Bár az Északi-sarkvidék eszeveszett sebességű olvadása környezeti szempontból katasztrófa, ez nem jelenti azt, hogy egyesek ne húznának hasznot belőle. Az északi-sarki vizekre több-kevesebb alappal jogot formáló államok egyre elkeseredettebben küzdenek az olajkincsért, a kereskedelmi útvonalakért, de régészeti lelőhelyekért, kizsákmányolható halállományokért, katonai támaszpontok, bányák lehetséges helyszíneiért, illetve a soha nem látott természeti csodák felfedezésének dicsőségéért.
Amikor 2014-ben Szibériában több tíz méter átmérőjű kráterek tűntek elő az olvadó jég alól, sokan megijedtek. Attól tartottak ugyanis, hogy a felmelegedés következtében kiolvadó permafrosztból (állandóan fagyos talajból) évezredekkel ezelőtt eltemetett metánhidrát törhet elő. Ez amellett, hogy tovább tüzeli az üvegházhatást, hatalmas robbanásokat is okozhat. Mások egykori meteorbecsapódásokat tettek felelőssé a kráterekért, de valószínűleg egyik eredettörténet sem állja meg a helyét.
Andrej Bicskov, a moszkvai Lomonoszov Egyetem kutatója azt valószínűsíti, hogy e krátereket kriovulkánok (vagy jégvulkánok) alakították ki. A kriovulkánok abban különböznek a rendes tűzhányóktól, hogy nem tüzet hánynak. Olvadt kőzet (magma) helyett jég, víz és különféle illékony anyagok töltik meg kürtőiket, és ezt lövellik időnként a magasba.
A szibériai kriovulkánok különlegességét az adja, hogy eddig hasonló geológiai képződményeket csak távoli égitesteken, például a Szaturnusz Titán holdján és a Ceres törpebolygón figyeltek meg. A rendszeres kitöréseket valószínűleg a talajt átitató víz periodikus fagyása és felolvadása okozza. A földet telítő víz fagyásával nő a térfogata, ez pedig lassanként növeli a nyomást a kürtőben. Az elzárt hasadékban lassanként felgyülemlik a széndioxid, amely idővel
szabályosan kirobbantja a fölötte lévő, a nyílást eltömítő jeges földet.
De a korábban a Földön ismeretlen jelenségek korántsem a legbizarrabb titkok, amelyek eddig a jég fogságában pihentek, és hozzáférhetetlenek voltak az emberiség számára. E rejtélyek között vannak olyanok, amelyek csak a tudományos ismeretek bővítése, a felfedezés szempontjából jelentősek, mások viszont dollárszázmilliárdokban mérhető, nagyon is evilági értéket képviselnek, amelyek megszerzéséért országok akár a nyílt konfrontációt is vállalhatják.
Talán a legfontosabbak az elolvadó jég eltűnésével hozzáférhető javak közül az ipari ásványkincsek. Oroszország Északi-sarkkörön túli területein vagy Grönland északi részén egymást érik a tervezett vagy már a megvalósítás fázisába lépett bányászati projektek. Ezek között találunk palládium-, nikkel-, foszfor-, bauxit- és ritkaföldfém-feltárásokat is. Oroszország nikkel- és kobaltkészleteinek 90, rézkészleteinek 60, platinakészleteinek pedig 96 százaléka a sarkkörön túl található. Csak az Oroszországhoz tartozó arktikus területek ásványkincseinek értékét 1,5-2 billió dollárra becsülik. Ezek mellett Alaszkában 67 millió tonna kiaknázatlan cinket, és nagyjából ugyanennyi ólmot sejtenek. Skandinávia északi területeinek mélyén 3,5 milliárd tonna vasérc pihen, de Kanadának is jelentős gyémánt-, arany-, vas-, ólom-, cink- és uránkészletei is vannak.
Kínának ugyan nincsenek sarkkörön túli területei, de a versenyfutásból ő sem akar kimaradni. A ritkaföldfémek után kutató kínai cégek ezért Grönlandon nyomulnak, ahol legalább száz új bányát kívánnak nyitni. Mindez azért különös első látásra, mert ezekből az ásványkincsekből Kína területén is találhatók jelentős készletek.
A háttérben inkább a geopolitikai pozíciók erősítésének szándéka, semmint a puszta bányászat áll.
Hasonlóan gyümölcsözők lehetnek a Északi-sarkkörön túli kőolaj- és földgázbányászati tervek. A feltételezések szerint a Föld még meglévő olajkészleteinek 6 százaléka, mintegy 90 milliárd hordó pihenhet bolygónk legészakibb tájai alatt. De a legnagyobb kincs a földgáz lehet. Valószínűleg 47 billió (a 47-es után még 12 nulla) köbméter gáz várja a kőolaj mellett, hogy - beszennyezve a vizeket - felszínre hozzák, majd elégetve tovább erősítse a globális felmelegedést. Ez a Föld feltételezett készleteinek 24 százaléka.
