Közhely, hogy manapság igazán kiemelkedő tudományt csak csapatmunkában lehet csinálni, de az utóbbi években ezek a csapatok már több százas tagságúvá gyarapodtak. Egy új vizsgálat azonban arra a következtetésre jutott, hogy minél több kutató vesz részt egy projektben, annál inkább csökken annak esélye, hogy kiemelkedően kreatív eredményre jutnak.
Természetesen a legnagyobb sajtónyilvánosságot kapott eredmények, mint például a Higgs-bozon megtalálása vagy a gravitációs hullámok felfedezése, esetleg a génszerkesztéssel módosított majmok világra hozatala esetenként világméretű kutatási konzorciumok több ezer résztvevőjének munkáját kívánják. De azzal együtt, hogy egy-egy szakcikk szerzőinek felsorolása már-már hosszabb, mint a cikk szövege, néhány kutató arról kezdett gondolkodni, hogy elveszett-e valami a kutatásból azokhoz az időkhöz képest, amikor a kollaboráló kutatók még elfértek egy dohányzóasztal körül. Mint a Nature-ben tegnap megjelent tanulmányukból sejthető,
nagyon is sok előnyük volt a kis kutatócsoportoknak is.
James Evans, a Chicagói Egyetem szociológusa és két munkatársa (tehát egy kis kutatócsoport) úgy találta a kérdés eddigi legátfogóbb vizsgálata révén, hogy ha egy korlátozott létszámú kutatói közösség áll neki, hogy megoldjon egy tudományos problémát, akkor nagyobb eséllyel állnak elő kreatív megoldásokkal, mintha sok száz, egymást nem is ismerő szakember dolgozna együtt, miközben legfeljebb az interneten keresztül kommunikálnak egymással.
Azért megjegyzik azt is, hogy a nagy konzorciumok alapvetően fontosak, ők lévén a tudományos haladás hajtőerői, viszont munkájuk eredményeképpen inkább megerősítik és mélyebben kidolgozzák a korábbi újszerű felfedezéseket, mintsem hogy maguk is innovatív ötletekkel álljanak elő.
A kutatók három adatbázisból dolgoztak: a 42 millió szakcikket őrző Web of Science-ből, az amerikai szabadalmi hivatal 5 millió szabadalmat tartalmazó adatbázisából, illetve a 16 millió szoftverprojektet elérhetővé tévő GitHubból. Megvizsgálták, hogy a cikkek és a projektek milyen idézettséget generáltak. A tudományban az a felfedezés számít igazán jelentősnek, amelyet aztán a kutatói közösség más tagjai sokat idéznek. Ezáltal az idézések hálózatában e közlemények központi csomópontként jelennek meg.
Evansék arra jöttek rá, hogy az igazán jelentős újítást tartalmazó közleményeket az különbözteti meg az átlagosaktól, hogy sokan hivatkoznak rájuk, és a rájuk hivatkozók viszont nem hivatkoznak azokra a korábbi közleményekre, amelyeket a hivatkozott közlemény citál. Magyarul olyan újszerű felfedezést tartalmaztak, ami tiszta lapot nyitott a tudományban, és zárójelbe tette a korábbi eredményeket. Jó példa erre Einstein általános relativitáselméletét leíró közleménye, amelyre rengetegen hivatkoznak, de a benne szereplő hivatkozások már sokkal kevesebbeket érdekeltek. A kiegészítő jellegű közleményekre is hivatkozhatnak sokan, de velük együtt átveszik az ő hivatkozásaikat is. E szempontok szerint a kutatók rangsorolták a cikkeket úttörő jellegük alapján. Jellemzően azok a közlemények bizonyultak korszakalkotónak ebből a szempontból, amelyekért később szerzőik Nobel-díjat kaptak.
A következő lépésben korreláltatták az úttörőség-pontszámokat a tanulmányok szerzőinek számával, és a mintázat egyértelmű volt: a korszakalkotó felfedezéseket egy vagy néhány ember éri el, és nem sok száz. Miután e felfedezéseket publikálták, akkor lépnek működésbe a nagy konzorciumok, hogy kidolgozzák az új eljárások vagy természeti törvények részleteit. A legérdekesebb, hogy a New York Times által megkérdezett Evans szerint nem lehet meghatározni a kis és a nagy csoportok közötti mérethatárt.
Viszont tökéletes önigazolásul szolgálhat az antiszociális tudósoknak.
Kérdezhetnénk, hogy mi számít kicsinek és mi nagynak. Nos, a jelenség mérettől függetlenül működik: akkor is, ha egy és két embert hasonlítunk össze, de akkor is, ha tízet és huszat. Az általunk feltárt hatás háromnegyede az egyéni kutatók és a kutatócsoportok között található: ahogy újabb és újabb tagok csatlakoznak a (magányos) felfedezőhöz, az eredmény úgy lesz egyre kevésbé korszakalkotó.
Vagyis a kevesebb főt számláló kutatócsoportok kreatívabbak, mint a nagyobbak. És ez az összefüggés egyáltalán nem korlátozódik csak bizonyos tudományterületekre, ugyanúgy érvényes a fizikára, a pszichológiára, a komputertudományra, a matematikára vagy a zoológiára.
Ez az eredmény nem előzmények nélküli. A pszichológusok már korábban is kimutatták, hogy az emberek csoportok tagjaiként kevesebb új ötlettel hozakodnak elő a csoport méretének növekedésével, és ezzel együtt egyre kevésbé lesznek vevők a kívülről jövő ötletekre. A csoportlét tehát károsan hat az intuícióra - bár ennek oka még nem tisztázott teljesen.
A brainstorming mindenhatósága csak egy mítosz, hiszen az egyénileg gondolkodó emberek összességében több ötletet szülnek, mintha egyszerre ötletelnének.
Persze mindezek ellenére nem meglepő, hogy az idő előrehaladtával megnőtt a kutatócsoportok mérete, hiszen valahol a tudósok is emberek, így ugyanolyan késztetést éreznek a csoportokba tömörülésre, mind mások. És gyakorlati előnyei is vannak a konzorciumoknak. Az igazán jó nevű (tehát a legtöbb kutatási támogatást bevonzani képes, és a legjobb folyóiratok kapuját szélesre táró) kutatókért és kutatóhelyekért szabályos harc folyik. Mindenki be akarja venni őket a saját konzorciumába, hogy ezzel javítsa a saját érvényesülési esélyeit is. Csakhogy ez egy bizonyos szint után már kontraproduktív, hiszen egy több száz szerzős cikkben akkor is elveszik a névtelen kezdő kutató, ha az eredeti ötlet igazából az ő fejében fogant.