Néha jó rácsodálkozni, hogy hatvan év alatt mennyit változott a világ. Amikor az ötvenes években a BBC-nél éppen csak karrierjét kezdő huszonéves David Attenborough kiharcolta magának, hogy filmet forgathat a trópusokon, a téma a vadállatok befogása volt a londoni állatkert számára. Ma már ez elképzelhetetlen, ugyanakkor az élővilág állapota azóta sokkal rosszabb lett. Attenborough könyve, az Egy ifjú természettudós történetei korrajz a végnapjait élő brit gyarmatbirodalom utolsó békebeli felfedezőexpedícióiról, amelyek egyben a BBC természetfilmek előfutáraiként szolgáltak.
Bár a BBC tévéadását 1936-ban alapították, 1939. szeptember 1-én, a II. világháború kitörésének napján fel is függesztették az adást. Még leadták a Miki egér aktuális epizódját, majd monoszkópot sugároztak néhány percig, és beszüntették a sugárzást. Még csak egy bejelentés sem volt arról, hogy mi történt - persze erre semmi szükség nem volt, hiszen pontosan tudta mindenki, hogy kitört a világháború. A britek arra számítottak, hogy hamarosan bombák fognak hullani az égből, és egy sugárzó tévéadó az Alexandra Palace épületében úgyis az első számú célpont lenne.
Szeptember elsején három műsor sugárzása maradt el: a Nyugatra Invernesstől című film, praktikus háztartási tanácsok William Percival Matthew-tól, és a Látogatás a Regent's Park-i állatkertben. Amikor majdnem hét évvel később újraindították az adást (amelyet még mindig csak alig 20 ezer tévékészülékkel tudtak fogni), levetítették ugyanazt a Miki egér-epizódot, és az összes megszakított adásfolyamot újrakezdték.
Így csakhamar újra feltűntek a Regent's Parkban lévő londoni állatkert lakói is a képernyőn. Az állatkert igazgatója, George Cansdale volt az állatos műsorok felelőse. Hétről-hétre elvitt magával egy-egy biztonságosnak ítélt teremtményt a BBC stúdióba, ahol egy lábtörlőre állították szerencsétlent, majd Cansdale élőben bemutatta a tévénézőknek, hogy mit kell tudni róla.
Az epizódok annak ellenére is népszerűek lettek, hogy akkortájt még csak Londonban és Birminghamben lehetett fogni az adást, és az állatok esetenként nem voltak kooperatív hangulatban. Külön élmény volt végignézni, ahogy a lábtörlőn álldogáló állat odacsinált a stúdió közepére, különleges alkalmakkor egyenesen George Cansdale nadrágjára, máskor pedig gondolt egyet, és meglógott.
Egy afrikai csíkosmókus a mikrofonrúdra felmászva elbújt a szellőzőrendszerben, és a következő napokban időnként feltűnt más műsorokban is, amikor éhsége kiűzte biztonságos menedékéről.
Noha ezek a műsorok állatokat mutattak be, még nem sok közük volt a BBC (és Attenborough) védjegyévé vált, egzotikus helyszíneken forgatott, soha nem látott jelenetekhez, amelyek (legalábbis látszólag) a természetben spontán előforduló szituációkat örökítik meg. Erre egészen 1953-ig kellett várni, amikor a Kenyában élő Armand Dennis bemutatta a szavannai faunáról szóló Bellow the Sahara című egész estés természetfilmjüket Londonban, és a kivágott jelenetekből készített kisfilmet - reklám gyanánt - a BBC rendelkezésére bocsátották. Döbbenetes volt a siker, így csakhamar Dennis és felesége már egész sorozattal jelentkeztek On Safari címmel. E filmekből azonban hiányzott a nézők által elvárt kiszámíthatatlanság, hogy az állatok ne úgy viselkedjenek, ahogy a filmesek elvárják tőlük.
aki zoológusi végzettsége dacára még sohasem készített a természetben játszódó természetfilmet (valójában még a műfaj sem igazán létezett korábban). Csinált azonban egy háromrészes műsort az állatok színezetéről, amit Julian Huxley, a kor kiemelkedő tudósa vezetett, és e sorozat kapcsán ismerkedett meg a Londoni Állatkert hüllőosztályának vezetőjével, Jack Lesterrel.
Ők ketten, Lester és Attenborough leültek, és kitalálták azt a műsorformátumot, amelyet ma BBC természetfilmnek nevezünk. Lesternek nagy gyakorlata volt a trópusi állatok befogásában és gondozásukban, Attenborough-nak pedig ambíciói voltak.
A következő tervvel álltak az állatkert és a BBC vezetősége elé: forgatnak egy sorozatot arról, ahogy Jack Lester elmegy a lehető legegzotikusabb helyszínekre, ahol felkutat és foglyul ejt néhány igazán különleges és ritka állatot. Attenborough mindezt lefilmezi, és ezek a filmek képzik az adások első felét. Ezután a kép áttűnik az élő stúdióra, ahol Lester már ott áll a begyűjtött állattal, és bemutatja őt a nézőknek.