Az újonnan hozzáférhetővé váló nyersanyagok ragadják meg a legtöbb ember figyelmét, mivel ezek hallatán automatikusan azt feltételezzük, hogy ezek kiaknázásával temérdek sok pénzt lehet keresni. Ez nincs feltétlenül így, hiszen felmelegedés ide vagy oda, ezek a lelőhelyek még mindig a Föld legsivárabb, legnehezebben megközelíthető tájain helyezkednek el. Az ipari műveleteket nehezítő összes tényező pedig közvetlenül költségekké fordítható le. Persze az esetenként egészen magas ár nem fogja eltántorítani a legerősebb szereplőket, hiszen az Északi-sark újkori meghódítása nem feltétlenül a gazdasági racionalitásról, sokkal inkább a geopolitikai térnyerésről szól. A vetélkedés a Nyugat és Oroszország (és növekvő részt Kína) között sokszor háttérbe szorítja az Északi-sark sok egyéb jelenségét, amelyek mind az elolvadó jég következményeinek tekinthetők.
Néhány héttel ezelőtt jelentették az edinburgh-i állatkert kutatói, hogy a kambodzsai bolhapiacokon vásárolt elefántcsont csecsebecsékben gyapjasmamut-DNS-t találtak. Kambodzsa az illegális elefántcsont-kereskedelem gócpontja, itt találkozik egymással az afrikai kínálat és az ázsiai kereslet. A kereskedelmi tilalmat kijátszók után nyomozó genetikusok gyakran vizsgálják az országban árult dísztárgyakat, hiszen a csontból izolált örökítőanyag elemzésével visszakövethető a forrás.
Hiába tiltják nemzetközi egyezmények a védett, kihalással fenyegetett állatok és testrészeik kereskedelmét, ha az állat nem védett (mivel 10 ezer évvel ezelőtt kihalt), akkor a csontjainak eladása alapból nem illegális. Persze az ország, ahol a lelőhely található betilthatja a csontvadászatot, és leletek kivitelét is büntetheti, ha nem bizonyítható a tárgy eredete, a gyakorlatban vajmi keveset lehet tenni a kereskedelem ellen.
A elefántcsontpiacot az utóbbi években ellepő mamutagyarak szinte kizárólag Oroszország sarkvidéki területeiről származnak. Minden nyáron önjelölt szerencsevadászok, és komoly erőforrásokkal támogatott profi lelettolvajok kerekednek fel, hogy az egyre jobban kiolvadó permafrosztból szabályosan kimossák a mamutagyarakat. (A permafroszt hagyományos meghatározása szerint az állandóan fagyos talajt jelöli, de e kifejezésnek egyre kevesebb értelme van manapság.) Nem mindegyikőjük jár szerencsével, de aki legalább egy agyarat talál, az rögtön annyi pénzt keresett, amennyiért a helyi emberek öt évig dolgoznak.
Egy 65 kilós mamutagyar feketepiaci ára 30 ezer dollár (8,5 millió forint).
A legtöbb mamutvadász illegálisan működik, ugyanakkor vannak engedéllyel rendelkező cégek is. Tevékenységük pedig - ahogy az lenni szokott - tovább rontja a már egyébként is gyászos helyzetet, és hatalmas környezeti károkat okoz. A külszíni fejtésekhez hasonlóan egész hegyoldalakat bontanak le. Minthogy nem sziklákat kell eltávolítaniuk, hanem a talajt, fő fegyverük a tűzoltók által használt nagy nyomású fecskendő, amellyel addig mossák ki a földet, ameddig elő nem bújik az agyar. Ezzel egész életközösségeket tesznek tönkre, és sokszorosára gyorsítják az olvadás miatt egyébként is felfokozott talajeróziót. A mamutagyar mellett a gyapjas orrszarvú agyara is szép pénzt hoz, egy 2,5 kilós példányért 14 ezer dollárt fizetnek, és természetesen kelet-ázsiai kuruzslók boltjaiba kerül, ahol mindenre jó orvosságot gyártanak belőle, de leginkább potencianövelőként árusítják.
Vannak állatvédők, akik örülnek a mamutagyarak újkeletű népszerűségének,
és azt remélik tőle, hogy enyhíti az élő elefántokat tizedelő keresletet. Mások ezt csak hiú ábrándnak tartják, hiszen kiszámíthatatlan, hogy a jövőben mennyi mamutagyar jut az elefántcsontpiacra, de kereslet akkora, hogy könnyedén felveszi az élő és a kihalt elefántok csontjait is az utolsó szálig. Sőt, sokak szerint a legális mamutagyar-kereskedelem csak arra jó, hogy elősegítse az elefántcsontok zavartalan eladását. Széles körű gyakorlattá vált ugyanis, hogy a leölt afrikai elefántok csontjait mamutagyaroknak álcázzák, ezáltal a megtévesztett hatóságok nem tehetnek a kereskedelmük ellen semmit. A következő CITES- (a védett állatok kereskedelme ellen küzdő) konferencián valószínűleg ezért védett állattá fogják nyilvánítani a mamutot is, dacára annak, hogy már sok ezer évvel ezelőtt kihalt.
