismeréstől a kockázatok tudatos elemzéséig terjednek. A megtévesztés leleplezését a személyes ismeretség és a közösség véleménye ugyanúgy segítheti, mint bizonyos nonverbális jelek értelmezése” – tartja Bereczkei Tamás.
A mai posztindusztriális társadalmakban a manipulátoroknak még könnyebb dolguk van.
Hiszen megszűntek a kis létszámú, zárt közösségek, ahol mindenki ismer mindenkit, és ezáltal a csalók leleplezése is könnyebb volt. A modern nyugati társadalmakban az emberek mobilitása és a puszta létszámuk is azt eredményezi, hogy mindenkinek nap mint nap idegenekkel kell együttműködnie, akiknek nem ismeri előéletét, így a megtévesztést azonosító rendszerei sem készülhettek fel rá. A pszichológus mindezt így foglalja össze:
Ez egy fegyverkezési verseny, amelyben mindig a machiavellisták és a csalók járnak elöl, de ott lihegünk a nyomukban.
Borítókép: Niccolo Machiavelli 1499 körül. Fotó: Getty Images Hungary.