Miután sikerült keresztülvinniük az ötletet az állatkert és a BBC vezetőségén is, elkezdődhetett a Zoo Quest című, azóta klasszikussá vált sorozat tervezése. Az első expedíciót az afrikai esőerdőbe, Sierra Leonéba tervezték, hiszen Lester korábban ott dolgozott, és ismerte a területet. A cél pedig a fehérnyakú gólyalábúvarjú felkutatása volt.
Nem voltak éppen elégedettek a madár szenzációértékével, de nem tudtak jobb, reálisan elkapható Sierra Leone-i állatot kitalálni.
Nyersanyagnak a 16 milliméteres filmet választották, mert sokkal könnyebb felszerelés kellett hozzá, mint a televíziózásban (és a filmiparban) akkoriban általánosan használt 35 mm-es filmhez. Igyekeztek minél több színes felvételt is csinálni - nem mintha a televízióadás akkoriban színes lett volna, de az így készített felvételek akkor is szebben mutattak a képernyőn. Csakhogy - mint a helyszínen kiderült - a dzsungelbéli helyszínek legtöbbjén olyan kevés volt a fény, hogy a kevésbé fényérzékeny színes film helyett mégis fekete-fehéret kellett a legtöbb esetben használni.
A jobb fényviszonyok kedvéért gyakran alkalmazták azt a kegyes csalást, hogy a sötét őserdőben elkapott állatokat kivitték a világosabb tisztásra, majd elengedték, és elkapták újra - immár a forgó kamera előtt. Minthogy a BBC-s operatőrök egyike sem volt hajlandó az amatőrnek csúfolt 16 mm-es kamerával dolgozni, Attenborough beszervezte Charles Lagust, aki épp akkor tért haza egy himalájai expedícióról, ahol le akarta filmezni a jetit (spoiler: nem sikerült).
Az első expedíció többé-kevésbé sikeresen lezajlott, a stáb - melyben Attenborough még csak afféle producerként tevékenykedett - sikeresen hazatért, és elkezdődtek a félig rögzített, félig élő adások. Jack Lester volt a műsorvezető, aki megmutatta a maroknyi televízióval rendelkező nézőnek az első állatot 1954 decemberében.
Másnap Lester összeesett, kórházba került, és soha többé nem gyógyult fel annyira, hogy vállalni tudja a műsorvezetést. A BBC igazgatója Attenborough-t utasította, hogy ugorjon be helyette (arra hivatkozva, hogy már egyébként is a stáb tagja volt, a megbízatásért nem kapott külön honoráriumot),
és ezzel végérvényesen megváltoztatta az életét.
A siker minden várakozást felülmúlt, annak ellenére, hogy a technikai és anyagi korlátok miatt a híres, nagytestű vadállatok helyett inkább a kisebb, és ezért a legritkább esetben bemutatott társaikra: fazekasdarazsakra, vándorhangyákra, skorpiókra koncentráltak. Amíg még erős volt a siker eufóriája, meg is egyeztek az állatkerttel és a BBC-vel, hogy azonnal indulnának a második évad expedíciójára Dél-Amerikába, Brit-Guyanába, majd a harmadik utazás következett Indonéziába, ahol az addigi legnagyobb szenzációnak ígérkező célpontra, a híres sárkánygyíkra, a komodói varánuszra vadásztak. Ezt Jack Lester már nem láthatta, hiszen társai hazaérkezése előtt meghalt 47 évesen.
A könyvben Attenborough a Zoo Questhez kapcsolódó három expedíció kalandjairól ír, a már említett guyanai és indonéz gyűjtőút mellett egy paraguayi utazás története is szerepel benne. A események talán az utolsó olyan korszakban játszódnak, amikor a tömeges turizmus nem telepedett még rá a korábban legelzártabb trópusi vadonra is. A lapokon így a klasszikus úti kalandokra jellemző történetmesélés toposzai elevenednek fel, feltámasztva egy rég letűnt világot, amelyben
a vadonba jutó fehér emberben még sokkal optimistább kép alakulhatott ki a jövőről, mint manapság.
Az orangutánokkal, komodói sárkánnyal, lajhárokkal, kígyókkal, óriástatukkal megismerkedő fiatal Attenborough történetei alapján az ötvenes évek brit tévénézőinek helyébe képzelhetjük magunkat, akik épp csak rácsodálkoztak a televízióra, és máris olyan tájak állatait figyelhették meg természetes élőhelyükön, ahová nagy többségük soha nem juthatott el személyesen. A történetek fő vonzereje azonban mégis csak a főszereplő, akiben ekkortájt tudatosulhatott, hogy a természetfilmezésben nagy jövő állhat előtte.
(David Attenborough: Egy ifjú természettudós történetei - Állatkerti gyűjtőutak. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019. Ára: 4950 forint)