Jelenleg az agyarvadászok viszonylag háborítatlanul moshatják a csontokat a folyók partjai mentén, de a senkiföldje biztosította zavartalanság hamar megváltozhat. A hajó- és a szárazföldi közlekedés könnyebbé válásával egyre intenzívebbé válik a hadseregek jelenléte a sarkvidéken. Itt is az oroszok nyomulása a leglátványosabb, de természetesen az amerikaiaknak is feltűnt már elég régen, hogy az Északi-sarkon keresztül sokkal könnyebben el lehet érni a hajdani Szovjetuniót, mint körülutazva a fél világot. Legutóbb Oroszország a nálunk monarchiás nosztalgiahullámokat gerjesztő Ferenc József-föld egyik szigetén kezdett grandiózus katonai támaszpontot építeni. A létesítmény a helyzetéből adódóan jobban hasonlít sarkkutató állomásra, mint laktanyára: 150 fős legénység fog ott lakni, akiket másfél évenként cserélnek majd le. De mellette legalább négy hasonló támaszpontot építenek hasonlóan északon.
Kérdéses, hogy hogyan kell tekintenünk az Arktisz militarizációjára. Vannak, akik ebben az újjáéledő hidegháborús szembenállás újabb bizonyítékát látják, mások szerint azonban ez csak természetes következménye a melegedésnek. A sarkvidék kiolvadásával biztosan meredeken nőni fog az emberi jelenlét és tevékenység intenzitása a területen. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az országok erősítik az oda telepített katonai potenciáljukat.
Az emberi jelenlét növekedését legfőképpen az intenzív hajóforgalom fogja táplálni. Évszázadokon keresztül expedíciók indultak el, és tértek haza eredménytelenül (vagy nem tértek haza egyáltalán) az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti, Kanada északi szigetvilágán keresztül vezető átjárót keresve. Manapság már évente több mint száz hajó kel át a kiolvadó átjárón, és a rohamos tempóban visszahúzódó jég miatt évről-évre egyre korábban képesek erre. A hajózási cégeknek (amelyek a világ áruforgalmának 80 százalékát bonyolítják) hatalmas költségcsökkenést jelentene, ha az Északnyugati-átjáró végérvényesen megnyílna a nagy teherhajók előtt. Így ugyanis nemcsak a Panama-csatorna magas díjait úszhatnák meg, de a hajózási útvonalak globális átalakításával elkerülhetnék a kalózok által fenyegetett kelet-afrikai partokat is.
Mindez nem a jövő, hanem a jelen.
Először 2013-ban haladt keresztül nagy teherszállító hajó a jégmentes Északnyugati-átjárón, amely szenet szállított Kanadából Finnországba. Azóta több más északi-sarkvidéki hajózási útvonal is szabaddá vált, és a forgalom várhatóan erősen nőni fog az elkövetkező években. Bár a legtöbb állam nemzetközi (ezáltal szabadon használható) vizeknek tekinti az átjárókat, Kanada, Dánia (Grönland révén), illetve Oroszország ezt nagyon nem így gondolja. Intenzíven kutatják a tenger fenekét, és tudományos bizonyítékokat keresnek arra, hogy saját kontinentális talapzatuk az eddig feltételezettnél sokkal messzebbre benyúlik a sarkvidék alá, ezáltal jogot formálhatnak a felette hömpölygő tengerre is. Oroszország már javában építi a hajóforgalom igényeit kiszolgáló infrastruktúrát - kikötőket, mentőállomásokat és jégtörő hajókat, amelyek folyamatosan járható állapotban tarthatják az átjárókat.
A sarkvidék egykoron eljegesedett területeire - és hamarosan már az Északi-sark fölé is - behatoló hajók jelentős része azokat a halászokat szállítja majd, akik a melegedő tenger miatt egyre északabbra költöző tőkehal- és más halrajokat követik. A legutóbbi időkig komoly veszélye állt fönt annak, hogy a halászhajók szabályosan lerabolhatják az eddig az északi-sarki jég védelmében élő halállományokat. Ez azért ért volna fel katasztrófával, mert ezek az állományok fontos szerepet játszanak a délebbre élő, és a halászat által hagyományosan jobban érintett populációk regenerálódásában.
Viszont itt érték el a diplomaták a ráció legkézzelfoghatóbb sikerét is.
(ilyesmiről igen ritkán tudunk beszámolni az éghajlatváltozás kérdéskörében). Tavaly októberben ugyanis az EU, Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada, Kína, Japán és mások aláírtak egy egyezményt, amely gyakorlatilag betiltotta a kereskedelmi célú halászatot a Jeges-tenger 2,8 millió négyzetkilométeres (nagyjából a Földközi-tenger nagyságával megegyező) területén. A moratórium legalább 16 évig lesz érvényben, és automatikusan meghosszabbodik öt évvel, ha egyik aláíró fél sem akarja másként. Ez idő alatt a kutatók felmérhetik a sarkvidék halállományait, és meghatározhatják, hogy elviselné-e a halászat jelentette terhelést.
A kiolvadó sarkvidék azonban veszélyeket is tartogat (mármint akut veszélyeket, az éghajlatváltozás hosszú távon életveszélyes következményei mellett). A jégből rég elfeledett betegségek kórokozói kelhetnek életre újra, amelyek hasonlóan készületlenül érhetik a sok ezer évvel előző fertőzéseik után élő emberek immunrendszerét, mint ahogy az európai gyarmatosítók betegségére sem lehettek felkészülve Amerika őslakosai. 2016-ban az Oroszországhoz tartozó Szalehard régióban meghalt egy 12 éves fiú, miután nomád pásztorkodással foglalkozó családja lépfenével fertőződött meg. Összesen 72 ember betegedett meg, közöttük 41 gyermek. A betegséget a tömegesen pusztuló rénszarvasok egyikétől kaphatták el. Lépfene utoljára a múlt század negyvenes éveiben fordult elő Szibéria ezen vidékén, és a feltételezések szerint egy akkor elpusztult, megfagyott, majd most kiolvadt szarvasból tört elő újra.
De ez az eset a kutatók félelmei szerint csak egy rendkívül aggasztó folyamat kezdete lehet. Az utóbbi két évtizedben kórokozók sokaságát találták a permafrosztból kiolvadó tetemekben. Megtalálták az 1918-as spanyolnáthát okozó influenzavírust, ahogy a 19. századi hímlőjárványok áldozatai is előkerülnek a felduzzadó folyók miatt gyorsuló talajerózió következtében. Egyáltalán nem bízhatunk abban, hogy a kórokozók az eltelt hosszú idő miatt már nem fertőzőképesek. Egy évtizede a kutatók
sikeresen élesztettek újra egy baktériumot, amely 8 millió évig pihent az egyik antarktiszi gleccser mélyén.
Az olvadás talán legelkeserítőbb hatása azonban a Norvégiához tartozó Spitzbergák egyik szigetén építettmagbankot érinti. Itt tárolják a Föld minden tájáról gyűjtött, és az életközösségek valamint az emberiség táplálása szempontjából kiemelkedő jelentőségű növényfajok magvait. Arra az esetre tették őket félre, hogy ha beüt a krach (amin manapság az éghajlatváltozás közvetett hatásait szokás érteni), és valamilyen katasztrófa folytán kipusztul a növény a bolygóról, akkor legyen honnan újralétesíteni a populációt. Amikor 11 éve megnyílt a magbank a világ végén, azt gondolták az építők, sikerült neki olyan helyet találni, amely biztonságos marad atomháború, járványok és mindenféle katasztrófafilm-forgatókönyv életbe lépése esetén is.
Hát nagyot tévedtek. Két éve ugyanis az intenzíven olvadó jégből származó olvadékvíz elkezdett benyomulni a magbank alagútrendszerébe. „Nem szerepelt a terveinkben, hogy a permafroszt egyszer el fog tűnni, és ilyen szélsőséges időjárás alakul ki a területen” - nyilatkozta a norvég kormány egyik tisztviselője. A problémát azóta vízelvezető árkok ásásával és a szigetelés megerősítésével időlegesen megoldhatták, minthogy azóta nem érkeztek hasonló incidensekről hírek. Az eset azonban komolyan kétségessé tette, hogy a létesítmény valóban alkalmas-e arra, amire megálmodták: hogy emberi beavatkozás nélkül is biztonságban megőrizhesse a magokat, míg a világ világ.
Éppen ez a probléma: ez a világ már nem az a világ, és fogalmunk sincs, hogy pontosan milyenné alakul.
(Borítókép: A NASA IceBridge programjának egyik kutatórepülőgépéről készített felvétel 2017. március 30-án Grönland felett. A program a északi-sarkvidék jegének változásait kíséri figyelemmel. Fotó: Mario Tama / Getty Images)
Plusz jégvulkánok és ezermilliárdokat érő ásványkincs. Az Északi-sark elolvadásából sokan akarnak hasznot húzni, de az esetleges sikerük még tovább ronthatja a helyzetet.
3634 · Feb 14, 2019 10:31am Tovább a kommentekhez